Ő egy lépést hátrált és mutatóujjával letörölte egyik kiszökött könnycseppemet.
- Ez természetes - válaszolta halványan mosolyogva.
- De akkor... hogy is értetted azt az együtt könnyebb részt? - néztem hófehér szemébe.
- Bár tudom jól, hogy magadtól is tudod, de szeretnéd inkább az én számból hallani, ezért elmagyarázhatom egy nem túl távoli példával... - kezdett bele és én lelkesen figyeltem rá.
- Még biztosan emlékszel a Travis elleni párbajra...
- Persze.
- Tudod, hogy mire gondoltam akkor, amikor kiesett a kard a kezemből? Hogy mi járt akkor a fejemben? - nézett rám furcsán csillogó szemekkel, mire én csak megráztam a fejemet.

- A fájdalmat nem éreztem. De ahogy a penge csattant, amikor leesett, és rájöttem, hogy teljesen védtelenné váltam, bevallom, hogy egy pillanatra tényleg megijedtem a haláltól... De amint ez a félelem elmúlt, rögtön Téged láttalak meg, ahogyan elsápadtál és mindjárt felfogtam, hogy a halálom nem csak rám lenne hatással... És... Nem akartalak elveszíteni - simított végig az arcomon. Furcsa volt Őt ennyire őszintének hallani... Antoine sosem szeretett beszélni, jobban szerette tettekkel kifejezni az érzéseit... De ez a mostani vallomás szinte szíven ütött... - Csak arra tudtam gondolni, hogy győznöm kell, de nemcsak magamért, hanem érted is! Főleg érted... És amikor ezt felfogtam, megéreztem magamban az új erőt, ami elárasztotta a testemet.

- Szóval azért bukkant fel hamarabb ez a képesség, mert ennyire szükséged lett volna rá? - néztem kicsit kétkedően - De akkor nem kellett volna Travisnek is valami ilyen csodát átélnie?

- Butus... Travisnek sosem voltak mély érzelmei, amik ilyesmit kiválthattak volna... - túrt bele a hajamba, majd lágy csókot hintett ajkaimra, amit készségesen viszonoztam.
- Apropó párbaj... Mit is akart tőled Bianca? Még mindig nem jöttem rá, hogy milyen kapcsolatban álltok egymással... - belőled nem nézném ki a pedofíliát, tettem hozzá magamban.
- Semmilyen kapcsolatban - válaszolta, mintha csak kitalálta volna a gondolatomat - vagyis az egész ott kezdődött, hogy miután Angelicát likvidálták, Biancára is elég rossz szemmel néztek. Az egyik hasonló bálon meg is támadták volna, de egy pillantással odébb vittem, mert mégse ő tette a nővére bűneit - sóhajtott fel - de úgy tűnik, ez hiba volt.

Egyre kíváncsibb szemekkel figyeltem az égre meredő tekintetét.
- Azóta nem lehetett levakarni... Mindig rajtam akart lógni és az egy magamfajta vámpírnak elég idegesítő. Pláne, hogy nagyon, nagyon sokat beszél, és még többet tud kérdezni... Mondhatni tisztára, mint egy öt éves... Bár úgy is néz ki.

Nem tudtam megállni, hogy fel ne nevessek. A mindig komoly, szelíd, udvarias, kifinomult Antoine, aki nem tud bánni a gyerekekkel. Még akkor sem, ha az a gyerek mára már túl van a százon is.

- Ez nem vicces - választott ki egy tincset a hajamból és ujja köré csavarta, majd lazán leengedte - De amint abbahagytad a nevetést, találj meg és kapj el. Ha ez sikerül, továbbléphetünk az edzésedben! - kacsintott rám és a következő pillanatban már sehol sem volt.
Ismét egyedül álltam a kertben, ahol néma csend uralkodott. Tanácstalanul néztem körbe, de mindenhol csak a sötétséget láttam, de azért lassan elindultam a kapu irányába. Tekintetemet továbbra is a környéken járattam végig, közben magamban motyogtam, hogy ez mennyire nem ér. Egyszer csak ahogy épp már az égre néztem volna, egy rózsaszirom szállt puhán az arcomra. A következő pillanatban pedig kedvesemet láttam meg a kastély egyik tornyának tetején, kezében egy szál rózsával.

- Ó hogy az a... - gondoltam magamban - mégis hogyan jutok én fel oda?!
Enyhén durcásan töprengő arcomat látva Antoine halkan felnevetett.
Jobb megoldás nem jutott eszembe, így ugyanazt a a technikát használtam, amit még első alkalommal, amikor ide érkeztem. A földből egy rózsa nőtt ki, vastag tővel, mely könnyedén elbírt engem is és ha nem is túl gyorsan, de biztosan nőtt egyre nagyobbra egyenesen a torony mentén.
Persze mire felértem, kedvesemet csak egy pillanatra láttam még, ahogy azt suttogta a fülembe, hogy ez még lassú, s a következő pillanatban már ismét semmivé lett. A helyen, ahol pár másodperce még Antoine ült, már csak a szál rózsa és egy apró üzenet volt. Felvettem hát a kis papírdarabot, melyre az én kézírásomhoz képest nagy, dőlt betűkkel volt két sor írva:

Ha sikerül hozzámérned, mielőtt eltűnök, Nyertél.

- Na és azt hogyan? - morogtam magam elé, de a rózsát azért még a kezembe vettem, mielőtt leugrottam volna. Most megint kezdhettem újra a keresést...
Már vagy negyed órája jártam a kertet, amikor megpillantottam a kastély egyik sötétebb sarkánál a falnak dőlve. Már meglehetősen kezdtem felhúzni magam, mondhatni ideges voltam, és amint megláttam a sziluettet, jobb karomat előre nyújtva egy indát küldtem Antoine felé. Láttam rajta, hogy még egy kicsit össze is rezzent a hirtelen támadás hatására, de ismét sikerült meglógnia előlem. Ekkor kezdtem el attól félni, hogy hajnalig fogunk bújócskát játszani... és sejtésem csakhogy nem be is igazolódott, legalábbis az elkövetkezendő fél órában még háromszor ismétlődött meg ez a jelenet.

- Antoine, mióta vagy ilyen kegyetlen? - nyögtem magam elé és már alig álltam a lábamon. Még mindig csak kerestem, de amikor a szökőkút mögül megláttam pár kilógó éjfekete tincset, akkor sem könnyebbültem meg.
Tudtam, hogy ha ugyanúgy próbálkozom, mint eddig, azzal nem megyek semmire. Új tervet próbáltam meg kieszelni.

Hiába tudtam, hogy hol van, szándékosan nem arra mentem, hanem jobbra fordultam és haladtam tovább, mintha még mindig keresném. A valóság azonban az volt, hogy csak a figyelmét akartam lankasztani, hiszen a földből egy újabb rózsaszálat indítottam fejlődésének, szigorúan lassan, a talajhoz lapulva. A növény úgy kúszott a szökőkút felé, akár egy kígyó. Még párszor nagyobb ívben megkerültettem Antoine-t, s mikor ezzel készen lettem, visszafordultam a helyes irányba. Amikor már én is pár méterre voltam csak kedvesemtől, láttam, ahogy feje megmozdul és tudtam, hogy mindjárt semmivé válik. Válna, ha hagynám. Kezemet ökölbe szorítottam, s ennek hatására a rózsa is összehúzta a hurkot, csapdába ejtve kedvesemet.

Elégedetten vigyorogva sétáltam oda Antoine-hoz és a vállára dőltem.
- Megvagy - suttogtam, de már majdnem lecsukódtak a szemeim.
- Ügyes voltál - simított végig az arcomon s miután elengedtem, a karjaiba vett - megérdemelsz egy kis pihenést.
A következő pillanatban már a hálószobában voltunk és puhán fektetett az ágyra.

Az elkövetkezendő napok, vagyis éjjelek is rengeteg edzéssel teltek. Rá kellett jönnöm, hogy Antoine szinte kegyetlenebb edző tud lenni, mint Cornelia volt... És ráadásul nem csak kegyetlen, de őszinte is. Igaza volt ugyanis abban, hogy az edzéssel csak nagyon kicsit tudjuk befolyásolni az erőnk szintjét. Lehet, hogy megint nagyot lendültem a képességeim használatának fejlesztésében, de ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy most már nagyobb lett volna az esélyem például Biancával szemben...

Ez azonban nem törhette meg a jókedvemet, hiszen tudtam, hogy ahány nap eltelik, annyival közelebb kerülök Antoine születésnapjához. Két héttel azelőtt például belekezdtem a kastély környékének dekorálásába is... Vagyis a rózsának, amit még az első edzéses napon kaptam, volt egy apró hajtása, és mára már ki is gyökerezett. Óvatosan ültettem le a szökőkúttól nem messze annak a helynek a középpontjába, ahova a hálószoba ablaka néz.

Kedvesemnek is tetszett ez az apró díszítés, így attól kezdve minden nap leültettem egy újabb tő rózsát... Hely az rengeteg volt, és így napról napra szebb lett az otthonunk is.

Tíz nappal a jeles alkalom előtt írtam Ansellnek egy levelet is, amiben segítséget kértem egy bizonyos ajándék beszerzéséhez. Nagyon sokat törtem ugyanis a fejemet, hogy mégis mivel ajándékozhatnám meg Antoine-t. Gondolkoztam, hogy mi van olyan, ami elég egyedi, örökre megragadó, de nem giccses és átlagos ajándék. Mikor végre beütött az isteni szikra, éppen már aludni tértünk volna. Szegény kedvesemet szinte megijesztettem a hirtelen felugrással, amit az ötlet kiváltott belőlem, és nem túl értelmesen kifejezve magamat elrohantam egy másik helyiségbe, hogy gyorsan leírjam azt, amit akartam.