Rhys leejtette a fegyvert, majd a lányhoz sietett. Letérdelt hozzá és gyengéden a hátára fordította, miközben összeszorult torokkal figyelte a friss nyomokat a lány testén. Nem zokogott, nem kiabált, nem nézett rá dühösen, csak csöndesen folyt a könnye, egy hang sem hagyta el a száját és ez jobban fájt neki, mintha golyót röpítenének bele.

- Most már nincs semmi baj… - suttogta, és a karjaiba vette.

- Ne… - nyögte alig hallhatóan.

- Fáj valamid?

Megrázta a fejét. – A sebed… felszakadhat…

- Azzal most ne törődj – vágott közbe halkan, és fölemelkedett a lánnyal együtt. Beth meztelen melleire húzta a kezét, arcát a férfi vállgödrébe temette. Rhys az ajtóhoz sétált, egyik lábával kitárta az ajtót. Nathan és Valerie siettek lefelé a lépcsőn. Mikor meglátták őket, Valerie előrelépett.

- Mi történt? – kérdezte halálra váltan.

- Takarítsátok fel azt a mocskot… - morogta Rhys, és a másik, szomszédos kabinba vitte a lányt, ahol csak egy ágyat helyeztek el. A szoba sötétbe borult, mikor Rhys berúgta maguk után az ajtót, csak a Hold fénye világított, ami beszűrődött a kis ablakon. A férfi feltérdelt az ágyra, majd lefektette a lányt, aki kezeivel próbálta eltakarni meztelenségét.

- Mindjárt jövök, csak… csak hozok valamit…

Beth nem válaszolt, csupán az oldalára fordult, térdeit felhúzta és kibámult az ablakon. Rhys csak sokára tudta levenni szemeit a látványról, végül sikerült. Sietve ment ki, hogy minél hamarabb visszatérhessen. A kabinjából már kihurcolták a férfit. Valerie lépett ki egy hófehér hálóinggel, kötszerekkel a kezében.

- Ugye nem… - csuklott el a hangja s reménykedve nézte a férfit.

- Nem. Nem jutott el odáig. – mondta halkan, és elvette tőle a kötszereket. – Öltöztesd át… majd elintézem a többit.

- Rhys…

- Csináld azt, amit mondtam! – keményítette meg a hangját, és felment a fedélzetre. Tim éppen a köteleket oldozta el, amik rögzítették a hajót a mólóhoz. Mikor az utolsó kötél is a vízbe csobbant, a hajó megrándult.

- Irány a Sziget! – kiáltotta Rhys a konyha felé menet. Mikor leért, itt is ugyanolyan felfordulást talált, mint a saját kabinjában. Azok a rohadékok…

Felkapott egy széket, majd az asztalhoz vágta. Egy mozdulattal söpört le mindent a földre. A porcelán, fa és vas edények csörömpölve értek földet, Rhys pedig sikeresen elvágta az alkarját, de nem érdekelte. Csak azt a képet látta maga előtt, ahogy a lányt a földre szorítja, az a vadállat pedig rajta ül. A pokolba… már akkor le kellett volna mennie a kabinba mikor fellépett a hajóra… ha lemegy… talán még időben megmenthette volna, mielőtt bántaná. Most meg mi a francot csináljon? A lánynak feltett szándéka volt, hogy nem tart velük, most pedig éppen a nyílt tengerre hajózik ki velük együtt… Belerúgott a székbe. A szerencsétlen nyikorogva csúszott a földön távolabb. Rátámaszkodott az asztalra. Miközben ő dühöngött, Valerie már biztosan átöltöztette… bár nem volt biztos az időben, ha sérült nők öltöztetéséről volt szó.

Megemelte a karját, hogy lássa, mennyire vészes „karcolást” okozott magának. A seb rendesen vérzett, de nem kell aggódnia miatta. Ki kell tisztítani és bekötözni. Ennyi az egész. Körbenézett a helyiségen. Nem sokat rontott az összképen, csupán annyival lett jobb, hogy kiengedte egy kicsit a gőzt. Jobb így, mintha az emberein töltené ki a dühét. Visszaindult a fedélzetre. Az emberei már javában dolgoztak, mindenki a saját helyén. A kormányt Tim vette át. A vitorlákat felhúzták, szépen megdagadt a széltől, ami szerencsére feltámadt, így egyre távolabb sodródtak a parttól. A Hold megvilágította a tengert, ami úgy nyúlt végig a láthatáron, mint valami feneketlen mélység. Rhys meglátta Valeriet, aki fellépett a fedélzetre. Beth szétszaggatott ruháját szorította magához, ahogy lehajtott fejjel sétál előre. Nem próbált meg úgy tenni, mintha nem vette volna észre Rhyst. Odament hozzá és megemelte a fejét.

- Egy szót sem szól… - szemeiben könnyek csillantak meg. – Nem válaszol semmire…

Ellépett a férfi elől, majd folytatta útját a konyha felé. Rhys egy percet sem várakozott. Elindult a kabinhoz, ahol a lány is feküdt. Lassan nyitott be, nehogy megrémissze. Csak sejteni tudta, milyen zaklatott állapotban lehet lelkileg. Beth ugyanabban a mozdulatban feküdt, ahogy itt hagyta, csupán most már hálóing volt rajta, a takaró pedig a melleit is elfedte. Belépett a kis helyiségbe, és halkan becsukta maga után az ajtót. Leült az ágy szélére.

- Beth…

A lány még csak meg sem rezzent.

- Beth, sajnálom… ha nagyon meg akarsz szabadulni tőlünk, az első kikötőben megállunk, de most nem várhattam tovább…

Még mindig semmi.

- Sajnálom, hogy ez történt… ha tudtam volna, hogy ott van, biztosan nem engedlek le…

Beth csak pislogott egyet, de semmi más jelét nem adta annak, hogy értette, amit a másik mond. Nem merte megkockáztatni, hogy megérintse. Nem is értette, miért nem hagyta Valerienek, hogy megvizsgálja a lányt. Már épen azon volt, hogy feláll, és elhagyja a kabint, mikor Beth megmozdult. Az ujjai jéghidegek voltak, amik megfogták a kezét. Annak ellenére, hogy a takaró vastag volt, úgy reszketett mintha hóban feküdne.

- Ne hagyj itt… - suttogta. A hangja is úgy remegett, ahogy az egész teste.

- Akkor nézz rám!

A lány az alsó ajkába harapott. Könnybe lábadtak a szemei, de megrázta a fejét.

Rhys tudta, hogy kegyetlenség a részéről, de valahogy muszáj volt visszazökkentenie a sokkos állapotból. Kiszedte kezét a gyönge szorításból. Elizabeth összeszorította szemeit, könnyei lecsorogtak az arcán.

- Kérlek… - nyögte elhaló hangon.

- Csak annyit kell tenned, hogy rám nézel!

- Nem akarok…

- Miért nem akarod? Nem Ő vagyok, nem Őt fogod látni! Nem foglak bántani! – fakadt ki elkeseredettségében.  

- Megint összevertek… nem akarom, hogy így láss… - mondta elfúló hangon a sírástól. Egyik kezét a szájához emelte, és próbálta erővel abbahagyni a sírást.

Rhysnak csak egyetlen szó visszhangzott a fejében: Megint!

Ó a pokolba! Hányszor verhették már meg?

- Beth… - motyogta csendben, és közelebb fészkelte magát. – Figyelj…

- Szabad… szabad akarok lenni… új életet akarok kezdeni… ahol senki nem talál rám… csak egy ilyen helyet akarok… - nagy levegő. - vigyél el a szigetre, kérlek… vigyél el…

Rhys letörölte a könnyeket a másik arcáról, és közelebb hajolt.

- Tudod, hogy csak kérned kell…

Erre már Beth is felé fordult. Hatalmas, kék szemeiben hitetlenség csillogott a könnyek mellett. Rhys nyelt egyet, mikor meglátta felrepedt ajkát és a sötétlila foltot a járomcsontján. A bekékült harapásnyom a nyakán, csak hab volt a tortán.

- Dolgoznék a hajón… bármit megteszek, segíthetnék Valerienek…

- Csak pihend ki magad, egyelőre ennyi a dolgod.

Rhys távolabb húzódott, a lány hideg ujjai rögtön a kezére csúsztak.

- Már senki sem bánthat. – mondta nyugtatólag, de nem fejtette le magáról a másik ujjait.

- Ne menj el… csak ma este ne, kérlek…

- Azt hittem, nyugalomra vágysz…

- Nem tudnék most egyedül maradni… - vallotta be remegő hangon. Rhys felsóhajtott, végül elnyúlt a lány mellett az ágyon, de nem ért hozzá. Csak a lány keze fogta az övét.

Bámulta a plafont, és nem tudta eldönteni mit tegyen ezután. Hogyan viselkedjen a lánnyal. Feltett szándéka volt elfelejtetni vele ezt az éjszakát. Nem akarta, hogy a múlt árnyéka lebegjen fölötte, ha már egyszer eldöntötte, hogy új életet akar kezdeni…

- Szabad? – hallotta meg a halk hangot. Az oldalára fordult.

- Micsodát?

A lány felnézett rá, aztán újra lesütötte a szemeit. – Inkább hagyjuk.

Rhys viszont tudta mit akar. Jobb karját a feje alá tolta, a másikkal pedig magához húzta. Beth a férfi felé fordult, arcát a másik vállgödrébe rejtette.

Rhys furcsán érezte magát, de jólesett ez a fajta közelség. A lány remegése kezdett alábbhagyni, de Beth vett egy reszkető sóhajt, amibe az egész háta megrázkódott. A férfi nedvességet érzett a nyakánál. Megemelte a fejét, hogy lenézhessen a nőre, s újra összeszorult a gyomra, a másik könnyeinek látványától. Szorosabban ölelte magához és a füléhez hajolt.

- Nincs semmi baj… már senki sem bánthat.

Beth nem tudott megszólalni, csak bólintott egy aprót, arcát próbálta a másik elől eltakarni.

A férfi felsóhajtott. – Nem kell zavarban lenned… - szólalt meg megint lágy, szelíd hangon. – Sírd csak ki magad…  

A lány zokogva bújt a férfihoz, jobb karjával átölelte a derekát, s hátul belemarkolt zakójába. Rhys bátortalanul Beth hátára tette kezét és lassan, nyugtatóan simogatni kezdte. Felsiklott a tarkójára, lágyan beletúrt a hajába, majd visszatért a gerincére. Szórakozottan morzsolgatni kezdte ujjai között az egyik hosszú tincset.

- Miért teszik… ezt velem? – kérdezte halkan, kicsit már nyugodtabban.

- Ha megkérdeznéd őket, nem tudnának okot mondani… ez bennük van…

Beth arra gondolt, mikor a férfi szemrebbenés nélkül lelőtte Tomot… ő is gyilkos… Viszont ő nem élvezetből ölt… ha nem teszi meg… kirázta a hideg a gondolatra. Egy végtelennek tűnő perc múlva ismét megszólalt.

- Köszönöm…

- Nem tettem csodát… csak amit kellett.

- Lehet, hogy a maga számára…

- Beth!

Csend.

- Lehet, hogy számodra nem nagy dolog, de nekem óriási… nem tudom mi lett volna, ha egy kicsit is később érkezel – tegezte le csendesen.

- Nem engedtem volna, hogy bántson…

- Miért?

Ez egy nagyon rossz, gonosz, és utálatos kérdés. Miért? Egyáltalán ki találta ezt ki? Meg kellett volna verni!

- Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy egy nőt bántanak… Nem értem, mi abban az élvezet, ha legyőzzük a nálunk sokkal gyengébbeket…

- Legalább így állsz a dolgokhoz.

- Minden férfinak így kellene ehhez állnia…

Elizabeth félálomban bólogatott. Lassan felmelegedett, már nem érezte úgy, mintha jeges tűk szurkálnák a testét. Hallgatta a másik nyugodt szívdobogását. Az egyenletes ritmus őt is megnyugtatta, s lassan mély, tudatlan álomba ringatta.