Az első megrökönyödések után a meglepődés helyét átvette valami egészen más, de nem volt biztos önmagában. Nem tudta eldönteni, mit tegyen és mit nem. Itt volt az a férfi, aki egy egész életre tönkretette, miközben egy másik férfi vágyát szívta magába. Rhys követelőző volt ugyan, de nem durva. A szájával csodákat művelt, nyelvével a mennyországba repítette, kezei pedig az öntudatlanság határára sodorták. Nyöszörögve kapaszkodott a másik zakójának elejébe, hogy találjon valami kapaszkodót, mert térdei kezdték felmondani a szolgálatot. Ledorgálta magát, hogy még csak nem is ellenkezett, hanem első pillanattól fogva bebocsátást engedett a férfinak, mintha valami belső parancsot teljesített volna. Elfordította a fejét, hogy levegőhöz jusson.

- Rhys… - suttogta elhaló hangon.

- Csak csináld azt, amit én…

Újra csókba vonta a lányt, és szorosan magához húzta. Egyik kezével a gerincét simogatta, míg a másikkal a mellét kényeztette a ruhán keresztül. Beth eldöntötte, hogy vagy itt fog meghalni, vagy sehol. Átkarolta a másik nyakát, és még jobban húzta magához. A férfi közelebb is lépett, szinte teljesen hozzá préselte magát. A keze, ami idáig a mellét simogatta, letért a derekára, onnan pedig a combjára, végül a fenekére. Megmarkolta hátul a ruha anyagát, és szorosabban szorította magához. Az egész átváltott valami kétségbeesett dologba. Beth legbelül tudta, hogy halála pillanatáig fog emlékezni erre, és hogy talán a férfi is emiatt teszi ezt, bár ebben a pillanatban volt a szabadulásának az esélye is. A férfi belenyögött a csókba a fájdalomtól és kissé erősebben harapott a lány ajkába, mikor valaki a bal vállára tette a kezét és figyelmeztetőleg megszorította. A csókot megszakította, és kicsit megemelte a fejét, hogy lenézhessen a lányra. Beth ajkai vörösek voltak, de szemeiben pánik csillogott. Már éppen azon volt, hogy megforduljon, mikor a lány felnyúlt a nyakához és lehúzta magához a fejét. Beth lábujjhegyre emelkedett, hogy rendesen ki tudjon nézni a férfi válla fölött.

- Miben segíthetek? – hallotta meg Beth rekedt hangját.

Elizabeth szinte majdnem felsírt a megkönnyebbüléstől, hogy nem Harper ment utánuk. A férfit még nem látta személyesen, de a flotta legénységének egyenruhája feszült rajta.

- Kalózokat keresünk, akik megszöktek a börtönből…

Rhys a lány nyakára hajolt, nehogy kiessen a szerepéből. Ha megfordult volna, azon nyomban felismernék, mert nem volt rajta paróka. Beth erőltetetten felnevetett.

- Úgy nézünk ki, mint a kalózok? – ismét felnevetett. – Nyugalom nagyfiú! – és játékosan meglökte a férfi jobb vállát. Rhys - hogy hiteles legyen - még inkább hozzásimult és a lány fülét kezdte el harapdálni.

- Uram! Ne zavarja a vendégeimet! – hangzott fel a Madam hangja. – mint látja, egyikük sem bűnöző… csak bűnbe esők! – kacagott fel kislányosan, majd arrébb vonszolta a férfit.

Elizabeth felnyögött, és hátrahajtotta a fejét. Rhys nem tudta, hogy megkönnyebbüléstől, vagy amiatt, amit tesz vele. Mindenesetre a lány ismét megmentette… Szájával követte állkapcsának a vonalát, végül újra az ajkaira hajolt, miközben oldalra sandított. A flotta emberei éppen most lépkedtek fel a lépcsőn. Hátrált volna egy lépést, de a lány derékon ragadta és visszahúzta.

- Még van egy mögötted… - suttogta és az ütőér feletti bőrbe harapott.

Az érintéstől Rhys gyomra megremegett, ahogy a térdei is, az érzés pedig az alfelébe nyilallt. Abba kell hagyniuk! Ha nem, még lesz annyira bolond, hogy felviszi egy szobába, és magukra zárja az ajtót. Az sem érdekelné, ha utána megtalálnák. Eltölthetett a lánnyal egy estét, ez éppen elég ellenszolgáltatás… Kicsit távolabb húzódott a lánytól, de nem feltűnően. Éppen csak annyira, hogy ne érjen össze teljesen a testük.

- Elment már? – kérdezte teljesen berekedve. Beth észrevette, hogyha folytatná, akkor ellenállásba ütközne. Hát persze… csak azért csinálta, hogy a bőrét mentse.

Szó nélkül ellépett onnan és a kijárat felé sietett. Idegességében az álarcához nyúlt, hogy biztosan a helyén van-e, majd ajkaira szorította az ujját, és könnybe lábadt szemekkel megpróbálta letörölni róla a zsibbadtságot, amit ez a… ez a kalóz okozott.  Kiérve a friss levegőre, már nagyjából összeszedte magát. Meglátta a három nőt és férfit, akik rájuk vártak. Mindegyikőjük arcán aggodalom tükröződött. Megérezte, hogy valaki a háta mögé lépett, viszont tudta, hogy ki az, úgyhogy nem fordult meg, hanem csak előre sietett. Érezte a másik kezét a karján, hogy meg akarja fogni, de ő egy apró rántással kiszabadította magát, s „vakon” haladt előre. Valeriehez ért, aki összeszűkült szemekkel vizslatta az arcát.

- Történt valami? Zaklatottnak tűnsz.

- Itt van… - mondott félig igazat Harperre utalva. Kezével lesimította a nem igazán mély ráncokat a ruhájáról és megemelte fejét. – Indulhatunk? Szeretnék innen mihamarabb elmenni…

A Gyilkos Szirénen hat közlegény őrködött. Mindegyiken ugyanaz a sötétkék zakó, törtfehér mellény, fehér térdnadrág, és fekete csizma volt. Kezük a kard markolatán, és szüntelenül járkáltak a fedélzet különböző pontjain.

- Itt leszünk Rhyssal… ha bármi történne… - suttogta Nathan izgatottan, és megpróbálta jobban összehúzni Valerie dekoltázsát. A lány elsöpörte onnan a kezeit s megpaskolta a férfi fejét.

- Nem lesz semmi gond Nathan! Nem vagyok már gyerek! A tied meg főleg nem!

Nathan szólni akart, de inkább becsukta a száját és bólintott. Valerie megigazgatta magán a parókát. Fejével intett a másik két nőnek, Bethbe pedig belekarolt. 

- Ugye tudod, hogyha kicsit pityókásak lesznek, a cél érdekében meg kell majd engedned némi fogdosást… persze csak a tűrés határain belül!

- Tisztában vagyok vele…

„Jobban, mint gondolnád!”

A hajóra csak egy deszka vezetett, amit rögzítettek a kikötő mólójához és a hajó korlátjához. Valerie fellépett a deszkára.

- Nem jöhetnek fel ide! – szólalt meg az egyik férfi. Valerie zavartalanul folytatta az útját. Cipőjének sarka idegenül kopogott a fán.

- Fontos ügyben jöttünk! A Felettese küldött minket!

A férfiak összenéztek, majd ismét a lányra, aki már elért a korláthoz, de sehogy sem tudott lekászálódni onnan a hatalmas ruhatömegtől.

- Várjon, hadd segítsek!

A férfi odasietett hozzá, a derekánál fogva megemelte és lesegítette a deszkáról.

- Ó, igazán köszönöm! Maga igazi úriember! – dorombolta Valerie és intett a többi nőnek, hogy bátran jöjjenek. Kuncogva követték egymást, végül mind a négyen fent voltak a hajón.

- Nos… - kezdett bele az egyik örömlány, és elővett egy üveg rumot. Beth tudta, hogy egy kis altatót is kevertek bele. – Mr. Harper küldött minket, és azt a feladatot kaptuk, hogy szórakoztassuk önöket, amíg le nem váltják önöket… szívesen jöttünk, mert csak sejteni tudjuk, milyen nehéz feladat lehet az őrködés… bizonyára megviseli magukat… - lépett az egyik fiatalabbik férfihoz, és együttérzően végigsimított a karján, majd a mellkasán. Beth és Val biztos volt benne, hogy az érintés nem maradt reakciómentes… A férfi elvette a nőtől a rumot, majd kibontotta. Tanácstalanul nézte társait, végül megvonta a vállát s jókorát húzott az üvegből.

Fél órájukba sem telt, a hat férfi kidőlt a sorból. Az egyik lány kimászott az egyik fiatalabb férfi öléből, és megrázta ruháját, hogy elsimuljanak a ráncok.

- Azt hittem, már soha sem lesz ennek vége.

Valerie egyetértően bólogatott, és magasra emelt kezekkel integetett egy sort. Nathan jött elő legelőször az árnyékból, majd követte őt Tim, Colin, végül pedig a Kapitány. Elizabeth figyelte a férfi magabiztos, ugyanakkor óvatos járását. Erővel vette le szemeit a kalózról, majd a kabin felé vette az irányt, bár nem tudta pontosan, hogy miért. Aztán emlékeztette magát, hogy meg akarja nézni, itt van-e még a ruha, amibe felhurcolták a hajóra. Persze idióta kifogás volt, ezt ő maga is belátta, de muszáj volt lemennie utoljára.

Sötét volt a folyosón, alig látott valamit, de a résen gyertyalángok fényei szűrődtek ki. Elizabeth furcsállta, hogy égni hagyták a gyertyákat. Belépett a kabinba, és levette magáról az álarcot.

Elszörnyülködve nézte, ahogy mindent felfordítottak. A polcokról lerámolták a könyveket, amik szétszórtan feküdtek hol a földön, hol az asztalon. A térképek szanaszét hevertek, az ágyneműket is feldúlták. A ruha eltűnt…

- Miss Scarlotte Sinclair, ugye?

Beth megmerevedett és a hang felé kapta a fejét. Thomas lépett elő a fénybe, egy flintával a kezében. A fegyver most veszélyesen villant meg a fényben.

- Thomas? – nyögte ki rekedten a nevét, bár teljesen felesleges volt.

- Itt lesz találkozója vele ugye? Maga nem is Sinclair… csak a kurvája… - mérte végig megvetően. Közelebb sétált. Beth az ajtókilincsért nyúlt, de a férfi ráemelte a fegyvert. – Én nem ajánlanám… csukja be szépen!

Beth nem engedelmeskedett. Csak állt egyhelyben, szemeit a férfira szegezte. Ha csak egy kicsit is tudná húzni az időt…

- Csukd már be te ribanc! – kiáltott rá, Elizabeth pedig összerezzent. A férfi elindult felé, ő pedig hátrált, de még az ajtót sem érte el, a férfi már a karját szorongatta.

- Ne!

Tom az ágy felé vonszolta, majd mikor odaértek, rálökte a lányt. Elizabeth rúgott, vágott, de semmi sem hatott a másikra. Egyik kezét a szájára tapasztotta. Tom letépte róla a parókát és eldobta. Kitépte a fűzőt a ruha elejéből, mire feltárult előtte az alsóruha, ami nem sokat takart a lány testéből. Azt is megragadta. Elizabeth beleharapott a tenyerébe, mire a másik elkapta onnan a kezét.

- Engedjen el! Segítség! – kiáltott a lány torka szakadtából, amire egy jókora pofon volt a válasz.

Ez nem lehet igaz, Nathannek már mindenképpen a hajón kellene lennie! Vagy Valerie! Nem igaz, hogy senki sincs ezen az átkozott hajón!

Sikerült felhúznia a térdét, és gyomron térdelnie a másikat. Gyorsan kicsúszott alóla és legurult az ágyról. Összefogta egyik kezével a ruháját, hogy valami takarja s négykézláb sietett előre az ajtó felé. Még az ágy mellől sem jutott el, a férfi már megragadta a haját, és visszahúzta. Elizabeth felsikoltott és a másiknak esett.

Mikor közvetlen a füle mellett hallotta a fegyver kakasának a kattanását, megmerevedett.

- Jobb lesz, ha szépen viselkedsz!

A bokáján ült, zihált, könnyeit nyeldesve, megfeszült derékkal. A férfi a földre lökte, de a flintát nem vette el a fejétől. Tom megfogta a lány egyik térdét, majd felhúzta.

- Jó kislány…

A szoknyát is felrántotta, már csak az alsóruha vékony rétege takarta el. Beth szorosan behunyta a szemeit. Megkeményítette magát lelkileg… Inkább lőjék le, de soha többet nem fogja hagyni magát!

A férfi, fölé emelkedett és lehajolt hozzá, Beth pedig a férfi nyakába harapott, aki felordított fájdalmában. A lány csak akkor engedte el, mikor már nem bírta tovább elviselni a bőr kesernyés ízét. Tom teljes erőből ütötte állon, a feje oldalra bicsaklott, előtte pedig elsötétült egy pillanatra minden, de nem hagyta, hogy átvegye felette az uralmat. A kétségbeesés erőt adott neki, így lelökte magáról a másikat, és az ajtó felé iramodott. Kezét a kilincsre csúsztatta, már majdnem kijutott, amikor a férfi nekiesett az ajtónak, ami becsukódott. A lányt a derekánál fogva lerántotta a földre, majd ő is rámászott. Teljes testsúlyával nehezedett Bethre, aki hason fekve próbálta lelökni magáról, de csak nyöszörögni tudott.

- Honnan vetted, hogy… győzhetsz egy férfi ellen? – lihegte és ő is beleharapott a lány nyakába, aki felzokogott a fájdalomtól.

- Ha most azt mondom, hogy engedelmeskedsz nekem, akkor azt fogod tenni és hagyod, hogy azt tegyem veled, amit csak akarok… senki sem fog neked segíteni…

- Ezt meg honnan vetted?

Bethről hirtelen minden súly eltűnt. Tom felkiáltott, a lány pedig odafordította a fejét, hogy megnézze, mi történik. A férfi kezéből kicsavarták a fegyvert, most pedig szemben állt Rhyssal, aki rászegezte a flintát. Szemei elsötétültek, most leginkább a viharban tomboló tengerre emlékeztette a lányt. Megrázkódott egy pillanatra a keménységtől, ami tekintetéből sugárzott, ahogy a férfira meredt. Arca mozdulatlan volt, érzelemmentes, és mindenre képes… Tom nyaka vérzett, ahol Beth megharapta, a ruhája pedig összevissza állt rajta. Megvetően felhorkant.

- Képes lennél embert ölni egy ilyen kurva miatt?

A flinta eldördült. A férfi élettelen teste tompa puffanással ért földet… Beth megkapta a választ.