Hugi?... - nyíltak tágra bátyám sötétbarna szemei. Igen, Ő állt előttem 185 centis magasságával, teljes vállszélességgel. Na de mit keresett itt? Az oké, hogy Bécs igazából elég gyorsan elérhető a szülővárosomból, na de az éjszaka közepén jártunk... és akkor is... Teljesen megdermedtem és nem tudtam, mit reagáljak. Valljam be, hogy felismertem, vagy színleljem, hogy összetévesztett valakivel?

- Én... Összetéveszt valakivel... - válaszoltam, de talán éppen ezzel szúrtam el mindent. Nem csak magyar választ adtam, de még csak a hangom sem változott meg.

- Nem... Te vagy az, hugi, bár megváltoztál... Nagyon... De mégis mit keresel itt? És ő? - nézett feszengő kedvesemre - ő Maloun Antoine, aki "vigyáz rád"?

- Nem tudom, miről beszél... - fordítottam el a fejemet, hiszen nem akartam, hogy lássa az arcomra kiült zavarodottságot és kétségbeesést.

- A francokat nem tudod! - majd hirtelen jobb kezemhez nyúlt és az arcom elé húzta - Látod? Ott, azt a kis foltot. Bár sokkal halványabb a bőröd, mint fél évvel ezelőtt, de attól még ott van az a kis pigmenthiány, amely mindig is ott volt! Gyerekkorodban ez alapján tudtad csak eldönteni, melyik a jobb és melyik a bal kezed!

Remegés lett úrrá rajtam. Lebuktam. Ez a folt egyike volt azon ismertetőjeleimnek, melyekkel csak én rendelkeztem. Bátyám szinte kitépve Antoine karjából ölelt át. Szégyelltem magam. Nagyon szégyelltem magam. A bátyámat még sosem láttam ilyennek... Ilyen... érzelgősnek? Meghatottnak? Elkeseredettnek vagy megkönnyebbültnek inkább?

- Bátyus - zokogtam fel. Nem tudtam, mit kellene tennem és csak elesetten borultam széles mellkasára.
- Sok mindent kell megmagyaráznod - szólalt meg újra, mire én csak beleegyezően nyöszörögtem. Antoine megköszörülte a torkát, mire kibontakoztam Ádám, vagyis a bátyám karjaiból.
- Szerintem akkor menjünk vissza a hotelbe - jegyezte meg kedvesem, mire újra megfogtam a kezét és hárman indultunk vissza az ideiglenes szálláshoz.

Hárman ültünk a szobában. Én kedvesem mellett foglaltam helyet, bátyámmal szemben.
- Nagyon megváltoztál - mosolygott kesernyésen Ádám.
- Tudom... - válaszoltam a földet pásztázva.
- Gyere haza... - szólalt meg újra.
- Nem lehet... - nem tudtam a szemébe nézni - nem tehetem meg.
- Miért? - kérdezte esdeklően - Tudod, hogy apu és anyu mennyire örülnének, ha újra látnának?!
- Hagyd abba kérlek! - kiáltottam fel, hiszen nekem is nagyon fájt! - Én már nem mehetek vissza! Olyan dolgok történtek velem, amik után nem mehetek vissza!
Antoine gyengéden közelebb húzott magához, és ez igazán jól esett.

- De mik? Miért...
- Azt nem mondhatom el... Kérlek, váltsunk témát... - néztem fel rá, de ajkainál feljebb nem mertem emelni a tekintetemet.
- Rendben... Mesélj inkább... Jól vagy? Mit csináltál mióta eltűntél? - próbálta meg.

- Jól vagyok - néztem végre a szemébe, melynek színe megegyezett az én eredeti szemszínemmel - De képzeld, már feleség vagyok! - mosolyodtam el.
- Tessék?! - pattant fel bátyus.
- Antoine... Még karácsony előtt kérte meg a kezemet... És másnap össze is házasodtunk - pirultam el - És mi van otthon? Inkább arról mesélj!

- Hát... Mindenki nagyon kétségbeesett az eltűnésed után... És a mama is érdekesen viselkedett, miután meglátta a "búcsúleveled"... Csak annyit bírt mondani, hogy az egy szörnyeteg... De azt folyamatosan mondta...
- Antoine inkább egy angyalhoz hasonlít - mosolyogtam kedvesemre.

- De akkor miért nem maradhattál velünk?! És mi történt a külsőddel? A hajad, a szemed... Mi ez a piros kontaklencse? És fogytál is... Meg magasabb is vagy egy kicsit... - áradtak belőle a szavak. Kérdően néztem kedvesemre, és ő gyengén bólintott.
- Nem viselek kontaklencsét. Ez az igazi szemszínem... - mondtam meg őszintén.

- Na ne viccelj! Neked is ugyanolyan sötétbarna szemeid vannak, mint nekem! Testvérek vagyunk! - hitetlenkedett.
- Ádám... - szólítottam meg a keresztnevén - Ha elmondanám, úgysem hinnéd el. Ha bebizonyítanám, nem tudom, mit tennél, lehet gyűlölnél, lehet undorodnál tőlem.
- Lehet, hogy sokat szívattalak, és még talán bántottalak is, de undorodni sosem fogok a húgomtól - jelentette ki. Újra Antoine-ra néztem, aki most már határozottabban bólintott.

- Láthatod, hogy Antoine-nak is rendhagyó színű szemei vannak és halvány bőre. És az én szem- és hajszínem is "természetes". Ádám... Én... olyanná váltam, ami nem emberi...
- Ezt hogy érted? - kérdezte bátortalanul.

- V...vámpír vagyok, csak úgy, mint Ő... - sütöttem le vörös szemeim.
- Ne viccelj, hugi... Az... Az lehetetlen... Ugye? - remegett meg a hangja.
- Ne akard, hogy bebizonyítsam... - remegett az én hangom is.
- Miért, hogy tennéd? Rebeka...

- Rosette... Már Rosette a nevem... Nézd csak! - felemeltem jobb kezemet és tenyeremet felfelé fordítottam. Egy apró rózsa kezdett kinőni belőle, mely az első levelek után virágzásnak indult.

- Ez... Hihetetlen - maradt tátva a szája.
- Most már hiszel nekem? - néztem tágra nyílt szemeibe, mire bólintott - Szóval, Te mit keresel itt, Bécsben?
- Csak... most, hogy már elolvadt a hó, a görkorisokkal kijöttünk egy jó kis kirándulásra... De aztán szétszéledtünk este a kocsmáknál, és hát, egy kissé eltévedtem - mosolyodott el zavarában.
- És mit is akartál megkérdezni tőlünk? Hogy merre van a pályaudvar? - nevettem fel.
- Pontosan... - sütötte le szemeit.
- Ha gondolod, akár oda is vihetünk. Ugye? - néztem kedvesemre.
- Persze - egyezett bele halványan mosolyogva.
- Azt megköszönném... - majd mindhárman felkeltünk. Én Antoine-ba karoltam, szabad kezemet pedig a bátyám vállára tettem.

- Mehetünk - és egy pillantás múlva a pályaudvar egyik sarkában álltunk. Ádám csak nagyokat pislogva nézett jobbra-balra, egyáltalán nem értette, mi történt. Én erre csak halkan kuncogni kezdtem.

- Ne nézz már ennyire értetlenül. Ez volt Antoine képessége. Már itt is vagyunk, látod? - szorítottam meg a vállát.
- Ja, azt észrevettem... Hugi... Biztos, nem jössz haza? - nézett rám szomorúan.
- Biztos. De mondd meg anyuéknak, hogy jól vagyok, sőt, boldog vagyok Antoine-nal - és már fordítottam volna hátat testvéremnek, de ő még megállított egy pillanatra.

- Csak egy fényképet, jó? Csak hogy lássák is - mosolyodott el.
- Legyen - mosolyogtam vissza, majd szorosan kedvesem védelmező karjai közé bújtam, ő pedig fejét az enyémre hajtotta. Ádám előkapta a mobilját és a fotó már el is készült.
- Egész jó lett - kommentáltam, miután én is megnéztem, majd végleg búcsút intettem neki.
- Azért... Örülök, hogy találkoztunk - hallottam utoljára bátyám hangját.
- Én is - válaszoltam, és újra eltűntünk.

Miután visszatértünk a hotelbe, nagyon elcsendesedtem. Valahogy nagyon felkavart ez a találkozás a bátyámmal, az eredeti családom egy részével. Talán csak most döbbentem rá, hogy mennyire messzire szakadtam el tőlük. Ádám, a bátyus... Azelőtt mindig csak szívattuk egymást, kiskorunkban még verekedtünk is, de ez nem jelenti azt, hogy rosszban lettünk volna. Egyszerűen csak ez volt nálunk a mód arra, hogy kifejezzük szeretetünket. Tudom, elég érdekes mód, de mindig vicces volt.
De most... Valahogy olyan csendes volt ő is... És... Szomorú... Egyértelműen szomorú volt, hiába örült a viszontlátásnak. Talán az egész családom így megváltozott? Nem tudom. De egyszer szeretném megnézni őket...

Gondolataimból Antoine zökkentett ki, ugyanis egyik ujjával lágyan végigsimított az arcomon. Olyan hideg volt a tapintása... Mégis jól esett. Piros szemeimet az ő hófehér tekintetébe fúrtam és egy halvány mosoly futott végig ajkaimon. Ezzel az egyetlen mozdulattal eszembe juttatta, hogy én már hozzá tartozom, és én ezt önként vállaltam. Nem kényszerített, hiszen felajánlotta, hogy emlékek nélkül el is tűnhet az életemből. De én akkor és ott úgy döntöttem, hogy vele tartok. És nem bántam meg, Ő lett a legfontosabb személy az életemben.

- Nagyon felkavart? - kérdezte meg halkan. Én az ágyon ültem, ő pedig előttem térdelt és az egyik keze még mindig arcomat simogatta. Ezt a kezét fogtam meg és szorítottam magamhoz.

- Egy kicsit biztos... De nem akarok rágondolni... Nem akarom, hogy fájjon, hiszen én Téged választottalak, Téged akarlak... - suttogtam a válaszomat.

- Vagy csak nem akarod, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen azért, mert elhoztalak onnan? - kérdezett újat.
- De hát neked nem is lehet okod lelkiismeret-furdalásra - mosolyodtam el - Felesleges dolgokon aggódsz, nem?
- Talán... - válaszolta, miközben átölelt, majd miközben felállt, engem felemelt, és ha akartam volna, kinyújtott karral a plafont is elérhettem volna. De én inkább a szeretettel ragyogó szemekbe néztem és bennük elmerülve gondolkoztam.

- Antoine... - szólaltam meg egy fél percnyi szünet után.
- Igen, Rosette?

- Nekem Te vagy a családom - mosolyodtam el őszintén.