Elizabeth belopódzott a hálószobába, és halkan becsukta maga után az ajtót. Mikor látta, hogy a férfi alszik, az ablakhoz sétált, majd összehúzta a sötétítőket, egy kisebb rést hagyva, hogy lásson is valamit. Összébb pakolt a kis asztalon, hátrébb rakva a gyógyszeres üvegeket, és nagyon remélte, hogy nem lesz rájuk több szükség. Bár ahogy a férfi állapota szinte rohamosan javult, gyanította, hogy nem kellenek majd. Különben is. Mikor tudatánál volt, sem kért semmit, miért lenne rá igénye, amikor gyógyulófélben van? Ismét elfoglalta helyét a kis széken az ágy mellett. Alig töltött el néhány percet rajta, már minden porcikája sajgott, és kiáltott a kényelmetlen bútortól. Már estefelé járhatott az idő. Valerie szobájában magához vett egy kis ennivalót, de nem tudott rendesen megvacsorázni, mert egyrészt nem tudott az ételre koncentrálni, ráadásul étvágya sem volt, pedig már jó ideje, hogy kiadós vacsorában volt része, sőt. Szinte öntudatlanul, vagy megszokásból – nem tudta – de a férfi homlokára simította tenyerét. Nem volt láza. Mielőtt elvehette volna a kezét, a férfi szemei megrebbentek, majd lassan kinyitotta őket.

- Sajnálom… - mondta halkan a lány. – Nem akartam felébreszteni – és elhúzta onnan kezét.

Rhys felsóhajtott, és épp kezével végigsimított saját arcán, de csak óvatosan, mert néhány helyen még érzékeny volt. A napok teltével ugyan lelohadtak a duzzanatok, viszont ott maradtak, egyfajta árulkodó jelként a kékeszöld, lila foltok. Szerencsére már halványultak.

- Semmi gond… - dünnyögte fátyolos hangon. – Amúgy is beszélni akartam magával…

Beth megmerevedett ültében, és elkapta a férfiról a tekintetét. Elnyomott egy sóhajt. Jöhet az elkerülhetetlen… A férfi most biztosan az önfejűségéért akarja lehordani, amiért jó oka is van. Csupán a helyzet az, hogy nem bírná elviselni… Tőle nem…

- Hát… itt vagyok… - hajtotta le a fejét, és ölébe fektetett, összekulcsolt ujjaira meredt.

Szíve a torkában dobogott, gyomra diónyira szűkült, kezei remegtek. Csak azon imádkozott, hogy a férfi ne vegye észre rajta, mennyire fél. Már előre hallotta a férfi hangját. Tűnjön el az életéből, soha többet nem akarja látni. Önző, és bolond volt, veszélybe sodorta az egész legénységet, ráadásul egy tagja meg is halt… Miatta meglőtték, aztán láncra verték, sőt, meg is verték… Egy zsebtolvajban több jóság van, mint benne…

- Csak meg akartam köszönni, amit értünk tett…

A lány elképedve kapta fel a fejét. Tágra nyílt szemekkel figyelte a kalózt, aki szintén őt nézte. Úgy érezte magát, mint akit forró vízzel öntenek nyakon.

- Ön… nem… nem haragszik rám? – kérdezte elhaló hangon, és ajkéba harapva próbálta megakadályozni, hogy könnybe lábadjon a szeme.

Rhys halványan elmosolyodott.

- Nélküled mindannyiunkra bitófa várt volna… vagy rosszabb. Hálával tartozunk neked… - mondta halkan.

Beth a szája elé emelte kezét, szemeit összeszorította, és a fejét rázta.

- Én… semmivel sem tartoznak… az én hibám volt az egész…

- Nem a Te hibád volt! Nem rajtad múlt!

- Tudom de… - nyögte, és még összébb húzta magát a széken, körme belevájt tenyerébe.

Rhys felküszködte magát ülőhelyzetbe, és a lány kezéért nyúlt.

- Mi történt? – kérdezte kemény hangon. Ha azok a vadállatok, akár egy ujjal is hozzáértek…

Elizabeth felpillantott rá, így egy könnycsepp gördült le az arcán.

- Megöltem egy embert… embert öltem… - suttogta alig hallhatóan.

Rhys, ha meg is lepődött – márpedig meglepődött – nem mutatta.

- Nathan csak annyit mondott, hogy megmentetted Valeriet…

- Az, az ember megpróbálta megerőszakolni! – mondta görcsösen remegve, ugyanakkor olyan hangsúllyal, mintha számára ez lenne a világ leghatalmasabb és legfélelmetesebb bűne, nem is az emberölés. Olyan volt ez a mondat, mintha az egész tettére, ez lenne a magyarázat. Bár Rhys sem tett volna másképp, de a lány még nem ölt…

- Megérdemelte…

Beth ismét lehunyta szemeit, és megrázta fejét.

- Azt sem tudtam, mit teszek… az ujjam a ravaszon… ha lett volna választásom, életben hagyom… de… csak egy pillanaton múlott, hogy nem engem lőtt le…

Másik kezét is a szájára tapasztotta, és úgy rázta a fejét, mintha ezzel ki tudná űzni agyából a képeket.

- Rengeteg vér volt… rengeteg… - halt el a hangja, ami sírásba fulladt.

Rhys jobb karjával maga mellé vonta a lányt az ágyra, és átkarolta. Beth felzokogott, és átölelte a férfi derekát, fejét a másik vállgödrébe ejtette. Könnyeinek nem tudott megállj-t parancsolni, reszketve hagyta, hogy a férfi nyugtassa, és magához szorítsa. Jól esett ez a fajta közelség. Szavakba sem tudta önteni, mennyire hálás volt azért, hogy a férfi nem haragudott rá. Szinte úgy érezte, hogy több száz mázsával könnyebb lesz a lelke, ami fentebb emelkedett a mocsokból. 

„Mondj már neki valamit te idióta!” – korholta le magát Rhys, és végigsimított a másik hátán.

- Most már nincs baj… itt nem bánthatnak…

A lány még szorosabban bújt hozzá. Reszketve sóhajtott fel, kezdett megnyugodni. Ó a francba… Egész életében nem sírt ennyit, mint ma és a tegnapi nap… Ráadásul előttük. Most biztosan gyengének tartja…Mélyen szívta magába a másik illatát, amiről állandóan a fenyvesek jutnak eszébe. Megnyugtató volt, ugyanakkor felzaklatta, mert ilyenkor mindig őrült vágtába kezdett a szíve. Mi történik vele? Megborzongott, ahogy megérezte a férfi kezét az arcánál, mikor az a füle mögé simított egy tincset. Nem mert még a szemébe nézni, így a nyakára szegezte szemeit.

Mit mondjon neki? Mi lesz ezek után?

Félt attól, hogy itt kell hagynia. Legszívesebben felnevetett volna saját magán. Két nappal ezelőtt bármit megtett volna, ha nem kell látnia többé a férfit. Most pedig azért vérzik a szíve, mert tudja, hogy amint a kalóz felépül, útjaik kettéválnak. Biztos volt abban, hogy a férfi nem akarja többé magával vinni. Ugyan minek? Váltságdíjat nem kap érte, veszélybe sodorta őket, ráadásul csak a baj van vele. Meg hát aztán… szépnek sem mondható… csont és bőr. Nem valami vágykeltő a látványa. Újra eszébejutott az a név, amit a férfi sokszor motyogott álmában. Vajon az a Jane, a szeretője? Biztosan. Akkor viszont végképp nincs semmi keresnivalója mellette. Meg hát… ha tényleg a szeretője, aki biztosan egy gyönyörű nő, akkor miért is venné észre őt? Aki már csak azért megijed, ha egy férfi erősebben ragadja meg? Ugyan már…

De akkor hova tegye azt a csókot, amit Drake hajóján kapott tőle? Megérezte a férfi vágyát, de abban nem volt semmi kegyetlenség. Először bántak vele úgy, mint egy igazi nővel, nem úgy, mint egy szajhával. Vagy ezt az egészet vegye annak, hogy a Kapitány dühös volt rá, amiért ellenszegült a parancsának? Azért tette, mert dühös volt, és meg akarta neki mutatni, hogy ki áll a másik felett… Annyi az ellentmondás… Egy ilyen férfi sohasem fogja észrevenni… főleg nem az ágyába vinni… életében először vette észre magában, hogy vágyik valami után… ebben az esetben valaki után, és nem tudta hova tenni az érzést. Viszont ezt el kell ásnia magában, lehetőleg a legmélyebb zugokba.

„Vegyél erőt magadon, és engedd el!”

Rhys lepillantott a karjaiban tartott nőre, és érezte, hogy soha sem fogja tudni elfelejteni. Ezt csak annak tulajdonította, hogy megmentette. Mert hát nem minden nő tette volna kockára szabadságát, és életét, csak azért, hogy megmentsen egy kalózt, akire amúgy is bitófa várna. Tudta, hogyha megmondja a lánynak, hogy elengedi, az biztosan kapni fog az alkalom után, és itt hagyja. Valahol majd letelepszik, és éli majd szürke hétköznapjait egyedül… vagy valaki mással az oldalán. A gondolattól, hogy egy másik férfi közelében lesz, kellemetlen érzéssel töltötte el.

„Na jó, ezt most hagyjuk abba!”

A lány megérezhette, hogy a kalóz megmerevedett, így kiszakította magát az ölelésből, és zavartan a férfira pillantott. Rhys nagy kísértést érzett arra, hogy letörölje a nedves csíkokat a másik arcáról, de mégsem tette. Mégis mi a fene ütött belé? Úgy gondolkodik a lányon, mint egy nyálas, mézes-mázos szerelmes főhős, egy nőknek megírt romantikus regényben… Szánalmas… Azonban tudta, hogy ezek az utolsó olyan percek, jobb esetben órák, amikor még maga mellett tudhatja… Fáradtan felsóhajtott, majd lehajtotta fejét, hogy összeszedje gondolatait. Az első dolog, amit tenni fog, amint kikerül innen, hogy szerez valahonnan egy hajót… aztán… aztán leissza magát. Lehetőleg a sárga földig! Vagy még annál is mélyebbre! Majd visszamegy a szigetre, beveti magát a bordélyba, és ki se jön onnan egy egész hétig… Igen. Ez jó lesz! Keres egy nőt, akinek… fekete… fekete haja és kék szemei vannak. A francba szőkét fog választani! Vagy vöröset! Bármilyet, csak ne hasonlítson erre a nőre! Még egyszer felsóhajtott, és a lányra pillantott, aki még mindig csendben figyelte őt.

„Vegyél erőt magadon, és engedd el!”