Beth halkan bekopogott a szomszédos szobába, majd mikor kikiáltottak, benyitott. A szoba függönyei szét voltak húzva, fénnyel elárasztva a helyiséget. Almazöld tapéták borították a falakat, az ágyon pedig méregzöld, szatén ágynemű verte vissza tompán a fényt. Valerie felült, majd szélesen rámosolygott. Nathan felállt az ágy széléről, és kíváncsian figyelte Bethet.

- Azt mondtad, szóljak, ha felkelt.

Elizabeth szinte látta, ahogy a férfi szívéről egy mázsa súly gördül le, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Arcára mosoly ült, ahogy elhaladt mellette, és hálásan megszorította a lány vállát. A férfi kisietett a szobából, Beth pedig lehajtotta fejét. Nem tudta mit mondjon. Sejtette, hogy Valerie haragszik rá…

- Beth!

A lány felkapta fejét, és a másik nőre pillantott.

- Gyere már ide! Úgy állsz ott, mint aki karót nyelt! Mi történt veled?

Beth, fogai közé harapta ajkát, szemeibe könnyek gyűltek, majd lassan az ágy széléhez sétált.

- Annyira sajnálom… - suttogta elhaló hangon, újra lehajtotta fejét, és hagyta, hogy könnyei eleredjenek. Nem akart más előtt sírni, mert tudta, hogy csak megvetnék. Ahogy John is tette…

- Beth… hiszen megmentetted az életünket!

A lány megrázta a fejét.

- Minden az én hibám! Ha nem jöttem volna el a bálról, nem kaptak volna el minket! Csak húztam az időt, és hagytam, hogy ránk találjanak!

- De hiszen… te nem is… te nem is beszéltél velük, Beth!

- Nem, de ha nem akadékoskodom, és mindent úgy teszek, ahogy ti mondjátok, nem találtak volna ránk!

- Beth… - sóhajtotta Valerie, és felé nyújtotta kezét. – Gyere, ülj le ide!

Elizabeth engedelmeskedett, és próbálta megzabolázni könnyeit, de sehogysem tudta.

- Beth, figyelj rám! Nem tudhattuk, hogy ott vannak! Nem vagy hibás, hiszen nekünk nem kellett volna elmenni oda! Fel kellett volna ismernünk a flotta hajóját, de úgy látszik taktikát váltottak! Az csak véletlen egybeesés volt, hogy pont akkor találtak ránk, amikor a két hajó együtt volt!

- De miattam voltak együtt! Ha mellettetek maradok, egy csomó időt megspórolhattatok volna, és már rég a nyílt tengeren lehettünk volna, de nem ezt tettem!  

- Beth, fejezd be! – szólt rá Valerie erélyesebben. – Ha elhiszed, ha nem, mindegy! A lényeg, hogy kiszabadítottál minket Beth! A biztos halálból! És ezért… hálával tartozunk neked! – halkult el a hangja, és rámosolygott.

- Bill… Bill meghalt – szipogta, és felnézett az előtte ülő nőre.

- Tudok róla – válaszolta csendesen Valerie. – Öreg volt már, így is csoda, hogy eddig bírta. Nem szép halál, de… hidd el, hogy biztosan jobban érzi magát odafönn, mint itt.

Elizabeth bólogatott, és hagyta, hogy a nő átölelje, majd ő is viszonozta az ölelést.

- Elmondhatatlanul hálás vagyok neked, Beth… nem tudom, mi lett volna, ha nem jössz – csuklott el Val hangja, Beth pedig felegyenesedett. Látta a másik nő szemében a könnyeket, melyek lecsorognak lilafoltos arcán, és felrepedt ajkán.

- Szörnyű volt… - szorította össze a szemeit, és átkarolta saját magát. Beth átérezte Valerie félelmét. Neki is része volt benne. Csak annyi különbséggel, hogy rajta véghez is vitték a dolgot… nem hagyták abba. És nem csak egyszer!

- Tudom… de most már nincs semmi baj! – suttogta nyugtatólag.

A másik összerezzent, és felnézett rá.

- Most már tudom, mire képes egy férfi… és az érzést is megismertem, amikor csak egy apró pálcának tartod magad, és tudod, hogyha a másik akarná, egy mozdulattal apró darabokra törhetne…

Elizabeth elmerengett a lány szavain.

- A sebeket a hátadon… azt is egy férfi okozta? – kérdezte Valerie, Elizabeth pedig a szemeibe nézett. Sokáig töprengett azon, hogy mennyit áruljon el, és mennyit tartson meg magának, de aztán rájött, hogy teljesen mindegy. Ráadásul megbízott a nőben, tehát miért ne mondhatná el?

- Igen… - válaszolt csendesen. – John Harper, a munkaadóm fia…

- A flotta tábornoka? – kerekedtek ki Valerie szemei.

- Igen – bólogatott Beth. – Egy kívülálló szemében maga a tökély! Udvarias, ráadásul a megjelenése is mindig felkelti a nők figyelmét, és hát, a törvény oldalán áll, nem elhanyagolható pozícióban…

- De ez csak a látszat… - szakította félbe halkan a másik nő. 

- Igazából… egy szadista állat… nem tudok rá jobbat mondani… volt… voltak esetek, amikor… amikor megkötözött… - beleremegett az emlékekbe, de újra nagyot sóhajtott. – Élénk fantáziája volt, és elmondása szerint… szeretett volna mindent kipróbálni rajtam, amit egy rendes, szerény feleséggel nem tehet meg. Így hát ott voltam neki én. Tiltakozni nem tiltakozhattam, mert megfenyegetett, hogy teherbe ejt, és kidob a házból… amúgy is mit tehettem volna? Ha sikerül megölnöm, börtönben, vagy akasztófán végzem… nem tehettem mást, hagytam magam. Többször is megesett, hogy amíg… mi… szóval amíg ő… - nagy levegő – a barátai is végignézték… persze mindig az eset után tudtam meg… Uramisten, alig bírtam a szemükbe nézni! Láttam az arcukon, hogy mit gondolnak rólam, és hogy mindent tudnak, és mindent láttak! Hogy láttak engem… - a hangja elcsuklott, és remegő ajkakkal, kényszeredetten elmosolyodott.

Valerie szóhoz sem jutott, csak meredt a lányra. Egy kis idő után, magához tért, majd magához ölelte Bethet. A lány keservesen felsóhajtott, Jól esett elmondania. Lehet, hogy csak ennyit kellett volna tennie, mert úgy érezte a lelkéről több tonnányi súly szakad le. 

- Örülök, hogy neked nem kellett ilyen szörnyűségeket átélned! – suttogta Valerienek, és elhúzódott tőle.

- Annyira sajnálom – suttogta a másik.

- Most már mindegy. Elmúlt, vége van, és soha többet nem látom John Harpert! Boldog életet fogok élni, kerüljön bármibe! Egy ujjal sem fog hozzám érni ezen túl! Erre megesküszöm!

- Mit akarsz vele kezdeni ezek után? – kérdezte Nathan, és hátradőlt a széken, miközben feszülten figyelte, ahogy Rhys megpróbál felülni. Látszott, hogy nehezére esik a mozgás, de Nathan tudta, hogy a büszkesége nem engedi, hogy gyengének lássák. A kapitány a falnak dőlt, és fáradtan felsóhajtott. Kibomlott haját hátrasöpörte, ami az erőlködés közben előre hullott. Szemében még ott csillogott a fájdalom okozta kínlódás.

- Nem tudom… - válaszolt rekedten. – Most már aligha tarthatom magam mellett… Családja nincs, úgyhogy váltságdíjat sem kérhetek érte…

- Biztos, hogy csak a váltságdíj miatt tartanád magad mellett? – kérdezte Nathan, és keresztbefonta karjait maga előtt. Rhys szemei megvillantak, ahogy rápillantott.

- Ezzel mire akarsz célozni?

- Én? Semmire! Csak hát tudod… - felállt a székről, majd az ablakhoz lépett. – Azzal, hogy minket kiszabadított, bűnrészességet vállalt! Ha ez kiderül, rá is akasztófa vár… vagy még rosszabb!

Rhys maga elé meredt, és próbálta elhessegetni maga elől a képet, amin Elizabethet a vesztőhelyre kísérik megláncolva, megalázva… Amennyit ismert a múltjából, tudta, hogy többet szenvedett a lány, mint amennyit egy ember elbír… és még nem is ismerte az egész történetet. Újra felrémlett előtte a tegnapi hajnali óra, ahogy a lány, erejét megfeszítve, és saját szabadságát kockáztatva kivitte a börtönből. Soha sem fogja tudni neki ezt teljesen meghálálni…

- Szerinted miért tette? – kérdezte, és babrálni kezdte a csípőjét takaró anyag szélét.

Nathan visszafordult a kinti élet tanulmányozásából, és ránézett.

- Nem tudom… talán lelkiismeret-furdalása lehet…

- Mégis miért? – kapta fel a fejét a férfi.

Nathan újra megvonta a vállát.

- Lehet, hogy magát hibáztatja amiatt, hogy elkaptak minket.

- De hát semmi köze nem volt a rajtaütéshez! 

- Tudom… de ne nézz szakértőnek! A nőket senki sem érti, csak Isten… vagy még Ő sem! – újra az ablak felé fordult, aztán a szemközti ház bejárati ajtaját nézte, ahonnan kilépett egy rózsaszínű ruhába öltözött, vörös nő. – Én mindenesetre, örökre az adósa maradok… és a többiek is így vélik… ha ő nincs… - jelképesen megdörzsölte a torkát. – Valeriet is megmentette… Uramisten, azt sem tudtam, mit tegyek! Teljesen elvesztettem a fejem…

Nyugodt csend borult rájuk, Rhys pedig azon törte a fejét, mivel követelhetné a lánytól, hogy menjen velük. Talán mondhatná azt, hogy amiért ilyen helyzetbe sodorta, törlesztenie kell a hibáit… csak ebben éppen az a hiba, hogy mostantól neki van mit törlesztenie nem a lánynak. De akkor hogy a csudába vegye rá, hogy velük tartson?

-Most magadra hagylak, még pihenned kell, én pedig mihamarabb szeretnék kijutni ebből a tetves városból, úgyhogy gyorsan szedd össze magad! 

Rhys halványan elmosolyodott, majd bólintott. Mielőtt a férfi teljesen kilépett volna a szobából, megállította.

- Ne felejtsd el visszahívni az ápolónőmet! Beszélnem kell vele!

Nathan sunyi módon elmosolyodott, majd még az ajtórésen át beszólt.

- Igenis, Kapitány!