Rhys átsietett a szomszédos szobába, ahol Valerie volt. Már elkészült, minden nyomot eltüntetett, ami rájuk utalt. Felnézett a munkájából, és aggódva összevonta szépen ívelt szemöldökeit.

- Minden rendben?

Miért pont Valerienek adódott meg a tehetség, hogy az ember csontjáig lásson mindent?

- Persze… Nathan? – terelte el másfelé a témát.

- Már összeszedett mindenkit. Próbálnak kitalálni valami normális ötletet, de nélküled nem döntenek. Menj át és csinálj rendet közöttük!

Rhys nem ellenkezett. Megfordult, kinyitotta az ajtót és már majdnem kilépett a szobából, mikor Val megállította.

- Rhys!

- Igen? – fordult vissza.

Valerie sokáig bámulta az ágyneműt, végül nagy levegőt vett.

- Bethhel mi lesz?

Rhys rávillantotta szemeit, állkapcsa megfeszült, kezeit ökölbe szorította.

- Semmi. Itt marad, mi meg visszamegyünk a szigetre.

Valerie némán, furcsa kifejezéssel az arcán bólintott.

- A francba, mit kellene tennem? Nem akar velünk jönni! – fakadt ki a férfi, és bentebb lépett.  

- Nem mondtam semmit… csak… mi lesz vele ezek után? Ha kiderül, hogy segített nekünk?

A férfi egész testében megfeszült.

- Az Ő döntése volt!

Valerie kiegyenesedett, beletúrt hajába, szemeit a másikra villantotta.

- Nem teheted ezt vele!

- Mit is?

- Csak így itt hagyod… Ő nem a kurvád Rhys, akit csak úgy otthagyhatsz az egyik kikötőben és ha szerencséd van, az életben még láthatod!

Rhys meglepődött a durva szavakon, de ezt inkább nem említette, ismerve Valerie vérmérsékletét.

- Igazad van. Nem a kurvám, úgyhogy nem mondhatom meg, mit tehet és mit nem!

- Ez eddig nem igazán zavart!

- Eddig a hajómon volt, ahol én vagyok a főnök! De ez itt a szárazföld, Val! Itt nem én parancsolok!

- Attól még megmenthetnéd!

- Mitől?

- A pokolba, Rhys, ne legyél már ennyire keményfejű! Te is tudod, hogy Harper a nyomában van! Ha megtalálja, szerencsésnek mondhatja magát, hogyha felakasztják, de te is tisztában vagy azzal, hogy nem így lesz! 

Rhys előtt újra felrémlett képzeletben mindaz, amit Val elmondott Harperről. Hirtelen támadt rá az emberölés utáni vágy. Tudta, hogyha egyszer keze közé kerül a férfi, nem lesz lassú halála… minden percét ki fogja élvezni!

- Nem kér belőlünk. Ez ellen nem sokat tehetek.

A folyosó végén volt egy apró szoba, ahol most az egész legénység bezsúfolta magát. Az amúgy is kicsi szoba most még jobban összement, látva benne ezt a rengeteg, csupa izom, felnőtt férfit. Elizabeth a sarokban állt és onnan hallgatta a kalózok ötleteit, amit a szökésre terveztek. Az egyik örömlány kisétált a kikötőbe, felmérni a helyzetet. Állítása szerint a Gyilkos Szirén még mindig a kikötőben volt, de fegyveresek őrizték.

- Menjünk ki és végezzünk velük!

- Nem! – mondta Rhys ellentmondást nem tűrően, fagyos hangon. A többiek sem értették túlságosan ezt a furcsán mogorva viselkedést, de annak tulajdonították a dolgot, hogy biztosan a sebe miatt ilyen. – Alig maradt fegyverünk, így is örülni fogok, ha nem hurcoltak le mindent a hajóról. Fegyver nélkül öt perc alatt kivégeznek minket!

- Foglaljunk el másik hajót!

Az ötletet helyeslő morajlás követte.

- Most nincs idő arra, hogy hajót keresgéljünk!

- Akkor itassuk le őket! – szólt közbe Nathan és kicsit előrelépett.

Furcsa csend állt be, Beth pedig figyelte az emberek arcát. Nathan ötlete nem volt teljesen elvethető.

- És ezt hogyan akarod kivitelezni? – kérdezte Rhys, keresztbefonva karjait. Tipikusan fensőbbséges mozdulat volt tőle, de Beth látta az arcát, ahogy egy kicsit megvonaglik. 

- Szerintem, ha megkérjük a lányokat, biztosan segítenének nekünk. Csak felvisznek a hajóra egy kis rumot, vagy valami erősebbet, persze az sem lenne nagy baj, ha kevernénk bele valamit, amitől kiütik magukat. Megvárjuk, amíg hat, aztán lecipeljük őket onnan és irány a tenger!

Nathan ötlete jónak bizonyult, mert sokan bólogattak, helyeseltek, és már el is kezdték a terv pontosabb kidolgozását.

- Vállalom az egyik nőt! – szólalt meg Valerie, aki majdnem Beth mellett állt.

- Fel fognak ismerni… - avatkozott közbe Nathan. Rhys bólogatott.

- Álarc is van a világon, Kapitány! – folytatta, mintha meg sem hallotta volna Nathant.

- Val…

- Én is vele megyek! – állt Valerie mellé Elizabeth. Fejét büszkén felvetette és úgy nézett a Kapitány szemeibe, amik kissé összeszűkültek. Elizabethet nem érdekelte túlságosan, hogy mit szól ehhez a férfi. Ez lesz az utolsó dolog, amivel kárpótolja őket a sok szenvedésért, amit ő okozott. Nem tilthatja meg senki, hogy ne tegye meg. Még Ő sem!

Egy végtelennek tűnő pillanat múlva, Rhys rábólintott.

- Legyen, ahogy akarjátok. Nathan, Tim, Colin ti velem jösztök, fedezzük a lányokat, addig a többiek: szedjetek össze minden fegyvert és valahol rejtőzzetek el, ahonnan jól látni a hajót. Ha jelt adunk, jöhettek!

Elizabeth és Valerie mellé még két lány csatlakozott. Valeriere fekete parókát, Bethre pedig rikító vöröset tettek. A lány egy sötétkék ruhát kapott, amire ezüst, fehér csipkét varrtak. Elöl volt egy fűzőrésze, amit gyöngysorok díszítettek. Valerie vörös ruhában tündökölt. Beth ismét elámult rajta, hogy mennyire csinos és vonzó alakja van, ahhoz képest, hogy egy kalózhajón dolgozik. Bár az arcán a zúzódások már lelohadtak, még mindig kékesen „virítottak” az arcán, amit csak nagy adag púder és smink segítségével tudtak eltüntetni. Mindannyian fekete, átlátszó csipkéből készült álarcot vettek fel, ami takarta az arcukat, az orrukig. A másik két lány vidáman csacsogott, csak ők burkolóztak csendbe és váltottak néha néma pillantásokat. Valerie tekintetében egyszerre volt kérdés, beletörődöttség, ugyanakkor sajnálat is. Beth biztosra vette, hogy Rhys elmondta neki, hogy nem tart velük. Neki is hiányozni fog a lány, de nem tehetett mást. A két lány kiment a szobából, Valerie és ő még ott maradtak, de egyikük sem tudta miért. Csak álltak a tükör előtt és hol a másikat, hol magukat nézték.

- Az utolsó közös bevetés, nemde? – szólalt meg Valerie furcsán rekedt hangon.

Elizabeth ránézett a nő tükörképére és egy aprót bólintott.

- Sajnálom, hogy itt maradsz… azt hittem, hogy majd eljössz velünk a szigetre… a pletykák ellenére az egy csodás hely, Beth… kész paradicsom… ott senki nem találna rád… nem zavarna senki. És…

- Nem mehetek Valerie… - szakította félbe csendesen. Pillantása magára csúszott a tükörben.

- Ugyan már! – remegett meg a másik hangja. – Ez is csak egy hülye kifogás, mert tulajdonképpen semmi okod nincs rá, hogy ne gyere… igazam van? – fordította felé a fejét. Beth is ránézett, de lesütötte szemeit.

- Nektek köszönhetem, hogy sikerült megszabadulnom a láncaimtól…- nyelt egyet. – új életet akarok kezdeni…

- Sehol nem találnál jobb helyet, mint a sziget, ahol új életet kezdhetnél… de úgy látom, te már ezt eldöntötted. – lépett el a tükörtől, és az ajtóhoz sétált. – Azért örülök, hogy megismerhettelek… reménykedtem benne, hogy több időt is tölthetünk együtt, de úgy látszik nem így volt megírva. Tiszta szívemből kívánom, hogy jobb életed legyen, mint ami eddig volt… tiszta szívemből kívánom.

Beth figyelte, ahogy a nő kilép az ajtón, és halkan becsukja maga mögött. Újra a tükörképére bámult. Mi a francot csinál?

Az előtér zsúfolásig tele volt férfiakkal és kicicomázott, drága parfümöktől illatozó nőkkel, akik csak azt lesték, hogy a kuncsaftjuk mit kíván. A bal sarokban elhelyezett színpadon, a zongorán egy feketébe öltözött alak játszott egy vidám dalt, ami mellett egy lány énekelt tisztán csengő hangjával. Sárga ruhát viselt, ami alig takarta a combja közepéig. Lábait fekete necc harisnya fedte, kezében fekete tollakból készült legyezőt tartott, amivel hol incselkedett az előtte álló férfiakkal, hol a testén simított végig.

A pult mögött hasonló öltözékű nők szolgálták fel az italokat, a teremben az összes asztal foglalt volt. Voltak azonban olyanok is, akik csak felszolgáltak. Valamivel kevésbé kirívó öltözékük volt, semmi cicoma, vagy fodor.

Sehol nem látta Valeriet, vagy a másik két lányt, nyilván már kimentek. A kijárat felé vette az irányt, ahol az ajtók szélesre voltak tárva. Már sötétedett, a nap lement, és megjelentek az égen az első csillagok. Beth megtorpant, mikor felismerte az egyik férfit a flottából. Mögötte még jó’ néhányan jöttek. Mikor a második férfi is belépett a terembe, és a fény megvilágította az alakját, Elizabeth rendesen lesápadt és az ájulás szélére került. Jaj ne!

John Harper magas, izmos férfi volt. A tábornoki egyenruha olyan hibátlan volt, mintha csak most vette volna fel magára. Sehol egy ránc, vagy gyűrődés. Az amúgy sötétbarna haját, most egyszerű, rizsporos paróka takarta, hozzá egy háromszögletű kalapot vett fel. Barna szemei összeszűkülve pásztázták a termet.

Beth úgy érezte, a teremből minden vidámság, minden boldogság kimenekül a férfi tekintete elől. Hátrált egy lépést, nem tudta mit tegyen. Mielőtt Harper tekintete az arcára siklott volna, egy mellkas takarta el őt a férfi elől. Szó nélkül ragadták meg a derekát és a fal felé húzták. Nem pillantott fel, tudta, hogy ki az.

Azonban mélységesen meglepődött és megmerevedett az egész teste, mikor a falnak döntötték, a férfi szája pedig mohón csapott le az övére.