Születésnapi meglepetés

November beköszöntésével, az időjárás jóvoltából hivatalosan is tél lett. Másodikán lehullott az első hó, mely viszonylag sokáig meg is maradt.

Az iskolai teljesítményem egész jó volt, a táncórákon pedig karácsonyi műsorokra kezdtünk készülődni. Eleinte ugyan nehezemre esett, de egyre jobban fel tudtam szabadulni Urbán András óráin is, bár nagyjából így is csak a felét teljesítettem annak, amit tudok, és ami úgy éreztem bennem rejlik. Valószínűleg ezt néhány mozdulatomból megneszelte, ugyanis egyik óra után magához szólított, nem törődve a többiek kíváncsiskodó tekintetével, ami meg kell hagyni, hogy engem azért elégé feszéjezett.

- Dóri, kérlek, gyere ide! - csupán a megszólítás is okot adott a fennakadásra. Bizonyára meghallotta, hogy a barátaim így szoktak hívni.

- Igen, tanár úr? - léptem közelebb a szokottnál némileg magabiztosabban.

- Ellenedre van, hogy így hívtalak? - nézett rám kedvesen, de egyben a tanári tekintélyét jelentő szigor is ott tükröződött a szemeiben.

- Nem, semmi gondom vele - feleltem megütközve a kérdésen.

- Rendben - bólintott. - A többieknek nem mondtam, hogy itt kell maradniuk! Nem cirkuszi előadás gyerekek - célzott ezzel erőteljesen a többiek szükségszerű távozására. Kissé összeszorult a torkom. Nem érettem, hogy mit akarhat. Csoporttársaim lassanként kisomfordáltak a teremből, így kettesben maradtunk. Nyugodt, de kérdő tekintettel néztem rá, mikor felém fordult. - Fontosnak éreztem, hogy beszélni tudjak veled, mert több dologra is kíváncsi lennék, de tiszteletben tartom a hallgatási jogodat - nézett rám komolyan, amitől ismét gombóc nőtt a torkomban, és összeszorult a gyomrom. Visszatért régi félelmem azzal kapcsolatban, hogy meglátja bennem a hastáncos nőt, akit a Művészetek Palotájában látott. Válaszképpen csak bólintottam, és vártam, hogy vajon mire is lenne kíváncsi. - Kicsit igyekeztem nyomozni utánad - jelentette ki.

- Tessék? - elnevette magát, amit meglátta elkerekedő szemeimet. Miért pont utánam, és mivel kapcsolatban? - fogalmazódott meg bennem az első kérdés, melyet nem tettem fel végül.

- Ne ijedj meg; megmagyarázom, hogy mire gondolok - mosolyodott el némileg barátságosabban. - Úgy vettem észre, hogy az óráimon önmagadhoz képest gyengébben teljesítesz. Ezt úgy értem, hogy látlak a fellépéseken, és egészen más vagy a színpadon, mint itt. Olyan mintha visszafognád magad. Beszéltem a többi tanárral is, akik tanítanak. Mind azt mondták, hogy a csoport első három táncosába könnyedén besorolnának. Én azonban úgy látom, hogy az én óráimon nyújtott teljesítmény alapján inkább az utolsó háromban a helyed. Van ennek valami konkrét oka? - nagyot nyeltem, ahogy beletalált a dolgok kellős közepébe.

- Nincs. Egyszerűen úgy tűnik nem vagyok elég jó - feleltem, és megvontam a vállam, mintha tehetetlen lennék.

- Én ezt nem hiszem - ingatta a fejét Urbán tanár úr. - Visszahúz a partnered? Ha szeretnéd, adhatok melléd másik táncost.

- Nem, dehogy! - tiltakoztam azonnal. Nem akartam, hogy más kárára menjen az én szerencsétlenségem. - Semmi gond a partneremmel - jelentettem ki határozottan. Jól esett az, amit a másik tanároktól hallottakról mondott, és az is, hogy annak ellenére, hogy ő maga az utolsó háromba tenne, látja bennem a lehetőséget. Ugyanakkor nem állt szándékomban változni.

- Rendben. Én nem foglak faggatni téged. De szeretném, ha megcsillogtatnád a valóban fénylő oldaladat is - mondta végül, és intett, hogy elmehetek.

- Viszontlátásra! - kaptam az alkalmon és viharként törtem ki a teremből. Ez most tényleg nagyon-nagyon meleg helyzet volt. Pedig többször felszólított már, de most komolyan rátapintott a lényegre. Egy pillanatig azt hittem, hogy rájön a titkomra. Azonnal a kollégiumba siettem, ahol tudtam, hogy nem kerülhetem el a lányok kérdezősködéseit. Amikor felértem egyből le is támadtak. Ők már lezuhanyozva üldögéltek a szobában, és várták a vacsorát.

- Dóri! - kiáltott Magda. - Beavatsz bennünket? - kérdezett pimasz mosollyal az arcán. Erre kedvem támadt hülyéskedni egy kicsit, és tettetett izgatottsággal futottam az ágyhoz.

- Hát tudjátok, az úgy volt... - kezdtem bele, mintha valami nagyon izgalmasba akarnám őket beavatni. Majd elnevettem magam, és komolyra fordítottam a szót. - Csak annyit akart, hogy hozzam ki magamból a maximumot az óráin, mert úgy látja, hogy több van bennem.

- Ez tulajdonképpen megtisztelő - tűnődött Eszter. - Annyit jelent, hogy jónak lát téged, de nem érti, ez miért nem mutatkozik meg pont az ő óráin.

- Igen, lehet - hagytam rá végül, és sokat mondó pillantást váltottam Magdával, akit még korábban beavattam, majd felkeltem és a fürdők felé vettem az irányt.

Teltek-múltak a napok a megszokott kerékvágásban, mikor egyik péntek esti vacsoránál barátnőim sejtelmes mosolyára lettem figyelmes.

- Ki vele, miben sántikáltok? - kérdeztem tőlük bolondozva. Mintha csak egy nagymama mondaná az unokáinak.

- Ugyan! Miért sántikálnánk bármiben is? - nézett játszott értetlenséggel Eszter. Fürkészően tekintettem rájuk és csóváltam ugyan a fejem, de szemet hunytam a dolog fölött, reménykedve, hogy úgyis hamarosan megtudom.

Amint ébredezni kezdtem másnap reggel, a szokottnál nagyobb hangzavart észleltem magam körül. Majd résnyire kinyitottam a szemem, és meglehetősen homályosan több emberi alakot láttam.

- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! - köszöntöttek hatalmas hangzavarral szobatársaim, és még néhány évfolyamtársunk. Azonnal elmúlt az ébredés után kótyagosság érzete, és egy szempillantás alatt kipattantak a szemeim. Kimondhatatlanul boldog voltam.

- Köszönöm lányok! - hálálkodtam. Önmagában sokat jelent az, hogy gondoltak rám.

- És íme a születésnapi ajándékunk! - lépett elő Magda a többiek közül, és térdemre helyezett egy A4-es formátumú nyomtatványt, melyen fogalmam sem volt, hogy mi állhat. Csodálkozva nézegettem, ahogy a kezembe vettem, de mielőtt tanulmányozni kezdhettem volna Eszter az ágy szélére ült, kikapta kezemből az iratot, majd lóbálni kezdte.

- Tipped sincs mi ez? - kérdezte fülig érő vigyorral, én pedig megráztam a fejem. - Hát ez egy kikérő, ami ma estére szól méghozzá hat fő részére! - újságolta hatalmas lelkesedéssel. Elkerekedett a szemem a hír hallatán. Még soha életemben nem kaptam kikérőt az igazgatóságon, holott próbáltam már kérni, és most a lányoknak sikerült!

- Ez hihetetlen! - ujjongtam kiugorva az ágyból. - Nagyon köszönöm lányok! - szinte nem is győztem hálálkodni.

- Ez pedig annyit jelent, hogy ma este bulizni megyünk! - jelentette be izgatottan Magda. Amint ünnepeltük ezt a felszólalást a szemem sarkából észrevettem egy alakot az ajtóban. Kíváncsiságom rávett, hogy megnézzem ki lehet az. Pillantásunk azonnal találkozott, amint felé emeltem a tekintetem. Petra a küszöbön álldogált ökölbe szorított kézzel, és szinte sárgult az irigységtől. Tudta, hogy nem ő lesz az öt lány egyike, akik ma velem jönnek a városba. Az igazgatói engedély láttán pedig valószínűleg tudatosodott benne, hogy nem is tud majd keresztbetenni nekünk. Ez különösen fájhatott neki, de cseppet sem szándékoztam sajnálni őt.

- Te csak ne izgulj, Dóri! - lelkesedett Kata. - Mi már mindent megszerveztünk!

- Bizony! - vette át a szót Heni. - Van itt egy táncos klub úgy két utcányira. Nagyon kellemes hely. Megnéztük, és úgy tűnik, teljesen tisztességes emberek járnak oda, szóval tökéletesen megfelel! - én szinte csak kapkodtam a fejem. Ez az egész annyira hihetetlen volt, hogy kimondani is nehéz.

- Ez annyira fantasztikus! - örvendeztem, de a vidámságot félbeszakította a csengő hangja, mely a reggeli gyülekezőt jelezte. Alig néhány pillanat alatt kellett felöltöznöm, megmosdanom, és már úton is voltam a csarnok felé, ahol már szinte mindenki megtalálta helyét a sorokban.

November 24.-én születtem, a téli fagyban és hidegben. Ugyanakkor a forrófejű, tüzes és makacs nyilas jegyében, ami meg is látszott rajtam. Eszméletlenül szerencsésnek éreztem magam, hogy a tizenhetedik születésnapom éppen szombati napra esett. Teljesen biztos voltam benne, hogy ez lesz életem legeslegjobb születésnapja, és alig győztem kivárni az esti órákat, mikor már sötétedni kezdett. A lányokkal hatalmas extázisban töltöttük az egész napot, és amint megvolt rá az indok, elkezdtünk készülődni.

Teljesen egyszerű fekete, háromnegyedes ujjú ruhát vettem fel, ami a térdemig ért. Felül csónak kivágás hangsúlyozta a nyakam, míg a ruha alja fodrozódni látszódott a rengeteg anyagtól, melyet a pörgés miatt varrtak bele. Versenytáncokhoz viselt cipőmet vettem hozzá. Hajamat magas lófarokba kötöttem, hogy ne zavarjon, mivel tudtam, hogy táncolni indulunk. Tisztában voltam vele, hogy kint a tél hidegével kell szembenéznem majd, így erre a lenge koncepcióra éppen kapóra jött a bokáig érő szövetkabátom.

- Induljunk! - karolt belém Magda.

- Alig vártam ezt a pillanatot - kijelentésemmel kapcsolatban a többiek is kifejezték egyetértésüket. Hét óra körül hagytuk el az iskolát hatan lányok: Magda, Eszter, Heni, Kata, Bea és én. Egyenesen a szórakozóhely felé vezettek, melynek külső kapuja most nyitva állt, de maga a helyiség a földszint alatt volt, így elindultunk a lefelé vezető lépcsőn. Amint beléptünk egy hatalmas parkett tárult elénk, ahol már most rengetegen táncoltak. Több profi, de voltak, akik csak egyszerűen kedvtelésből jártak ide. Hosszú vörös huzatba bújtatott divatos kanapék húzódtak a helység oldalain, melyek egy-egy asztalhoz csatlakoztak. Ugyanakkor voltak két vagy négy főre kialakított részek is. A bárpultnál is ültek néhányan, színes koktélokat szürcsölgetve. A keverőpultos épp egy swing-es számot bömböltetett a hatalmas hangszórókból.

Felragyogott a szemem, és szinte tátva maradt a szám, amint körbenéztem. Álmodni sem mertem volna jobb helyet, ahol megünnepelhetem a születésnapomat. Egy kanapés, hosszú asztalnál foglaltunk helyet vidám csevegés közben, majd mindannyian rendeltünk valamilyen üdítőitalt, hiszen tudtában voltunk annak, hogy mivel még egyikünk sem volt nagykorú, nem szolgálhattak fel mást. Természetesen mi így is tökéletesen jól éreztük magunkat.

Vidám beszélgetésünket néhány férfi szakította félbe, akik cha-cha-cha ritmusára táncolni kértek minket. Örömmel egyeztünk bele, és amint feltettük lábunkat a táncparkettre nagyjából egy órán át le sem jöttünk onnan. Rengeteg különböző partnerrel jártam végig a táncok hosszú sorozatát, és már éppen kezdtem pihegni, mikor tíz perc szünetet jelentettek be, és mi visszatértünk az asztalunkhoz, hogy egy újabb itallal felfrissítsük magunkat.

- Ez fantasztikus volt! - lelkendezett Eszter. - Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó, ha ennyi különböző partnerrel táncolsz. Úgy hozzászoktam már, hogy csak egy partnerem van.

- Igen, de tényleg megvan a hangulata ennek is - mondtam, miközben hátradőltem.

Ahogy a zene elhallgatott szinte súlyossá vált a csend, és sokkal jobban felerősödtek az apró hangok. Így mikor megszólalt az ajtó nyílását jelző csengő, azonnal felkaptam a fejem. Először csak egy alakot láttam a félhomályban, mely egyre jobban kiélesedett. Úrrá lett rajtam a hitetlenkedés és az öröm, amint megpillantottam Flórát. Azonnal felkeltem a helyemről, és odarohantam hozzá.

- Szia! Boldog születésnapot! - üdvözölt, ahogy meglátott.

-  Köszönöm! De örülök neked! - öleltem át lelkendezve. - Mi a helyzet veled? Hol tanulsz most? - bombáztam azonnal kérdésekkel, amint visszatértünk az asztalhoz és a többiek is köszöntötték őt.

- Balettintézetben tanulok, Szegeden - újságolta. El sem akartam hinni, hogy ennyire messze került tőlünk.

- Oh, de hisz az nagyon távol van - szakadt ki végül belőlem.

- Igen, de most nem is bánom. Viszont a lényeg, hogy a hétvégére visszautaztam, hogy bulizzak veletek egyet! - jelentette ki vidáman.

- Nagyon örülök neked! - lelkendeztem, ám mielőtt újra megszólalhattam volna az ajtó újra kinyílt, és most egy magas termetű férfi lépett be rajta. Nem láttam túl jól, de félelmetesen ismerősnek tűnt, bár reméltem, hogy csak bebeszélem magamnak az egészet.

- Jesszusom! - kiáltottam fel, amikor tudatosult bennem, hogy kit látok. Még nagyobb méltatlanságra adott okot, hogy úgy vettem észre, hogy rajtam kívül senki sem lepődött meg Urbán András érkezésén. Kérdőn néztem a körülöttem ülő barátnőkre, magyarázatot várva.

- Hát tudod - kezdett bele Magda - azt eddig nem említettük, hogy a kikérőt csak egyetlen módon tudtuk megszerezni. A tanár úr segítségével.

- Igen, és ő azt mondta, hogy csak egy feltétellel: hogy őt is meghívjuk, mivel ez a kedvenc szórakozóhelye, és amúgy sincs ellenére, hogy megismerjen minket jobban - vette át a történet fonalát Kata. Nagyot nyelve hallgattam őket, és kővé dermedve figyeltem a közeledő férfit.

- Sziasztok! - köszönt ránk, amint az asztalunkhoz ért.

- Jó estét! - feleltünk kórusban, és igyekeztem némi mosolyt erőltetni az arcomra.

- Hozok italokat, ha nem bánjátok - jelentette ki kedvesen. Ami különösen feltűnt, hogy most a kedvessége mellé nem párosult a tanári tekintélyt őrző szigor. Persze nem úgy viselkedett, mint egy haver, de kötetlenebb volt a modora.

- Ez ám a születésnapi meglepetés - nyögtem ki végül, mikor már szóhoz tudtam jutni. Láttam a lányok szemében az aggodalmat, hogy félnek ezzel most elrontották az egészet. - Sebaj, érezzük jól magunkat! - mosolyodtam el újra, hogy oldjam kicsit a feszültséget köztünk, és magamban.

- Itt is vagyok! - érkezett vissza közénk Urbán tanár úr, egy tálca koktéllal a kezében. - Remélem nem bánjátok, hogy ilyesmit hoztam nektek. Ezek is csak édes löttyök, mint a többi. Nem is értem, hogy miért kell hozzá személyi - viccelődött az alkoholos italokra célozva, majd egyesével kiosztotta nekünk őket. Mikor hozzám ért elmosolyodott, és kicsit közelebb hajolva pajkosan nézett a szemembe. - Boldog születésnapot, Dóri! - mondta, és elém tolta az italt.

- Köszönöm! - mosolyodtam el én is. Hirtelen megfogalmazódott bennem az a kérdés, hogy: miért is tartok én ennyire ettől a pasitól?

Mivel abszolút nem ivott még egyikünk sem alkoholt, ezért a minimális mennyiséget is megéreztük, természetesen csak annyiból, hogy kicsit oldottabbá vált a hangulat. Fesztelenül nevettünk és bolondoztunk a tanárunk társaságában, aki legalább olyan beszélőpartnernek bizonyult, mintha csak egy korunkbelivel lennénk.

Mikor azonban újra felcsendült a zene tudtuk: nem sokáig maradhatunk ülve. Flórát szinte azonnal felkérték, és lassan a többiekért is érkeztek, ők viszont nagyon nehézkesen akartak megindulni, hiszen nem szerettek volna abba a kínos helyzetbe hozni, hogy egyedül hagynak Urbán Andrással.

- Majd én megtáncoltatom a születésnapos kisasszonyt! - jelentette ki vidáman, és már fel is kelt a helyéről. - Hölgyem - felém nyújtotta a kezét, és én magamon is meglepődtem, hogy mennyire könnyeden fogadtam el a felkérést, és hagytam, hogy vezessen a parkett felé.

A zenét éppen váltották, és felcsendült a samba könnyed dallama, mely sokkal inkább lágy és vidám, mint mondjuk egy rumba, vagy tangó, melyek a szenvedélyességükről híresek. Amint felértünk a parkettával fedett részre elengedtük egymást, és nagyjából egy baráti másfél méteres távolságot vettünk fel. Ismerősen csengett a dallam, így tisztában voltam vele, hogy ez csak a bevezető része, majd lesz egy hirtelen szünet, mielőtt bekapcsolódik az énekhang. A kellemes ritmussal kezdtem mozgatni a csípőmet egész finoman, majd óvatosan tekergetni a testem, hogy ne legyen túl kihívó. Pajkos vidámsággal néztem eközben tanárom szemébe, aki hasonlóan tekintett rám. Akkor sem kezdtem görcsölni, mikor megindult felém, és félig a hátam mögé lépett. A zene és az ital segítettek ellazulni, hogy ne érezzem feszélyezve magam, mikor csak egy táncról van szó. A dallamban fellépő másodpercnyi csend alatt hirtelen megfogta egyik kezem, és csípőm megragadva közelebb rántott magához. Meglepődtem a gyorsaságán, ugyanakkor teljesen profi kimértségén. Egy centivel sem vont közelebb magához, mint amennyire a tánc megkívánta. Arcát felém fordította és homlokomat súrolta vele, ajakai pedig hozzáértek orrnyergemhez, mégis egész egyszerűen csak arra gondoltam, hogy ez a parketten teljesen mindennapos. A rövid csend után a felvett pozícióban, de kicsit távolodva egymástól megindultunk előre. Magam is meglepődtem tökéletes nyugalmamon, könnyedségemen. Nem volt meghatározott koreográfia, ami alapján táncoltunk, mégis mindig pontosan éreztem a következő lépést. Urbán András egyetlen erősebb húzás, vagy erőszakosabb megnyilvánulás nélkül vezetett olyannyira tökéletesen, hogy el sem kellett gondolkodnom a következő mozdulaton. Nem féltem hozzáérni sem a férfihoz, amennyire az elemek megkívánták. Imádtam ezt a felszabadult érzést. Tökéletesen mozogtunk együtt, és tudtam, hogy ezt ő is érzi. Mosolyogva táncoltam végig a sambát, csupán egyetlen dologra figyelve: a pillantásomra. Időközben rájöttem, hogy semmi szükség arra, hogy tánctudásomat visszafogjam, egyszerűen csak a szemkontaktusra kell ügyelnem. Pajkos vidámsággal tekintettem tanárom szemébe, teljesen elnyomva tüzes énemet, melyet korábban megcsillogtattam. A táncunk végén egy lépéssorozatot befejezve szemben álltunk egymással, és ő egészen kicsit meghajolt előttem, amin annyira meglepődtem, hogy szinte tátva maradt a szám.

Egy pillanatnyi időm sem maradt, máris lekértek, és én továbbléptem egy új partnerrel. A szemem sarkából azonban láttam még, ahogy Urbán András figyel engem. Sejtelmes mosollyal követett a szemével, ami kezdetben egész kis szorongást váltott ki belőlem, de egész hamar túltettem magam rajta, és csak az új partnerre koncentráltam. Ez este folyamán csupán a következő pihenőnél láttam újra a tanár urat, aki azonban kijelentette akkor, hogy ő inkább nem zavarja tovább a társaságot.

- Nagyon örültem, lányok! - búcsúzott tőlünk.

- Viszlát! - köszöntünk mi is, majd sokat mondó pillantásokat váltva üldögéltünk csendben egy darabig.

- Még egy tánc, és indulnunk kell vissza - figyelmeztetett minket Bea, aki amúgy is pontosságáról híres. Bólintottam csupán, majd elgondolkodva hátradőltem...