Beth lesétált a lépcsőn kezében a tálcával, hogy az épület konyhájába menjen. Három nő üldögélt a pultnál, mindhárom kócosan, selyem köntösben. Nyilván most kelhettek fel. Mindegyikőjüknek göndör, derékig érő hajuk volt, csak más színben. Mikor Beth leért a lépcsőn, az egyik felé fordult, mire a többi is odakapta a fejét. Végigmérték, és elmosolyodtak.

- Új lány vagy?

Beth elvörösödött és megrázta a fejét.

- Nem én…

- Ja te vagy az, aki megmentette a kalózokat!

Mindhárom nőnek kiszélesedett a mosolya, és mindentudóan összenéztek.

- Tudom, hogy ez nem lenne helyes, de hálásak vagyunk érte! – halkította le a hangját a vörös hajú nő.

- Igazán nem kell…

- Dehogyisnem! Mert hát mi éppe…

Beth ijedten kapta fel a fejét, mikor látta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Még éppen időben rohant a szűk kis folyosóra, ahonnan már senki nem láthatta. Hátát a falnak vetette, és még a lélegzetét is visszatartotta. Csizmák tompa kopogását hallotta, amik beléptek az előtérbe. Egy férfi, mély, öblös hangon szólalt meg, Elizabeth pedig felismerte az egyik tisztet a flottából.

- Házkutatási parancsot kaptunk!

A lány hátán végigfutott a hideg, remegő kezeit ökölbe szorította.

- Uraim, Uraim! Hátrébb a lányaimtól, ha nem fizettek értük! – lépett be a Madam.

- Azt a parancsot kaptuk, hogy kutassuk át egész Playmouthot a megszökött kalózbanda után.

A Madam jóízűen felnevetett, pedig semmi oka nem volt arra, hogy jókedvű legyen, már csak azért is, mert az említett kalózbanda pontosan nála pihent.

- És maguk tényleg azt hiszik, hogy négy nap után még mindig itt vannak?

Néhány pillanatra csend telepedett a helyiségre, de ismét megszólalt a férfi.

- Engedélyünk van arra, hogy átkutassuk az épületet!

- Én nem engedhetem meg! Maguk is belátják uraim, hogy ez egy bordélyház! A lányaim már készülődnek, az egész emelet tele van velük, ugyan hol húzódhatnának meg? Meg amúgy is… kockáztassam a lányaim életét és egészségét azzal, hogy beengedem őket?

- De…

- Holnap hétvége, a lányiam nem dolgoznak. Akkor visszajöhetnek! Nem engedem, hogy maguk miatt késsenek, vagy zaklatottak legyenek!

A feszült csendbe, ami ezután keletkezett, Beth azt hitte, hogy belehal. Hallotta a saját szívdobogását, s csak remélni tudta, hogy nem olyan hangos, mint aminek képzelte.

- Nem érdekel. Két órát kapnak a lányai. Addigra készüljenek el.

A csizmadobogás ismét felhangzott, végül elhalt, mikor a férfiak kiléptek az előszobából. Elizabeth kilesett a fal mögül, majd mikor látta, hogy senki nincs ott az öt nőn kívül, lecsapta a tálcát a pultra, és felrohant a lépcsőn. Az agya sebesen járt, és csak egy cél lebegett előtte: Minél hamarabb kivinni innen mindenkit, lehetőleg biztonságban! Már majdnem berontott Rhyshoz, de aztán továbbrohant Nathan szobájához. Kopogás nélkül nyitott be és becsapta maga mögött az ajtót. Valerie rémülten ült fel, Nathan pedig ellépett az ablaktól.

- Mi történt? – kérdezték egyszerre.

Beth az oldalához szorította remegő kezét.   

- Sürgősen el kell innen mennetek! A flotta… két óra múlva visszatér, hogy átkutassák a házat.

Valerie lesápadt, Nathan pedig egész testében megfeszült.

- A rohadt… Rhysnak szóltál már?

- Nem, úgy gondoltam, ti hamarabb tudtok cselekedni…

Nathan bólintott és az ajtóhoz lépett.

- Ébreszd fel, én addig összeszedem a többieket! Val, el tudsz készülni egyedül?

- Persze…

- Ha kész vagy gyere utánam!

Beth besietett a szomszédos szobába. A férfi tényleg aludt. A hátán feküdt, egészséges karja a feje alatt. Megpördült a tengelye körül s beletúrt a hajába. Most mi a francot csináljon? A lány odament az ágyhoz és leült rá. Egyik kezét a férfi vállára tette gyengéden, de határozottan megrázta.

- Rhys! Rhys ébredjen!

A férfi összeszorította a szemeit, végül kinyitotta. Tekintete fátyolos volt, de rögtön kiélesedett, mikor meglátta a lány gondterhelt, aggódó arcát.

- Mi történt? – motyogta rekedt hangon.

- A flotta házkutatási paranccsal fog visszajönni két óra múlva…

A férfi felült, és beletúrt a hajába.

- A francba… a francba…

- A többieknek már szóltam, Nathan már intézkedik.

Rhys helyeslően bólintott és ránézett.

- Hozok valami ruhát! –  pattant fel Beth, és ki is szaladt a szobából.

Alig tíz perc múlva vissza is tért, karján egy fekete nadrággal, egy sötétkék zakóval, hófehér inggel, és egy pár fekete csizmával. Mind vadonatúj volt. Még szerencse, hogy egy bordélyban „szálltak meg”. Beth az ágy elé állt. A férfira pillantott, majd a ruhákra… Újra a férfira.

- Se… talán segítsek? – kérdezte vörösen, és a csizmákat letette az ágy széléhez.

- A nadrággal boldogulok… - motyogta halkan a másik, és elvette a lánytól a felé nyújtott darabot. Elizabeth addig elfordult. Zavarában az ingen lévő gombokat babrálta.

- Kész vagyok…

Megfordult s majdnem hátraugrott, mikor észrevette, hogy a férfi közvetlenül előtte áll, és fölé magasodik. Szólni akart valamit, de csak tátogott, mint valami hal.

- Segítene? – kérdezte Rhys halkan. „Fejezd be, most nincs itt az ideje a romantikázásnak!”

- Persze – nyögte ki Beth, és az ing kivételével a többi darabot letette a székre. A férfi hátat fordított neki. Beth a sebesült karjával kezdte. Belebújtatta az ing ujjába, majd a másik kezét is. Rhys újra szembefordult vele, és megpróbálta megemelni a bal karját, de nagyon nehezen akart neki engedelmeskedni.

- Hagyja, gyorsabban végzek! – lépett oda hozzá a lány, és remegő kezekkel és gyomorral ugyan, de begombolta az inget. Fogai közé harapta alsó ajkát, miközben tisztában volt a tudattal, hogy a másik minden mozdulatát nézi.

A mellényt is sikerült feladni rá, végül a zakót, majd a csizmát. A férfi most az ágyon ült, ő pedig a néhány nappal ez előtti helyzetet utánozva a háta mögött térdelt, hogy kezdjen valamit a hajával. Nem szóltak egy szót sem. Csendben tették a dolgukat, és reménykedtek, hogy ez az egész nem fog rosszul elsülni. Mire végzett, olyan volt, mintha egy másik férfi állna előtte. Pedig tudta, hogy a fényes külső mögött, még mindig ott van az az incselkedő, szenvedélyes, de ha kell, kegyetlen férfi, akit megismert. Rhys lesimította jobb kezével zakójának az elejét, és csak sokára pillantott le a nőre, aki kifejezéstelen arccal állt előtte és őt figyelte.

„Ne csinálj semmit! Csak köszönd meg, és tűnj el innen!”

Felé lépett egyet, de meglepetésére, a lány nem hátrált. Csak továbbra is állt, mozdulatlanul, miközben őt nézte azokkal a lehengerlően kék szemeivel.

- Szeretnék kérdezni valamit… inkább kettőt, mielőtt kilépek ezen az ajtón… - mondta csendesen, és ismét lépett felé, de most már hátrált a lány.

- Igen?

Addig ment felé, míg a lány a falnak nem hátrált. Megállt előtte egy lépéssel és letekintett rá.

- Hova fogsz menni ezután?

A lány oldalra biccentette a fejét.

- Nem tudom.

Rhys ettől félt. Hogy céltalanul fog bolyongani egész életében, védtelenül, magányosan. Ki a bánat fog rá vigyázni? Szerette volna magával vinni, de hogyan is tehetné meg? Nagy levegő…

- Ha nincs célod, talán… velünk is jöhetnél… - próbálta lazán feltüntetni magát, úgy tenni, mintha ő tenne szívességet a lánynak azzal, hogy elviszi…

- Nem lehet.

- Miért? – kérdezett vissza rögtön.

Beth lehajtotta a fejét.

- Ez már három kérdés…

Rhys a falnak támaszkodott jobb kezével, a másikat pedig csak a lány válláig tudta felemelni, amit a nyakához csúsztatott. Lehajtotta fejét a másik füléhez.

- Az előző nem is volt kérdés…

Érezte a lány leheletét a száján, heves szívdobogását a tenyere alatt. Csak nézte az arcát, és nem mozdult. A sűrű, fekete szempillái az arcán nyugodtak, ajkai résnyire szétnyíltak. Várt… őrá várt…

Ajkaival súrolta a másikét, de ökölbe szorította a kezét, miközben orrával végigsimított a lány arcán, belélegezve azt a jellegzetes illatot, amit csak rajta érzett. Semmihez sem volt fogható. Az emlékezetébe akarta vésni minden egyes kis porcikáját, mozdulatát, rezzenését… Emlékezni akart rá…

- Köszönök mindent… mindent…

Ellépett a lánytól, majd kisietett a szobából.