A mackó kimutatta hatalmas, tűhegyes fogait és vicsorogva közeledett felém. Lassan hátráltam egy lépést, majd eszembe jutott Cornelia edzése. Végül is mit nekem egy plüss? Karjaimat előrenyújtva rózsák indái kanyarodtak Orsacchiotto lábaira és egyre feljebb tekeredtek rajta. Egy pillanatra még sikerült megállítanom is a hatalmas dögöt, de erre a loknis vénkisasszony újabbat dobbantott lábaival és plüssmedvéjét egy fenékbebillentéssel újabb támadásra késztette. A rózsák egy másodperc töredéke alatt hullottak porrá és a szörnyeteg egyre csak közeledett felém. Hiába próbálkoztam a szúrásra kiképzett indákkal, hiszen akárhány lyukat ejtettem ellenfelemen, az töretlenül menetelt tovább, egyenesen felém. Én egyre csak hátráltam és eközben végigpörgettem agyamban a lehetőségeimet.

- Nagyon látványos kis képességed van, de ellenem semmit sem ér - gúnyolódott tovább a kis boszorkány, majd egyetlen parancsára az orbitális méretű játék a falhoz csapott. Ahogy a földre estem úgy éreztem, hogy legalább néhány bordám eltörött, de legalábbis iszonyatos fájdalom lüktetett a hátamban és az oldalamban is. Emiatt egy utolsó, elkeseredett próbálkozásra szántam el magamat. Tudtam, hogy a játéka ellen semmit sem tehetek, őt, az irányítót kell megtámadnom, ez az egyetlen esélyem. Minden erőmet lábaimba koncentráltam, felugrottam és igyekeztem nem törődni a minden mozdulatomban fellépő iszonyatos fájdalommal és egy gyors sprintbe kezdtem, kikerülve a hatalmas mackót, egyenesen Bianca felé. Jobb kezemből éles tövisekkel ellátott rózsatő nyúlt ki, és amikor a lány közvetlen közelébe értem, meglendítettem karomat és szúrtam.

Fegyverem azonban porrá hullott, és csak azt láttam, ahogy az aprócska, rózsaszínes kéz ujjai egymáshoz simulnak és saját kezét tőrként használva irányít felém egy minden bizonnyal halálosnak szánt csapást.
Egy másodperc töredékének elteltével azonban két méterrel odébb álltam, és Antoine kivont kardját láttam magam előtt, míg Biancát egy bronzzá alakult kar fogta le.
- Elég a hisztiből, kiscsaj - szólalt meg gúnyos hangon Mike - Nem azt mondtad, hogy erősebbekkel nem kezdesz ki?
Bianca erre csak kényelmetlenül fészkelődött Mike karjában, de szabadulni nem tudott.
- Csak hogy tudd, Rosette erősebb nálad. Nem a képességével, nem a korával, az alkatával már igen - húzta perverz vigyorra a száját - de ami a legfontosabb, a Pokol Őt támogatja, nem téged. Ne akarj te is Angelica sorsára jutni. Értve vagyok? - suttogta vészjóslóan, majd megemelte a hangját - Köszönjük meg Bianca Duchessa előadását, még ha csak egy kis közreműködéssel is sikerült neki valami látványosat alkotnia.

Erre persze a tömeg ismét felnevetett és Bianca vérig sértve trappolt ki a megvető tekintetek közül és nagy sietségében azt sem vette észre, hogy valakinek, vagyis valakiknek nekiment és vissza is esett a földre.
- Mit akartok? Vagyis... Elnézést... Bocsássatok meg... - korrigálta magát gyorsan a loknis vámpírlány, amikor felismerte "áldozatait".
- Hagyd el, Duchessa, így is, úgy is szánalmas vagy. Kotródj az utunkból - teremtette le Biancát két egyformán kihívó színű és szabású ruhába öltözött, hosszú, vulkánvörös, hullámos hajú nő, kiknek még az arcvonásaik is tükörképként megegyeztek.

- Szorítsunk hát helyet a top10 egyetlen holtversenyben álló párosának, az elbűvölő Night nővéreknek, Veronicának és Valerie-nek! - invitálta be Mike a két nőt, akik szemmel láthatóan egypetéjű ikrek voltak. Én is inkább a háttérbe húzódtam, hiszen éreztem, hogy kettejük együttes ereje legalább tízszer akkora, mint Biancáé, pedig én már vele sem bírtam el. Mindenki elcsendesedett, majd egy vad dallam szólalt fel a terem valamelyik sarkából.

Veronica és Valerie pedig mintha csak erre várt volna, egyre közelebb húzódtak egymáshoz, összeölelkeztek és egy csókban forrtak össze. Kissé megrökönyödve néztem rájuk, hogy mégis mit csinálnak, elvégre ikertestvérek... De a következő pillanatban rájöttem, hogy ebben a műsorban egyáltalán nem az egymás iránti érzéseiket fejezték ki, hanem ez volt a kulcsa az együttes erejüknek: ugyanis ajkaik érintkezésekor testük is egybeolvad és egy izzó lávaangyallá forrtak össze, melynek kitárt szárnyai bőven meghaladták a három métert is. Észvesztően forró lett a levegő és ahogy körülnéztem a teremben, láttam, hogy Håkon össze is esett. Ezen persze nem igazán csodálkoztam, hiszen ők hárman csak újonc félvámpírok, és én is alig tudtam tartani magamat... Odamentem hát hozzájuk és Antoine segítségével felsegítettük a szőke fiút és egy székhez cipeltük, ahol pár másodpercen belül újra magához tért.

- Jól vagy? - kérdeztem meg tőle, mire ő csak halványan elmosolyodott.
- Persze... De ezek aztán nem semmi csajok... - majd hatalmas robajt hallottunk meg az előadótér felől, és mindannyian odakaptuk a fejünket.

Minden vámpír hátrébb húzódott, és még onnan, ahol mi álltunk is láthattuk, hogy a "színpadon" elszabadult a Pokol. Ez alatt persze nem a Night nővéreket értettem, bár még mindig ott parádéztak ők is, de immár csatlakozott hozzájuk az Ördög Fia, és maga az Ördög is. Mike átváltozott formájában repült a csillárok közé, ahonnan lábát lógatva öltött nyelvet apjának, aki ezt egy fekete lyukkal és belőle ezerszámra özönlő lidérccel honorálta. Fergeteges és félelmetes előadásnak lehettünk tanúi, amely mégha csak játékos formában is, de egyértelműen minden jelenlevő értésére adta, ki itt az úr.

A műsor végeztével a házigazda még köszönetet mondott mindenki jelenlétéért, majd az enyhén leamortizált épületet mindenki szép lassan elhagyta. A kapuig még mi is egy kisebb társasággal mentünk, vagyis Antoine-on kívül velünk tartott még egy darabig Cosette és a három norvég srác is.

- Amúgy nem is akartok igazi vámpírrá válni? - kérdeztem meg tőlük óvatosan, hiszen tudtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki azzá teheti őket, mert én voltam az, aki beindította bennük ezt a folyamatot.
- Egyelőre még biztosan nem - kezdett bele Eirik és beletúrt sűrű, fekete hajába.
- Igazából még nem vagyunk tisztában a jelenlegi korlátainkkal sem, látszólag csak erőnkben különbözünk a normális emberektől, ezért még inkább Oslóban maradnánk a családunkkal - egészítette ki Torbjørn az előtte szóló barátját.
- De majd biztosan szólunk, ha megváltozna a véleményünk! - fejezte be Håkon.

- Oké! - nyugtáztam, majd búcsút intettünk egymásnak és szétváltunk. Mivel sem okunk, sem erőnk nem volt arra, hogy egyenesen haza, Franciaországba menjünk, és már a hajnal is egyre csak közeledett, egy közeli hotelben szálltunk meg. Egy franciaágyas szoba egy hatalmas fürdőszobával, ennyi elég is volt erre a napra. Alig vártam, hogy nemcsak a hazaútra visszavett cipőt vehessem le, de az estélyi ruhámtól is egyre inkább szerettem volna megszabadulni, hiszen amilyen szép volt, annyira feszengtem is benne.

Azonban ahogy próbáltam volna kibújni a ruhakölteményből, rá kellett jönnöm, hogy még ha felvennem sikerült is, a levételével gondban vagyok, mert a hátán levő cipzárt megmozdítani sem tudtam. Majd kifordult a karom és tehetetlenül nyüsszögtem egészen addig, amíg egy kellemesen hideg kezet nem éreztem meg, ahogy lágyan végigsimít a hátamon.

- Majd én segítek - suttogta a fülembe, és érdekes módon, az ő kezének rögtön engedett az az átkozott cipzár.
Végre fellélegezhettem, de a következő pillanatban már ki is csúszott ujjaim közül ez a kellemes érzés. Újra fájdalom járta át a testemet és alig álltam a lábamon. A szemeim előtt kezdett minden elhomályosodni, majd csak annyit észleltem a külvilágból, hogy Antoine az, aki tart, az ő karjai nélkül már a földön feküdnék. Semmi erőt nem éreztem magamban.

- Rosette! Rosette! Ne ájulj el! - szólongatott kedvesem, majd tekintete derekamra vándorolt, ahol hatalmas zúzódásos-véraláfutásos seb terült el legalább a fél hátamat beterítve.
- Úr Isten - suttogta maga elé elhaló hangon - Ez miért nem gyógyult még be? Rosette! Mikor ittál utoljára vért?!
A hangja egyre kétségbeesettebb volt, az én nyelvemre viszont alig jöttek szavak.
- Nem... Tudom... Talán két... vagy három hete... - nyökögtem, hiszen tényleg nem emlékeztem az utolsó alkalomra. Antoine óvatosan az ágyra ültetett, majd csak annyit láttam, hogy leveszi az ingét és félmeztelenül ül mellettem, de jelenleg ahhoz sem volt erőm, hogy hozzábújjak.

- Innod kell. Most azonnal - mondta határozottan, de én nem igazán fogtam fel, hogy mire célzott. Ő azonban egyik kezét óvatosan tarkómra tette és erővel húzta a fejemet a nyakához. Hallottam ahogy pezseg a vér az ereiben és éreztem a bódító illatát is. Ösztöneim egy szökőár erejével vették át a testem feletti irányítást, éreztem, ahogy a fogaim megnyúltak és egy hirtelen mozdulattal kedvesem nyakába fúródtak.

Hihetetlenül édes volt az a vörös lé, melyből utoljára vámpírrá válásomkor ittam. Akkor még fel sem fogtam, hogy mennyire egyedi és élvezetes számomra ez az íz. Senki más életnedve nem fogható az Övéhez.
Éreztem, ahogy méretes sérülésem elkezd begyógyulni, egyre csökkent a fájdalom, majd nemsokára teljesen el is múlt. Egyedül az rántott vissza az elkalandozásomból, hogy megéreztem kedvesem gyengülését. Ekkor ugrott csak be, hogy "úr isten, mennyi vérét vettem már el?!" és rögtön ki is rántottam fogaimat az ütőeréből.

- Én... Sajnálom! - kiáltottam fel.
- Ugyan, már Te is megtetted ezt értem - és miközben ezt kimondta, bal kezét lassan ajkaimhoz emelte és gyengéden letörölte a számon maradt vért. Nem értettem, hogy tud ilyen szeretetteljesen mosolyogni rám, de ez mégis igazán boldoggá tett.
- És most pihenj, szükséged van rá! - döntött le óvatosan az ágyra és a takarót is rám húzta - nemsokára jövök én is, de előtte muszáj lesz még nekem is vért szereznem. Addig aludj! - majd egy apró csókot hintett a homlokomra, visszavette ingét és egy kabátot is magára kapott. Halkan csukta be maga után az ajtót és ezzel együtt a kimerültség engem is legyűrt és lehunytam szemeimet.

Amikor legközelebb felébredtem, már újra lement a Nap. Valami nehezet éreztem vállamon, és csak akkor tudatosult bennem, hogy ez a plusz súly Antoine ölelő karja, amikor átfordultam alatta. Kedvesem békésen aludt mellettem, lassan, egyenletesen lélegzett. Óvatosan adtam egy apró csókot ajkaira, mire ki sem nyitotta a szemét, csak közelebb húzott magához és szorosan átölelt.

- Hé, még csak meg sem nézted, hogy én vagyok-e az! - szólaltam meg vigyorogva.
- Nem kell kinyitnom a szememet ahhoz, hogy tudjam, hogy Te vagy az - válaszolta nyugodtan.
- Miért? Szerinted más csaj nem feküdne melletted szívesen? - nevettem fel.
- De, biztosan akadna még egy háremre való - húzta ő is huncut vigyorra a száját, mire én sértődtem meg.
- És akkor mégis honnan tudtad, hogy én vagyok az? - duzzogtam, persze csak játékból.
- Mert megismerem az illatod, a puha bőrödet, az alakodat... És mert Te vagy a feleségem, és tudtam, hogy melletted aludtam el - adta meg a mindent kimerítő választ, mire én csak boldogan pirultam el.
- Van kedved egy kis sétához a bécsi éjszakában, vagy egyből menjünk haza? - kérdezte meg mély hangján.
- Miért ne lenne? Bécs szép város, és még sosem voltam az utcáin éjszaka - válaszoltam mosolyogva, majd mindketten nagyot nyújtózva felkeltünk és egy közös zuhany után készen álltunk a kis városnézésünkre.

Már órák óta jártuk utunkat, voltunk már a Szent Péter templomnál, a Karlskirchénél és a Hundertwasserhaus egyedi épületénél is, de persze a bécsi vidámpark, azaz a Prater sem maradhatott ki. Az a hatalmas óriáskerék... Éjszaka is elbűvölő. És persze kedvesem képességének hála egy pillanat alatt a tetején találtuk magunkat. Elképesztő volt a kilátás, az éjszakai fények, a hűvös, kora tavaszi szellő. Mindig is szerettem a magas helyeket. Bár picit megborzongtam a hidegtől, de mégis csodálattal töltött el a helyzet. Itt, 67 méternyi magasságban Bécs felett, Antoine-nal. Életem egyik legnyugodtabb, legboldogabb pillanata volt ez.

Már éjfél után járt az idő, amikor egy kihalt utcán kéz a kézben sétáltunk. Egyszer csak fáradt lépéseket hallottam meg magam mögül, majd egy hideg kéz érintette meg a vállamat. Nem ijedtem meg, hiszen tudtam, hogy utolért az idegen, de azért felhúzott szemöldökkel fordultam el. De amint megpillantottam és felismertem a 21 éves fiatal férfit, megfagyott az én és szerintem Antoine ereiben is a vér.

- Entschuldigung! Können Sie mir bitte... - kezdett bele, de a mondat felénél elakadt a szava. A Hold éppen kibújt a felhők mögül és fénye megvilágította az arcomat. Tudtam, hogy hiába változott meg a hajam, a szemszínem és az alkatom is, attól még Ő fel fog ismerni engem.