- Csak szeretném megköszönni - mosolygott enyhe zavarral az arcán a német férfi.
- Ugyan, semmiség. Barátokért mindent, nem? - válaszoltam kicsit elpirulva - De nem láttad Antoine-t? Sehol sem találom...
- Nézz ki a felső emeleti teraszra... Szerintem ott lehet - mondta nem teljesen biztosra.

- Köszi, megnézem - mosolyodtam el és elindultam a lépcsők felé. Két emeletet kellett megtennem és odafenn már senki sem volt. Csend ölelte körül a teret és világítás sem volt kapcsolva. A szint egyik oldalán egy terasz húzódott végig és végre megpillantottam egy sziluettet. Cipőmtől már a lépcsők előtt megszabadultam, hiszen már nem bírtam elviselni a fájdalmat, így most hangtalanul tudtam az alak felé közelíteni. Már karnyújtásnyira megközelítettem, amikor észrevette a jelenlétemet, de mielőtt még megfordulhatott volna, hátulról, amilyen szorosan csak tudtam, átöleltem.

- Sajnálom - bújtam az éjfekete, selymes tincsek közé, és éreztem ahogy kezét az enyémre teszi, majd lassan kibontakozik az ölelésemből és szembefordul velem. Vörös szemeimbe nézett és magához húzott.

- Neked nincs mit sajnálnod. Én voltam az, aki megijesztett téged. De nem tudtam visszafogni magam. És igazából nem is akartam, de mire észbe kaptam, már túl voltam a kivégzésen és Te végignézted azt, amit soha nem kellett volna. Most már örökre csak egy kegyetlen gyilkosnak fogsz látni engem...?

Megszólalni még nem tudtam, csak megráztam a fejemet. Pár másodperc múlva újra összeszedtem magamat és felnéztem a hófehér szemekbe. Mintha némi önutálat csillant volna meg az íriszekben.
- Én voltam az, aki megint gyerekesen viselkedett! ... De Cosette mindent elmondott... És egyáltalán nem süllyedtél lejjebb a szememben... Én csak megijedtem és összezavarodtam... De most már minden rendben lesz, ugye?

Ő csak gyengén bólintott, de mintha megkönnyebbülés suhant volna át az arcán. Kezemmel megfogtam az övét és ujjaink összekulcsolódtak.
- Gyere, menjünk vissza táncolni! - húztam magam után mosolyogva, és reméltem, hogy sikerül nekünk is visszazökkenni a történtek után. Elvégre is Travis halála egyáltalán nem olyan volt, mint Norvégiában Eirikék megölése. Az a túlélésünkért volt, de mégis ártatlan embereket öltünk, öltem. Igaz, ők most itt vannak, de én ezt egészen eddig nem tudtam, és még jó, hogy lelkiismeret-furdalásom volt azok után, hogy olyanokkal végeztem, akik ismeretlenül is kedvesek voltak velem.
De Travis nem ilyen volt. Bár nem ismertem, mégis ellenséges, megalázó viselkedést tanúsított velem szemben és Antoine-nal is régi ellentétek húzódtak közöttük, nem mellesleg pedig magának kereste a bajt. Meg is érdemelte, hogy Antoine legyőzze! Megölje...
Ekkorra jutott csak el az agyamig, hogy Antoine éppen a nyolcadik legveszélyesebb vámpírt iktatta ki! Ilyen erős lenne?!

- Antoine... Kérdezhetek valamit? - szólaltam meg amikor egy pillanatra megálltunk.
- Mondd csak - mosolygott rám.
- Te hányadik vagy a feketelistán? - böktem ki.
- Nem igazán tudom. Mivel az én feladatom a védelmezés volt, mindig rejtve maradtam, így a vadászoknak fel sem tűnt a létezésem... De hogy azóta, hogy átváltoztattalak és hogy most Travist is kinyírtam, valószínűleg már rajta lennék a listán... De most a vadászokat szerintem ez érdekli a legkevésbé, hiszen jelenleg egyáltalán a fennmaradásukért, új tagokért kell küzdeniük, nem pedig öngyilkos módjára vámpírokkal küzdeniük.

- Igazad lehet - konstatáltam, majd tovább folytattuk utunkat a bálterem felé.
- Még éppen időben - szólított le minket Adalric, aki amint beértünk a terembe, kiszúrt minket - most jön az utolsó tánc!

- Az utolsó? - néztem fel kicsit csalódottan, elvégre is a bálokat úgy általában nagyon szeretem és nem akartam még, hogy vége legyen.
- Igen. Ezután jönnek a top10-es bemutatók és csak azzal ér véget - szólt érces hangján a legidősebb vámpír. Mielőtt azonban erre is visszakérdezhettem volna, újra felcsendült a zene. Antoine a táncparkettre vezetett, kezét a derekamra téve húzott közel magához és egymás tekintetében elmélyedve jártuk a táncot. De mint ahogy minden más, így az utolsó tánc is véget ér egyszer. Igaz, kedvesem a zene elhallgatása után sem engedte el a derekamat, és én is szorosan hozzábújtam, miközben egyre hátrébb húzódva szorítottunk helyet a készülő bemutatónak. Még csak azt sem tudtam, hogy konkrétan mire számítsak, ezért izgatottságom legkevésbé sem csappant meg és figyeltem a készülődést.

Morajlott a tömeg és mindenki mozgolódott, hogy lehetőleg közelről lássa a legerősebb vámpírok előadását. Amint azonban az üresen hagyott téren Adalric jelent meg, mindenki egycsapásra elhallgatott.
- Üdvözlök minden kedves egybegyűltet ezen a bálon, remélem jól éreztétek magatokat. Mint tudjátok, ez már hagyomány a báljainkon, hogy a tánc után a legjobbaké a parkett, ezért nem is húznám tovább a szót, hanem megkérném társadalmunk Észak-Amerika prérijéről érkezett gyöngyszemét, Galilahi Soquili-t, hogy mutassa meg magát!

Ekkor esett le, hogy a hollófekete hajú lánynak, aki még a párbaj kezdeményezéséért annyira lelkesült, miért volt kissé sötétebb a bőre a miénknél. Hiszen nemcsak a neve volt valahogy nagyon furcsa és idegen számomra, de az otthonával együtt sikerült összeraknom a kirakót: Galilahi bizony eredetileg egy indián lány volt. Ezek után már úgy hittem, sehol nem fogok csodálkozni, ha vámpírral futok össze...

A fekete szemű lány lassú, méltóságteljes léptekkel közelítette meg a parkett közepét. Gyönyörű, vanília sárga ruha volt rajta, melynek szoknyarészét egy elegáns mozdulattal megfogta, feljebb húzta és sarkaira ült. Arca merev volt, majd lassan lehunyta a szemeit, ajkai szétváltak és egy ősi cherokee énekbe kezdett bele.
Egyetlen szót sem értettem belőle, de a lány mély hangja varázslatos volt. Hirtelen mindenki még egyet hátralépett és mielőtt felfoghattam volna, mi történik, Antoine engem is hátrébb húzott. Patadobogást hallottam, és vadlovak jelentek meg, büszkén vágtatva az üres téren. De ezeknek a musztángoknak ködbe burkolózott, enyhén áttetsző testük volt, ami nemcsak rejtélyessé, hanem félelmetessé is tette őket. Még a paták dobbanása is az ének ütemére ment, teljes harmóniában voltak Galilahi hangjával.

A varázslatnak egy hatalmas mennydörgés vetett véget. A lovak semmivé foszlottak, az indián szemei pedig felpattantak. Egy vörös hajú, zöld szemű férfi lépett be a színtérre, mire Galilahi is felállt, enyhén meghajolt az érkező előtt, majd gúnyosan felpillantott rá.

- Netán untattalak, Ramman Adad? - kérdezte.
- Ugyan, Lila, Te sosem untatsz - vigyorodott el Ramman - csak hatásos belépőt szerettem volna.
- Nesze, megkaptad - húzta össze szemeit a lány, majd kisétált az előadók teréből.
Amikor a férfi már mindenki figyelmét magáénak tudhatta, karjait felemelve újabb mennydörgés rázta meg a termet. Minden elsötétedett és elkezdődött a vihar szimfóniája.

Itt-ott lecsapó villámok adtak pár pillanatra éles fényt, majd újra a sötétség kerítette hatalmába a teret. Szél fújt keresztül a nézőtéren is, én pedig megborzongva húzódtam még közelebb kedvesemhez. Félelmetes volt a Ramman körül keletkezett vihar ereje és ijesztő szépsége is lenyűgözött. Ilyen ereje lenne egy top10-es vámpírnak?

Éreztem a kisugárzását, amitől a hideg futkározott végig karjaimon. Én hozzá képest elképesztően gyenge voltam.
A vihar előadója azonban szinte ugyan azt kapta, amit ő tett az előtte levővel, ugyanis amint egy tigris leterítette, a sötétség és a mennydörgés semmivé foszlott. Halk kuncogás szaladt végig a tömegen, ahogy a jól megtermett nagymacska kényelmesen helyet foglalt "áldozatán".

- Bocsi, de itt ugrás van, ugyanis Travis már előadta, amit tudott, szóval én jövök.
- Cornelia kedves, nem óhajtasz leszállni rólam? - nyögte Ramman.
- Ó, drága Ramman, akkor mégis mivel szórakoztatnám a nagyérdeműt? - nyalt végig a száján Cornelia, majd közelebb hajolt Ramman füléhez.
- De ha ennyire szeretnéd - majd mint a rossz kölyköket az anya, úgy fogta meg a férfit ingének nyakánál és a közönség felé vonszolta egészen addig, amíg Galilahi elé nem ért.

- Tedd rendbe a kölyköt - dobta le a vámpírt az Anyatigris.
- És igen, köszönjük meg Cornelia Lacrose-nak a bemutatót! - nevetett fel az indián lány és vele együtt a többiek is, kivéve persze Adadot. Eközben a nagymacska kecses léptekkel ment vissza középre, majd legméltóságteljesebb tekintetét feltéve változott vissza emberi alakjába. Hosszú, mézszőke, fonott copfja mellkasára hullott, majd egy elegáns mosollyal meghajolt.
- Igazán nincs mit, én csak helyreraktam a gyermeket - villantak meg macskaszemei - És most inkább azt szólítanám fel, akinek idén sikerült letúrnia a pozíciómról, bár neki még ezt is megbocsátom. Következzen hát Cosette Lacrose, vagyis a Jégkirálynő!
Miután Cornelia is levonult a színről, Cosette-é lett a főszerep. A jég beborította a színteret, hideg szél fújt át a termen és hó szállt alá, a kék hajú nő pedig a "természettel" harmóniában lágy táncot lejtett. És bár igazán elbűvölő volt a műsora, meg úgy magában a bemutató is elég gyorsan és pörgősen telt, én mégis kezdtem kissé talán unni és a hidegre fogva egyre mélyebbre bújtam Antoine karjai közé. Ő erre persze csak elégedett mosolyra húzta a száját és még szorosabban ölelt át. Éreztem, forró leheletét a nyakamon és már a legkevésbé sem akartam itt, ezen a bálon lenni. Sokkalta inkább vágytam a kis franciaországi kastélybeli hangulatos hálószobánkba, a pihe-puha ágyba.

Mikorra azonban már figyelmem ennyire elkalandozott, Cosette műsora véget ért és egy szőke, loknis kislány trappolt be középre. Elkerekedett szemekkel néztem végig a kis Pöttöm Pannán és nem tudtam hová tenni.
A lány idegesen toppantott egyet rózsaszín lakkcipőbe bújtatott lábával és égkék szemeit egyenesen Antoine-ra szegezte, majd engem mért végig. Egy figyelemfelkeltő torokköszörülés után volt csak hajlandó megszólalni.
- A nevem Bianca Duchessa, és ezt az előadást Neked küldöm, Antoine Maloun! - mutatott férjemre, az én állam pedig majd a földet súrolta. Mégis mit is akar ez a taknyos kölyök itt?!

"Meglepettségemet" látva persze nem tudta megállni, hogy ne folytassa gúnyos hangnemben:
- Szóval ez az éretlen cafka lenne a feleséged? - bagoly mondja verébnek?! - Csak hogy tudd, én ezerszer jobb vagyok nála!
Mély levegőt vettem és elkezdtem magamban 10-ig számolni. Ez nem igaz, hogy egy este alatt ennyiszer sértenek meg. Majd még tízig és még tízig számoltam. Mégsem üthetek meg egy kislányt.

- Kérlek, Bianca, itt állj le, mert ha tovább sértegeted a kedvesemet, nem állok jót magamért - szorította össze Antoine is a fogsorát, hiszen benne is forrtak az indulatok, ezt könnyedén megéreztem teste merevségén - Te pedig ne húzd fel magad, nem lenne jó egy párbaj... - suttogta a fülembe.
- Ugyan már! Ne feledd, én is ugyanakkor lettem vámpír, mint a nővérem, Angelica! Csakhogy én nem vagyok akkora lúzer, mint Ő volt! Én fel tudtam dolgozni a vámpír létet és megtanultam a szabályokat, az erősebbekkel nem kezdek ki. Viszont azt, hogy egy olyan gyenge valaki vegyen el tőlem akármit is, mint ez , azt nem hagyhatom! Én már több, mint 100 éve élek ezen a földön, hozzám képest ő csak egy fiatal fruska!

- Gyerektestbe bújt vén szatyor - dünnyögtem orrom alá, azonban úgy tűnt, meghallotta.
- Mit mondtál, drágaság?! - indult meg felém izzó tekintettel és kedvesemen kívül a vámpírok szép lassan eloldalaztak mellőlem. Tudtam, hogy sikerült oltári nagy veszélybe sodornom magamat, de valahol, mélyen bennem egy hang egyre csak azt suttogta, hogy ne tűrjek tovább, képeljem fel azt, aki belelépett a büszkeségembe.
Finoman lefejtettem magamról Antoine óvó karjait és határozottan néztem az égkék szemekbe. Micsoda kontraszt volt az én vörös tekintetem, és az ő szúrós kék szeme között! A magasság és mellbőségbeli különbségünkről pedig inkább nem is beszélnék.

- Azt, hogy akkor egy vén szatyor vagy, aki egy taknyos kölyöknek álcázza magát! - vágtam vissza, és mindenki elhallgatott, Bianca feje pedig vetekedett egy pipacsmező színével.

- Akkor most megkapod, te kis fruska! Orsacchiotto! Gyerünk! - majd a kislány habos-babos, rózsaszín ruhácskája alól egy plüssmackó mászott elő, amin először majdnem elröhögtem magam, de amint a játék viharos sebességgel meghaladta a két métert és ránézésre az ötszáz kilót, lefagyott az arcomról a mosoly.