- Köszönöm - viszonozta a mosolyt és letett a földre, de még mindig nem engedett el, hanem inkább egy puszit adott az orromra.
- És tudod, mi az, amit rólad nem tudok pontosan, pedig a családtagoknak illene tudniuk? - néztem rá játékosan.
- Na, mondjad! - nézett rám ugyanúgy.
- A születésnapodat. Fogalmam sincs, hogy mikor van. Így mégis hogyan tudnálak felköszönteni? - nevettem fel, pedig igenis komolynak szántam a kérdést.
- '48 Október 22... Akkor váltam azzá, ami vagyok... - válaszolt.

- Butus... Tudod jól, hogy az eredetire gondoltam... Ami 1824-ben volt... - haraptam aprót a nyakába.
- Április 21 - mondta egy kisebb sóhaj után.
- Szóval bika... És csak három hónap van a születésnapunk között! - állapítottam meg lelkesen.
- Meg még 167 év - mosolyodott el.
- Az mindegy - öltöttem ki a nyelvemet. Végre sikerült jobb kedvre derülnöm - ami viszont sokkalta fontosabb, hogy addig alig egy hónapom van! És ki kell találnom valami ajándékot is...

- Nekem az is elég, hogy velem vagy... - próbált hárítani, de ez nem volt hatással rám.
- Nem! Valamit majd kitalálok! - majd hirtelen ásítanom kellett - De addig is inkább aludjunk...
Erre persze halkan elnevette magát majd az ágyra döntött és hagyta, hogy a karjai között aludjak el.

Ahogy teltek a napok már újra Franciaországban voltunk. Már egész kellemes volt az idő is, a hőmérséklet még éjszaka is meghaladta a 13-15 °C-ot. Már a felkelő Nap első sugarai rózsaszínre festették a horizontot, ezért miután kijöttem a fürdőszobából, egy gyors mozdulattal behúztam a nehéz, sötétvörös függönyöket. Antoine még valamit a földszinten rendezgetett, de én már bebújtam a puha ágyba és a takarót is magamra húztam. Fáradt voltam, hiszen az éjjelt meglehetősen aktívan töltöttük el, és jelenleg másra sem vágytam, mint egy kiadós alvásra. Már csak kedvesem óvó karja hiányzott a derekamról, de még eme hiány ellenére is gyorsan elnyomott az álom.

A kastély körüli kertben álltam. Enyhén ködös volt az idő és úgy egy órával hajnal előtt járhattunk. Nem voltam egyedül. Tőlem talán 3 méterre állt kedvesem, háttal nekem. Pár méterre láttam még Cosette-t és Corneliát is. Mindketten harcoltak. Vadászok voltak mindenütt. Ijedten kaptam tekintetemet egyik arcról a másikra, míg Danielt meg nem pillantottam. Fegyver volt a kezében, melyet egyre magasabbra emelt. Valami nagyon nem volt rendben, hiszen Antoine nem mozdult. Pajzsként állt előttem. Ahogy a fegyvert tartó kéz vízszintbe állt, kedvesem hirtelen lendülettel ugrott a fiatal vadász felé. Már csak egy dörrenést hallottam, majd összecsukló szerelmemet láttam. A háttérből még egy győzelemittas kacajt hallottam, én azonban már semmi másra nem figyeltem, mint Antoine mozdulatlan, vérző testére. Máskor hófehér, lágyan csillogó tekintete most üvegesen meredt a semmibe. Szája sarkán, puha ajkain is vér csorgott alá. Nem lélegzett.

Hirtelen nyitottam ki a szememet. Nem kiáltottam fel, még csak fel sem ültem, de a könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon és levegőt venni is alig tudtam. Lassan oldalra fordultam és legnagyobb megnyugvásomra kedvesem ott feküdt mellettem, lélegzett, sőt, halkan szuszogott is. Legszívesebben most azonnal karjai közé bújtam volna, de nem akartam felébreszteni. A sírás azonban hiába volt hangtalan, mégse tudtam abbahagyni. Óvatosan ültem fel, majd megbizonyosodtam róla, hogy Antoine-t még mindig nem ébresztettem fel. Átmentem a fürdőbe és hideg vízzel mostam meg az arcomat. A sós cseppek végre kezdtek kimerülni, én azonban még mindig a mosdókagylónak támaszkodva, falfehéren néztem farkasszemet a tükörképemmel. Cefetül néztem ki, és úgy is éreztem magam. Az előbbi álom... Hihetetlenül valóságosnak tűnt... De... Sohasem hagyhatom, hogy ez megtörténjen...

Térdre borultam és újra rám tört a sírás. Homlokomat a mosdókagylónak támasztottam és az egész testem remegett. Semmiképp sem történhet ez meg! Soha nem válhatunk úgy szét, hogy nem mondtam meg neki...
Két erős, de gyengéd kar fonódott a derekamra. Szemeimet rögtön kinyitottam és megpróbáltam felállni, de Ő nem engedett. Inkább csendben leült mögém és ölébe húzott. Hiába esett jól a közelsége, ez inkább csak még jobban felkorbácsolta az érzelmek kavalkádját bennem és a remegés egyre erősebben lett úrrá rajtam. Ő pedig csak szorosan ölelt és már-már úgy hintáztatott az ölében, mint egy kisgyereket. De ennek legalább meglett az eredménye, ugyanis a remegés a sírással együtt lassan, de biztosan eltávozott.

Csak amikor már teljesen megnyugodtam, szólalt meg:
- Mi történt? - kérdezte halkan, a fülembe suttogva.
- Megint gyerekesnek fogsz tartani... de csak rosszat álmodtam... Nagyon rosszat és olyan valóságosnak tűnt... - nyögtem ki lehajtott fejjel.
- Nem akarod elmondani, hogy mit álmodtál? - kérdezett újra, miközben még mindig szorosan a karjaiban tartott.
- Te... Megvédtél engem... Nem hagytad, hogy bajom essen... Az életed árán sem... - tört fel újra egy-egy könnycsepp a szememből.
- Látod? Még álmodban sem akarom, hogy bajod essen - fúrta az arcát a hajamba és mély levegőt vett.

- De ez így nem igazság! - a helyiség csendjében szinte kiáltásnak hallatszott a megemelt hangom - Én nem akarom, hogy úgy védj meg, hogy utána már ne lehessünk együtt! Tudod jól, hogy nélküled nincs értelme... semminek sem... - halkultam el.
Végre hagyta, hogy szembeforduljak vele. Az én kisírt, vörös szemeim egy nyugodt, kedves fehér tekintettel fonódtak egybe.

- Ne is beszéljünk ilyenekről - mosolyodott el egy kicsit erőltetetten - inkább gyere vissza az ágyba...
Beleegyezően bólintottam és egy halvány mosoly is végigfutott ajkaimon.
Mikor már a takarónk alatt feküdtünk, fordult csak ismét felém és húzott közel magához. Arcomat finom illatú mellkasába fúrtam, az ő ajkai pedig a fülemnél voltak.
- És legközelebb, ha rosszat álmodsz is, ugyanígy bújj hozzám - suttogta, mire én először elvörösödtem, majd egy halk "rendben"-nel egyeztem bele.

Miután lement a Nap, friss elhatározással ébredtem fel. Határozottan néztem szembe a tükörképemmel, s míg kedvesem békésen aludt, én egy egyszerű ujjatlant, egy melegítőnadrágot és egy edzőcipőt kaptam magamra. Az álmom minden egyes képkockája élénken élt még bennem és minden porcikám azt súgta, hogy minden erőmmel, akaratommal és képességemmel meg kell akadályoznom, hogy az az esemény valaha is megtörténjen.
Hajamat egy csattal feltűztem, hogy ne lógjon a szemembe és csak egy rövid üzenettel ellátott cetlit hagytam magam után a szobában.

Ahogy kiértem a kastélyból, szembekerültem az éjjeli tájjal. Hátborzongatóan üresnek tűnt minden, egyedül a hatalmas tölgy méltóságteljes alakja emelkedett ki a tájból. Játékosan határozott mosolyra húztam ajkaimat és futásnak eredtem. Egyre gyorsabban és gyorsabban szedtem a lábaimat, majd tíz méterrel a fa előtt elrugaszkodtam. Igazából a célom az lett volna, hogy felugorjak a fa alsó ágára, azonban ez nem jött össze. Igazából csak egy pillanatra tudtam megérinteni az ágat és már estem is vissza a földre.

- Te ne szórakozz velem - jegyeztem meg halkan és újra próbálkoztam. A következő ugrással már elkaptam az ágat, de ujjaim szinte azonnal le is siklottak róla és ismét a földön kötöttem ki.
- Ennyire még én sem lehetek béna - dünnyögtem magamban, s a következő próbálkozásomnál már egy kisebb trükköt is bevetettem célom eléréséhez. Tudtam, hogy nem tudok elég magasra ugrani ahhoz, hogy ráálljak a fára, de mégcsak a kapaszkodó tehetségem sem volt valami fényes, így hát a képességemre hagyatkoztam.

Már két méteres magasságban voltam és az ág sem volt messze. Kinyújtottam a kezem, és hagytam, hogy tenyeremből rózsák nőjenek ki s egy még feljebbi ágra villámgyorsan ráakaszkodjanak. Mire a lendületem elfogyott, már a rózsák tartottak s egy könnyed lépéssel az ágon is álltam.

Tudom, hogy ez nem egy olyan hű, de nagy teljesítmény, még akkor sem lett volna az, ha elsőre sikerül, mégis büszke voltam magamra, hiszen az első lépést, amit kitűztem magam elé, sikeresen véghezvittem.
Halk taps törte meg a beállt csendet, mire lábam alá néztem. Kedvesem mosolygott vissza rám.

- Gratulálok - szólalt meg, mire enyhén elpirultam és leültem a fára.
- Mihez is? - mosolyodtam el én is.
- Az egyéni megoldásodhoz. A kreativitás túlszárnyalja a fizikai erőt. Tudtad? - és mire egyet pislanottam, Antoine már mellettem ült és hideg kezét az enyémre tette.
- Nincs más választásom - ráncoltam enyhén homlokomat és keserű ízt éreztem a számban.
- De miért csinálod ezt? - nézett mélyen a szemembe.
- Mert nem akarom, hogy az az álmom valóra váljon - fordultam el és szemeimmel a talajt pásztáztam.
- De én tudok vigyázni mindkettőnkre is... - próbált megnyugtatni, de ezzel inkább csak az ellenkező hatást sikerült elérnie.

- De én nem akarom, hogy neked kelljen örökre vigyáznod rám! Én... Én is erős akarok lenni! Én is tenni akarok valamit a kapcsolatunkért! Ez nem csak rajtad áll... Nem akarok gyenge lenni... Még az a kislány is hogy legyőzött... - kavarodtak fel bennem az emlékek.
- Az a kislány több mint száz éves... Rosette - tette kezét állam alá és maga felé fordította az arcomat - az erőnk a korunkkal együtt nő. Edzéssel alig tudod befolyásolni... Te még fél éve sem vagy vámpír, szóval ne várd el, hogy egy évszázados szörnyeteget le tudj győzni...

- De... még ha csak egy kicsit is... De tenni akarok valamit! Nem akarok tétlenül ülni és várni, hogy mindent elintézz helyettem! - fakadtam ki, mire kezét felemelte az enyémről, majd átfordította és összekulcsolta ujjainkat.
- Akkor legalább hagyd, hogy segítsek... Tudod jól, hogy együtt sokkal többre vagyunk képesek, mint egyedül. Nem? - mondta komolyan.

- De... Biztos... - nyögtem nem túl meggyőzően.
A következő pillanatban már mindketten a talajon álltunk és Antoine szembefordított magával. A tekintetében ezernyi érzelem vívott egymással és mintha még a kétségbeesésnek is egy apró sugarát láttam volna meg.
- Kérlek, értsed meg... Én csak azt szeretném, hogy együtt lehessünk, boldogan és biztonságban - ölelt szorosan magához. - Igazából a teljes lényem ellenére van annak hogy te is harcolj... Én szeretnélek megvédeni, de tudom, hogy ezt nem hagyod... Ezért legalább annyit kérek, hogy hadd legyek melletted akkor is, amikor edzel, hogy megengedd, hogy támogassalak ilyenkor is... Olyan nagy kérés ez? - halkult el.

Szörnyen éreztem magam. Bennem is felkavarodott minden érzelem és tudtam, hogy még ha pont ellenkező okból is, de nagyon önzően viselkedtem és ezzel nem is kicsit bántottam meg azt, aki a legtöbbet jelent nekem.

- Kérlek... Segíts nekem... - nyögtem a mellkasába, miközben a feltörő könnyeimmel küzdöttem.