Miután a férfi kiment, jobbnak látta visszamenni a másik kabinba. Nem akart újabb „látogatókat”. Így is zavarban érezte magát, hogy a férfi előtt egy szál hálóingben álldogált. Hallgatta a fedélzeten sétálók lépéseit, ahogy a fa nyikorog a súlyuk alatt. A hajó kellemes ringása ismét álmosságot hozott rá, de nem hagyta magát, hogy álom jöjjön szemeire. Egyrészt túl sok gondolat cikázott a fejében, és túl gyorsan, hogy meg tudjon rendesen nyugodni.

Az rendben volt, hogy megbántotta a férfit, de azt nem értette, hogyha idáig is csak kötekedtek a másikkal, hirtelen miért vett mindent komolyan a kalóz? A másik pedig: jó rendben, nem úgy bánt vele, mint a társaival, de most már egyenesen ő maga is retteg attól, hogy megérintse. Látta rajta! Mintha attól félne, hogyha megérinti, bármelyik pillanatban eltörhet… nem volt erős fizikailag, de… nem törne el egy érintéstől. Na persze, nem mintha szüksége lenne a férfira. Ez távol állt tőle!

Az a néhány kis csók is tévedés volt… igen… biztosan, hogy az volt. Csak azért tették, mert muszáj volt. Mindkettejüknek a szabadságuk függött tőle! Semmi több! Nem kell ide olyan dolgokat belekeverni, amik nincsenek is jelen! Hát persze! Ilyen egyszerű! De képes volt lelőni miatta Tomot… ugyan már! Kalóz! A vérében van a gyilkolás. Az már másik dolog, hogy nem szereti, ha nőket bántanak, ráadásul számításba veheti azt is, hogy hálából tette, de… akkor is kalóz. Tom előtt már ki tudja, hány embert ölt… ez is csak egy vonalka az ágytámláján, ha egyáltalán vezet ilyet. Az is lehet, hogy már a számukat sem tudja.

Összefoglalva… Black Rhys, a hírhedt kalóz, csak a segítségével tudott megszabadulni a kutyaszorítóból, ezért hálából megmentette – már másodszor – egy olyan a férfitól, aki a fejébe vette, hogy el akar szórakozni a kalóz állítólagos szeretőjével…

- Zavarok? – hallotta meg Valerie hangját az ajtóból. Gyorsan felült – amit meg is bánt a háta miatt.

- Ugyan, dehogy!

A lány meglepődött ugyan, hogy ismét a régi, ugyanakkor örült is ennek. Ragyogó mosollyal csukta be maga mögött az ajtót és a nyakába vetette magát.

- Annyira örülök!

Beth elmosolyodott – már amennyire az ajka engedte. – Minek is?

- Hát hogy ilyen… hagyjuk is! Hoztam neked egy kis kenőcsöt, ami biztosan használni fog! Jane csinálta!

Jane? Ha nem csal az emlékezete, ezt a nevet mormolta Rhys lázálmában.

- Ki az a Jane? – kérdezte és hagyta, hogy Valerie bekenje a száját és az arcát, majd a nyakán a harapásnyomot is. A kenőcs igazán jó illatú volt, semmi mellékbűz, amihez a legtöbb gyógykenőcsnél hozzászokott az ember.

- Jane? Hát ő Rhys…

- Val… - kopogott be Nathan az ajtón, de nem lépett a szobába.

- Igen? – kiáltott ki Valerie, miközben Beth kezébe nyomta a tégelyt.

- A Kapitány kérdezi, hogy mi hiányzik a konyháról. Ha nagyon vészes, megállunk egy kikötőben.

- Mondd meg neki, hogy egyáltalán nincs ok az aggodalomra, csak felforgatták. Maximum kicsit kevesebbet eszünk, de ezért nem kell megállni.

- Rendben… azt is mondta, hogy majd beszélni is szeretne veled.

- Majd kicsit később megyek.

Hallották, ahogy Nathan ellép az ajtótól, s ahogy felmegy a fedélzetre. Valerie visszafordult Bethhez. – Hol is tartottunk?

- Mesélnél a szigetről? – kérdezte elterelve a Jane-témáról. Valahogy nem volt kedve végighallgatni. Úgy is tudta: Jane egy gyönyörű nő, akibe első látásra beleszeretett és elvitte magával a szigetre, ahol azóta is hűségesen várja az alkalmakat, hogy a férfi visszatérjen hozzá. Rhys pedig mindig visszamegy hozzá.

- Ó hát persze. A sziget az Azori-szigetek közelében van, ha úgy vesszük, hozzá is tartozik, csak idáig senki nem mert ott lehorgonyozni, mert sziklás az egész. Csak egy „bejárata” van a szigetnek, amit csak mi ismerünk.

- És ezt ki fedezte fel? – ült törökülésbe Beth.

- A legendák szerint a Barbarossa fivérek itt akarták elrejteni a kincseiket és egy nőt is, aki a szultán lánya volt. Sikerült is nekik, aztán néhány hónap múlva újra visszajöttek volna a lányért, de rossz oldalról közelítették meg a szigetet és zátonyra futottak. Sokak szerint ez a Hercegnő bosszúja volt, amiért itt hagyták őt egyedül.

- Ez kicsit hátborzongató.

- Igen… - vigyorgott Valerie. – De legalább távol tartja az embereket… De az igazi „alapító” Henry Morgan volt. Amikor befejezte a kalózkodást, az egész bandával a szigeten telepedett le. És hát gondolhatod… csak nem élhet a férfi nő nélkül… igaz, hogy legtöbbjük utcalány volt, de akkor is ők az „őseink”. A kalózok körében pedig úgy terjengett ez a hely, mint egy menedékhely. Ami persze igaz is. Ott nem lopkodunk egymásról, védjük a másikat, és sehol máshol nem találsz olyan helyet a szigeten kívül, ahol szabadabban élhetnél…

- Szépen hangzik.

- Mert az is!

Beth egy ideig saját gondolataiba merült, majd újra megszólalt.

- De nincs ott hatalmi versengés? Mármint senkiben sincs meg az a vágy, hogy vezető szerepre törjön?

- Nincs, mert már van egy. Biztosan hallottál már Calico Jackről… - mosolyodott el mindentudóan. 

Beth elképedt.

- Ő? Ő a vezető?

- Igen…

- Te jó ég…

- Nem kell megijedni… a sok pletyka ellenére úgy tekint a sziget lakóira, mint egy férfi a családjára.

- De mi lesz, ha… hogy bánik az idegenekkel?

Valerie jóízűen felkacagott. Hangja betöltötte az apró helyiséget, de Beth nem igazán értette mi oka van erre a derültségre.

- Nyugodj meg Beth, nem fogja leharapni a fejed…

- Miért vagy ebben olyan biztos?

- Mert már ismerem… Rhys pedig melletted lesz…

- A Kapitány is csak egy lakó! – vörösödött el, Valerie szavaitól. Nem akarta a nő előtt letegezni. – Az még nem jelent semmit.

- Nagyon is sokat jelent, hogy melletted lesz! – mutatott rá Valerie.

- Miért is? – fonta keresztbe Beth a karjait.

- Mert Rhys a fia.

Az éjszaka leszállt, a hajó békésen siklott a csendes hullámok között. Beth a takaró szélét babrálta, minden második percben az ajtóra kapta szemeit. Mindig attól tartott, hogy valaki egyszer csak belép, ő pedig mozdulni sem fog az ijedtségtől. Rhys… Calico Jack fia… Te jó ég! Bár a ráragadt nevek így valóságalapot is kaptak… Black Rhys, a kalózherceg… Mert ha Jack a vezetője a szigetnek, akkor királynak is mondható. Rhys pedig a fia, egyszóval herceg… Mi jön még? Holnap Valerie majd azt is kiböki, hogy hercegnője is van a szigetnek? A gyomra bukfencet hányt, ahogy felidézte magában a férfi hangját, akárhányszor Hercegnőnek szólította… ugyan már! Ez a férfi egy nőcsábász, szoknyapecér! Biztosan minden második nőnek ezt mondja… Biztosan… száz százalék! Egészen biztosan!

A hátára fordult és kitekintett az ablakon. Valerie elmondásából egy csodálatos helyet képzelt el. Buja növényzet, egyszerű, mégis boldog közösség, ahol majd elfogadják és maguk közé veszik… senkit sem fogja érdekelni, hogy honnan jött, mit követett el… csak azt nézik hogy milyen ember… Reccsenést hallott az ágya mellől. Rémülten kapta oda fejét, de semmi nem látott, senki nem mozdult… „Beth, egy hajón vagy! Természetesek az ilyen hangok!” Igen! Kicsit nagy a fantáziája és még mindig zaklatott állapotban van kissé ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni. Újabb reccsenés. Nyakáig felhúzta a takarót, szemeit szorosan becsukta, próbálta kizárni a hangokat. „Te jó ég! Lassan húsz éves, sok mindent megélt nő vagy! Te pedig a reccsenésektől félsz?” Nagyon úgy látszik… A pokolba, Valerievel kellett volna tartania… Akkor legalább lenne valaki mellette. Megnyikordultak felette a deszkák, őt pedig még a hideg is kirázta… ez egy szellemhajó! Lábdobogás hangzott felülről, és éles kiáltás.

- Váltás!

Beth nagy levegőt vett. Itt senki sem retteg, csak ő. Bár ez megérthető, nem? Alig egy napja, hogy az adrenalin szintje az egekbe szökött, harmadjára aznap. Elfogadható, hogy még nem csitultak le a vészjelzői…

Reccs!

Felrántotta a takarót és a hálóing elejét szorosabban összefogta. Az ajtóhoz sietett, résnyire nyitotta majd kilesett mögüle. Colin éppen akkor jött le az alsófedélzetről. Elsétált a lány kabinja előtt. Beth kintebb hajtotta az ajtót, hogy a feje kiférjen a nyíláson. A férfi után nézett, aki már teljesen eltűnt a sötétségben. Néhány percet még várt, hogy biztos legyen benne, senkibe nem botlik bele azon a pár méteren belül.

Igazából azt sem tudta mit tesz… szinte kívülről látta magát, ahogy bezárja maga mögött az ajtót és lábujjhegyen átszalad a másik, csukott ajtóhoz. Fülét a fára tapasztotta. Bár előre tudta, hogy úgysem fog hallani semmit, hiszen az ajtó vastag volt. Összeszorította szemeit… „Ne ezt ne csináld!” Inkább kinyitotta, majd fogai közé harapta alsó ajkának az ép részét, miközben lenyomta a kilincset. A helyiségben sötétség uralkodott, sehol nem égett gyertya, de az illatból kiderült, hogy nemrég olthatták el… vajon itt van?

Besurrant a kabinba, s becsukta maga mögött az ajtót, hátát pedig nekivetette. Szemei már hozzászoktak a sötéthez, így a halvány fényben, ami beszűrődött az ablakokon, kivehette az ágyat és az abban fekvő alakot. A kalóz a hátán feküdt, csak az inget vette le magáról, csizmás lábit keresztberakta az ágyon. Jobb karja a feje alatt pihent, a bal maga mellett, kinyújtva. Bethnek már fájt az ajka a sok rágcsálástól, mégsem tudta abbahagyni. Bár mindjárt jobb feszültség levezető volt, mint az ujjropogtatás vagy az egy helyben való toporgás. Hangtalan léptekkel közelítette meg az ágyat. Úgy nézte a benne fekvő alakot, mint egy keresztény, akit oroszlánok barlangjába dobtak. Az egyenletes szuszogásból arra következtetett, hogy a férfi biztosan…

- Miben állhatok szolgálatára?

Beth majdnem ugrott egyet a hang miatt. Megtorpant az ágy előtt, kezeit pedig a háta mögött kulcsolta össze, hogy észrevétlenül gyötörhesse az ujjait. Megpróbálta kivenni a másik arcát. Sikerült is, amikor a férfi szemei villantak egyet a ráeső fényben. Mintha csak akkor nézett volna fel rá.

- Én…

Most mégis mi a fenét mondhatna? Féltem a nyikorgásoktól, ezért arra gondoltam, hogy aludhatnánk együtt… nem is rossz ötlet, igaz? Egy fenét nem! Mi a francért kellett ide átjönnie? Felnőtt nő! Egy hajón van! Persze, hogy nyikorog! Nincs ebben semmi félelmetes, vagy rémisztő! Rhys félig lehunyt szempillái alól nézett a lányra, aki úgy állt ott, mint egy mártír. A Hold fénye ráesett a hálóingre, melyet viselt, fénybe vonva alakját…

Ezt a nőt azért küldték az útjába, hogy kínozzák! Semmi másért! Csak azért, hogy kínozzák!

Azért jött le a kabinba, hogy néhány órát aludjon. A bal válla már piszkosul égett és fájt, a délután folyamán egyszer fel is szakadt a seb. Nem volt vészes, de meg kellett kérnie Valeriet, hogy nézze meg. Megígértette a nővel, hogy nem szól Bethnek, hiszen csak felizgatná magát, pedig neki most pihenésre van szüksége. Most pedig itt áll előtte, akár egy látomás… ennyit az alvásról… Tudta, mit akar a nő, de a szájából akarta hallani. A múlt éjszaka sem tudott egyedül aludni, nem hitte, hogy mára már megváltozott…

- Igen?

Beth ráemelte tekintetét, miközben már azon igyekezett, nehogy eltörje az ujjait. Már megint jól behúzta magát a csőbe…

- Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy hol járunk.

Rhys meghökkent… ez nem lehet igaz…

- Hogy… hogy hol járunk?

- Igen… - bólintott egyet remegő hangon.

- És az éjszaka közepén?

- Igen. – bólintott ég egyet.

- Csak viccelsz.

- Nem…

Rhys felsóhajtott miközben beletúrt a hajába. Na jó, most az egyszer még megkegyelmez neki… utoljára!

- Gyere már ide! – hajtotta fel maga mellett a takarót.

Beth szó nélkül odasietett az ágyhoz, és a takaró alá bújt. Felhúzta a derekáig, majd hátat fordított a férfinak. Máris jobban érezte magát, de nem tulajdonított az érzésnek túl nagy hangsúlyt. Sokáig hallgatta a másik szuszogását, bár sejtette, hogy nem alszik. Kinézett az ablakon, ahol tisztán láthatta ahogy a hullámok meg-megcsillannak. Az ég és a tenger, szinte egybeolvadt, már nem lehetett tudni hol végződik az egyik és hol a másik…

- Rhys?

- Hm?

- Kérdezhetek valamit?

- Ühüm.

Beth kisimított egy tincset az arcából.

- Inkább mondanék valamit.

- Ne kertelj!

A lány a hátára fordult, majd meggondolta magát és teljesen a férfi felé fordult, így teljesen jól látta a profilját. Rhys a plafont nézte.

- Szeretnék bocsánatot kérni… - kezdte el halkan.

A férfi sokáig nem reagált, végül megszólalt. – Miért?

- Hát… azért, amit reggel mondtam.

Rhys állkapcsa megfeszült, szemeit levette a plafonról, inkább az előtte lévő falat kezdte el bámulni. – Nincs miért bocsánatot kérned…

- Tudom, hogy megsértettelek…

A férfi felnevetett, de a nevetésében nem volt egy szemernyi jókedv sem. – Én nem szoktam megsértődni, Édes!

Beth felkönyökölt. – Akkor mit próbálsz takargatni a cinikuskodásoddal?

- Nem takargatok semmit! – vetett ellen.

- Hát persze, hogy nem! – fordított megint hátat a másiknak.

- A francba, nem is ismersz! – beszélt immár hangosabban a férfi.

- Nem kell ahhoz ismerjelek, hogy tudjam takargatsz valamit. 

- Ó, mert te mindenkit olyan jól ismersz!

Beth újra visszafordult. – Ezt egyáltalán nem mondtam! Csak szerettem volna bocsánatot kérni, de úgy látom, túlságosan büszke vagy, hogy beismerd, megbántottalak. Ja és túlontúl fenn hordod magad ahhoz, hogy elfogadd egy olyan egyszerű ember bocsánatkérését, mint én! Igaz, Kapitány? – kérdezte gúnyosan, szándékosan megnyomva az utolsó szót.

Rhys hirtelen ült fel, és dühösen villogó szemekkel nézett le rá. - És ha elfogadom, akkor mi van? Attól még kimondottak maradnak a szavaid, Bogaram!

- Szóval elismered, hogy megsértődtél?

- Na és? Akkor boldog leszel, igaz?

- Nem leszek az! Egyszerűen bocsánatot kérek! Sajnálom, tudom, hogy hiba volt…

- És te úgy kérsz mástól bocsánatot, hogy az ágyába mászol?

Beth szája egy pillanatig tátva maradt. Elszörnyülködve nézett fel a férfira, aki kemény tekintettel meredt vissza rá.

- Nem kellett volna idejönnöm… - hadarta el halkan. A takarót felrántotta és már fordult el, hogy kiszálljon, amikor Rhys karon ragadta és visszarántotta az ágyra. Egyáltalán nem fájt egyik mozdulat sem, inkább csak az, hogy a férfi tovább akarja kínozni a szavaival…

- Minek jöttél ide? – kérdezte rekedten.

Beth megfogadta magában, hogy nem fog sírni a másik előtt.

- Féltem egyedül… - vallotta be remegő hangon.

- És ha itt vagy, már nem félsz?

- Ne bízd el maga…

- Válaszolj!

- Nem.

- Miért kértél bocsánatot?

- Mert lelkiismeret-furdalásom volt… - pislogott egyre sűrűbben.

- Miért volt?

- Istenem! – nyögött fel megkínzott hangon.

- Beth!

- A reggeliért! Tudom, hogy megbántottalak, és egyszerűen nem tudtam nyugton maradni, amíg bocsánatot nem kértem! De persze ez is rosszul sült el, mert hát ugye, te, nem szoktál megsértődni! Én pedig túlságosan is…

Rhys nem hagyott magának megfontolási időt. Lehajolt, hogy szájával akadályozza meg a további szóáradatot. Nem akart túlságosan belemerülni a dologba mert a lány szája még mindig duzzadt volt egy kicsit, nem akart fájdalmat okozni… annyi volt a célja, hogy a lány elhallgasson. Fejét egy kicsit megemelte, hogy lenézhessen a lányra. Beth tágra nyílt szemekkel nézett fel rá, ajkai szétnyíltak, kicsit zavarosan vette a levegőt. Oké, a terv bevált.

- Vedd ezt amolyan… békeszerződésnek.

A lány zavartan lesütötte szemeit. – Rendben… - suttogta halkan.

Rhys a hátára gördült és újra a plafont kezdte el bámulni. Ez így nem volt jó... a harag helyét feszültség vette át közöttük... valamit tennie kell.

- Még mindig meg akarod tudni, hogy hol járunk?

A lányból kitört a nevetés, Rhys pedig mosolyogva húzta magához.