Megkönnyebbülés... Nekro csupán ennyit érzett, mikor az erdő szélére érve elgondolkodott az aznap este történt menekülésről. Gyilkosságot követett el, vagy megvédte magát?
Minden csak nézőpont kérdése. Az ő szemszögéből a saját életét védte, ám a zsoldosok szemében most már ő egy közönséges gyilkos volt, akit jól bemártanak, majd vérdíjat tűznek ki a fejére, s várnak, akár évekig, míg valaki el nem kapja.
De meg fogja védeni magát! Ezt tűzte ki céljául. Megvédi magát, s megbünteti azokat, akik bántani akarják őt! Visszaérve a boszorka kunyhójának maradványaihoz, ledőlt egy fa tövébe, majd elnyomta az álom.
  Másnap folytatta eddigi, új életmódját: tanulta a harcot, - immár a kardjával is - illetve táplálékot gyűjtött. Majd ahogy elröppentek az órák, később azok napokba fordultak, s később hetekké nyúltak... Már sárgultak a levelek és vándorolni kezdtek a madarak, mikor egy nap a "mestere" kijelentette:
 - Most már semmi egyébre nem tudlak megtanítani. Sajnálom. Gyakorolj szorgalmasan, és ne
feledd, mit ígértél!
 - Nem feledem! - ígérte Nekro.
Szavai elhangzása után a kísértet-tanár halványodni kezdett, majd eltűnt. A kristály a földön pár pillanaig még kékesen ragyogott, majd az is kihunyt. Olyanná vált, mintha az elmúlt két hónapban hozzá se nyúlt volna. Akkor viszont most nem tudna - még ha csak kezdőként is - harcolni!
E gondolatára keserűen elmosolyodott, majd elővette a kissé megkopott zsákját, s kiszedte belőle a másik kristályt. Azt letette a fűbe, majd az előbbi ragyogásától kialudt követ betette a zsák mélyére.
  Pár pillanat múlva már tisztogatta a másik tudást rejtő kristályt, s nem is kellett sokáig várnia. Lassan
egy öreg, összeaszott vénasszony alakja jelent meg, majd Nekrora pillantava, rekedtesen megszólalt:
 - Hááá. Hatalmas erőket érzek benned, fiam!
 - Hatalmas erőket? - kérdezett vissza Nekro.
 - Igen, gyermekem! De várjunk csak! Olyan ismerős nekem ez a hely, de mégis, valahogy más... Hol
vagyunk, fiatal barátom?
 - Egy kis falu melletti erdőben. A település neve azt hiszem... - Nekro itt elgondolkodott, nagyon ritkán
hagyta el a falu határait, sőt szinte soha. Viszont néha meg-meg említették körülötte az emberek azt a
nevet, ahol is ő felnevelkedett... Ngyon rég történt. Hosszas elmélkedés után eszébe jutott:
 - Lightvillage - mondta - a falu neve Lightvillage.
Amint kimodta a nevet, s kinyitotta a szemét, elakadt a lélegzete. A szellem kísérteties arca még csúnyább volt az eltorzult dühtől. Mintha egy pillanaton belül el tudná pusztítani az egész világot. Pár perc múlva - melyek óráknak tűntek - megenyhült, majd Nekrora nézve reménykedve megszólalt:
 - Fiam... Akarsz tőlem tanulni?
 - Igen. - válaszolta pislogva.
 - Helyes. Ígérj meg nekem valamit!
 - Mit?
 - A hatalommal, s tudással, amit neked adni fogok, pusztítsd el a lightvillagei templomot, s azokat az
embereket, akik megöltek engem!
 - Kik öltek meg téged?
 - A település legbefolyásosabb emberei... két pap és egy kereskedő uszította rám azokat, kik korábban a barátaim voltak. Őket öld meg nekem!
Nekro elgondolkodott a hallottakon: "Két pap, az nyilván a templomot, s a szentélyt gondozó és működtető ember lehet. Nem kár értük. Álszent disznók."

 Megbocsátásról és szeretetről prédikálnak, de ő kivételt képzett ezek alól. A nevüket nem tudta, de mikor egyszer-kétszer találkozott velük, felszólították őt, hogy kérjen alázatosan bocsánatot azért, amiért a világra jött, és dolgozzon kétszeres erővel a befogadóinak, hálája jeléül. Ezt valamiért nem tette meg. Valami azt súgta neki, hogy nem érdemes ezt tennie, mert nem szolgált rá senki, hogy ilyen hálás legyen.
Egyedül az állatok és növények iránt érzett valami hálát, amiért megtűrték. Illetve a korábbi szellem-mesterének a tanításért. A kereskedő... Azt nem tudja, ki lehet.
 - Előbb add át a tudásod! - mondta végül.
 - Persze, hisz szükséged lesz rá! - monda izgatottan új mestere - A papokat még aránylag könnyű lesz elintézni, de a kereskedőnek már akkor nagy hatalma volt, mikor megismertem... Várj csak! - pillantott a boszorkaház romjai felé - A hiszen! Az én házam! Legalábbis, ami megmaradt belőle... Az átkozottak! Vigyél oda!
 - Rendben.
 Nekro felvette a tudás-kristályt, majd bement vele a romba. Már korábban is átkutatta, de nem talált semmi érdemlegeset.
A kőpadló, a kandalló maradványai, a megszenesedett falak maradványai még mindig olyanok voltak, mint mikor életében először járt itt...
 - Kell lennie egy fogantyúnak valahol a kandalló közelében. - szólalt meg a kísértet.
 Nem kellett sokáig keresni. Eddig mindig azt hitte, hogy az csak valami maradvány, ami a tetőről szakadhatott le, de ahogy közelebb ért, rúnákat és szimbólumokat látott rajta. Odalépett hozzá és meghúzta. Ekkor olyan hang hallatszott, mikor kövek csikorognak egymáson, majd egy mély puffanás. Hirtelen megfordult, s előtte egy korábban nem látott lépcsősor vezetett le a néhai ház pincéjébe.
 - Gyerünk fiam! Menjünk le!
 Nekro engedelmeskedett. Óvatosan elindult lefelé, ugrásra készen, ám nem történt semmi váratlan. Leértek a pincébe, ahol csupán az öreg boszorka halvány derengése volt az egyetlen fényforrás. Tovább lépett, majd egy pillanat alatt fáklyák gyulladtak ki és egy kandalló is működni kezdett. Nekro tágra nyílt szemekkel csodálta a mágia e megjelenését és hogy ő élőben láthatja.
Most, hogy már jól lehetett látni, jobban körülnézett. Mindent vastagon belepett a por, ám így is csodálatos látványt nyújtott a temérdek tudást rejtő könyv és eszköz e tárháza. Üstök, csontok, ősrégi gyógyfüvek, s egyéb más hevert szép rendben, mintha soha nem gyújtották volna fel a boszorka házát, csak ő elköltözött és most tért volna vissza...
 - Nos, kezdjünk neki. - szólalt meg a kísértet.
 - Bocsáss meg mester, de van egy kis probléma.
 - Mi lenne az, fiam?
 - Én nem... Én nem tudok olvasni - bökte ki Nekro.
 - Hát majd orvosoljuk azt is - mosolyodott el először az öreg boszorka kísértete.

 Mivel Nekro nem tudott olvasni, az egész oktatását a legelejétől kellett kezdeni, s hogy ne maradjanak el annyira, a rúnaolvasást és az általános írás-olvasás ismereteket egyszerre tanulta.  Pár héttel később az idő is egyre hidegebb kezdett lenni, egyre fagyosabb, ezért Fekete Villámot is le kellett költöztetni az alagsorba, ahol Örökké Égő Lángokkal pattogott a tűz és világítottak a fáklyák.
A boszorka ezen eléggé megbotránkozott, de idővel belátta, hogy semmi értelme a tiltakozásának, mert úgy sem tehet ellene semmit. Idővel elkezdtek megismerkedni. Beszélgettek korábbi életükről, s terveikről. A boszorkának jó ismerősei voltak a faluban éppúgy, mint az erdő lakói, az állatok, nimfák, tündérek és szellemek közt is. Az  állatokon kívül a legtöbb más teremtményt már rég elűzték a falusi lakók, kalandorok és vándorok. Voltak annak idején ezen a környéken vámpírok és démonok is, de az ő lakhelyeikből sem maradhatott már semmi sem...
  Az emberek, a saját szemszögükből hasztalan lényeket elűzték, kiirtották. Voltak, kiket elkaptak, s rabszolgának, vagy városi látványosságnak adták őket, de voltak olyanok is akiket egyszerűen lemészároltak. A boszorka megunta ezt az esztelenséget, s mikor hangot adott nemtetszésének, - illetve megbüntettett pár erre kószáló zsoldost és banditát - nagy nehezen foglyul ejtették őt, majd megkínozták és máglyán elégették.
Úgy került kísértetként a kristályba, hogy valaki egy követ dobott felé, mikozben a máglyát meggyújtották és a nagy füst leple alatt összeszedte maradék erejét és bezárta lelkét a kőbe. Azóta sok tanítványa volt, de egy sem teljesítette kérését, miszerint találják meg az ő gyilkosait.
 A tanulással töltött napok ismét hetekbe nyúltak, míg végül olyan hideg nem lett az idő, hogy be kellett zárkózniuk. Pár apró varázsige elmormolásával, a lépcső visszasüllyedt a pince plafonjába, s utána kezdetét vette a varázsigék, és a varázstárgyak készítési módjainak megtanulása.