Beth újra egyedül ébredt. A függönyöket összehúzták, félhomályba vonva a helyiséget. Oldalra fordította fejét, hogy maga mellé pillantson, ahol csak a gyűrött ágynemű fogadta. Istenem… ha a tegnapi éjszakára gondolt, rá kellett döbbennie… sőt! Egy tényt állapíthat meg az egészből: Egy kalózhajón van, a nyílt tengeren, de az eszét Angliában hagyta, a Playmouth-i kikötőben. Semmi másra nem foghatta viselkedésének az okát. Egyszerűen… elment, vagyis elhagyta az eszét. Bár be kellett ismernie, hogy jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy nem állnak hadilábon a Kapitánnyal. Nem bírta volna ki az utat a szigetig, ha állandóan közöttük feszült volna a megbántottság. Nem tudott volna a szemébe nézni, hiszen ő mentette meg. Persze tisztázta magában ezt a „megmentés-miért” dolgot, de a szíve helyeselte a bocsánatkérést. És ez így van rendjén, nemde? Felült, és már örömmel vette észre, hogy a háta kevésbé fáj, mint tegnap. Egy jó pont a mai napnak! Már éppen szállt volna ki az ágyból, mikor észrevett egy kis papírt a párnán. Felvette, és megfordította. A szálkás, enyhén dőlt betűk, illettek a kalóz személyiségéhez.

„Azt hiszem, ha kérem, jobban hallgatsz rám, mintha megparancsolnám, úgyhogy kérlek, maradj a kabinban!

Rhys”

Elmosolyodott, a levelet újra átfutotta, majd visszadőlt a párnákra. Úgy látszik nem csak ő tanul, a férfi is kezd udvariasabb lenni. Bár lehet, hogy mindig is ilyen volt, csak nem mutatta meg ezt az oldalát. Csak a jó ég tudja, mennyi lehet még, amiről még csak fogalma sem volt! Most már csak azt kellene kitalálnia, mivel üsse el az időt… A kalózon gondolkodni nem volt a legjobb ötlet. Nem azért, mert egyrészt felbosszantja magát vele, hanem… á, hagyjuk is! Nem gondolkodik kalózokról és kész! Inkább a…

- Beth?

Beth az ajtó felé kapta fejét és rámosolygott Valeriere.

- Szia!

 Valerie széles mosollyal zárta be maga után az ajtót. Kezében több ruhát is tartott, amiket lazán ledobott az ágy szélére, majd Beth mellé huppant.

- Igazából nem jöhettem volna le, Rhys megtiltotta, de tudtam, hogy már ébren vagy és biztosan unatkozol…

- Nem fogod bajba keverni magad? – kérdezte, miközben érzete, hogy lassan elpirul.

-Én nem félek Rhystól… tisztelem, és úgy szeretem, mint a testvéremet, de nem vagyok hajlandó minden piti dologban engedelmeskedni… ha le akarok jönni a barátnőmhöz, le is fogok! Nem érdekel az sem, ha ez az ő „Fennségterülete”!

Beth hálásan rámosolygott. Belülről kellemes fojtogató érzés kerítette hatalmába, ami miatt majdnem elsírta magát… az anyján kívül nem állt közel senkihez. De nagyon úgy látszik, hogy ennek vége…Felsóhajtott és hátradőlt a párnákra.

- Már tényleg ki szeretnék menni egy kicsit… csak az arcom…

- Hoztam egy kis púdert, gondoltam, hogy kell majd.

- Akkor ideje nekilátni – vigyorgott Beth. A szája már bevarasodott, és húzódott ugyan, de legalább már nem lüktetett.

Valerie felpattant és a ruhákhoz lépett.

- Ha nem haragszol meg, nem abroncsot hoztam tüllel és csipkével…

- Egyáltalán nem… A szigeten is férfi ruhát viseltek?

- Hát, ha ahhoz van kedved, viselhetsz, nem szólnak meg érte, de a nők legtöbbsége sima szoknyát és blúzt visel, fűzővel. Semmi extra és cicoma.

- Jól hangzik… - sóhajtott Beth, miközben felállt és levette magáról a hálóinget. Ahogy az anyag a lábaihoz hullt, olyan érzése támadt, mintha megszabadult volna több tonnányi lánctól. Persze csak képletesen… Azzal, hogy férfiruhába bújik, új életet kezd… tiszta lappal indul… és mindezt szabad akaratából teszi.

A fűző fölé felvette az inget, majd a nadrágot, ami már kisebb volt, mint a múltkori. Ehhez is kellett ugyan öv, de már nem lógott rajta annyira. A csizma is közelített az ő méretéhez. Csak egy-két számmal lehetett nagyobb. A zakó ujját még jobban fel kellett hajtani, haját egy szalaggal fogta össze. Valerie segített neki eltüntetni a nyomokat a nyakáról, a járomcsontjáról és az ajkáról is.

- Szoknyát kellene rájuk adni és fűzőt, hogy megtudják, milyen börtönben élünk… - nyújtózott egyet Beth felszabadultan.

- Engem csak az vigasztal, hogy a sok csipke és finom anyag csak feltüzeli a kíváncsiságukat… ezért már megéri a sok szenvedés, nemde? Nem lenne abban semmi élvezet, ha csak lehámoz rólad egy réteget és máris belevághat a dologba…

Beth megvonta a vállát.

Rhys Manuellel beszélt a hajó felújításával kapcsolatban. Mindent részletesen elmondott, hogy mit szeretne. A fiatal férfi is lelkesen helyeselt egy darabig. Rhyst kezdte idegesíteni, hogy át-átnéz a válla fölött, mintha csak azt akarná tudatni vele, hogy egyáltalán nem érdekli, milyen csipkésre koptatja ki a száját.

- Figyelne, Rio?

- Igen, Kapitány! – tért vissza a spanyol.

- Az alsó fedélzettel mi a helyzet?

- Sok a károkozó, Uram! Ideje lenne már letisztítani… - Manuel ismét elnézett a válla fölött.

Idegességében már ő is hátranézett, hátha talál valamit, ami így leköti az embere figyelmét. Először csak a hollófekete, lófarokba kötött haján akadt meg a szeme. A lány Timmel és Valerievel beszélgetett. Ezzel nem is lett volna akkora baja… meg nem is olyan hatalmas érdekesség… a ruhája viszont annál inkább. Összeszorította ajkait, és már előre élvezte a jelenetet, ahogy kezeit összezárja Valerie csinos kis nyakán! Világosan megmondta, hogy a lány nem jöhet fel a fedélzetre még egy darabig! Az indokot már nem volt hajlandó az orrára kötni.

A lány Tim mellett ült a hajótesthez rögzített kis padon, ahol a férfi a fegyvereket élezte, a puskákat ellenőrizte és tisztította. Valerie segített Timnek, Beth pedig csak nézte. Arcán bájos mosoly ült, néha kiszélesedett, de soha nem vitte túlzásba… biztosan… hé! A sebek eltűntek. Biztosan Valerie keze van ebben is… Rhys visszafordult Riohoz.

- Akkor ahogy megbeszéltünk, láss munkához! – csapkodta meg a vállát.

A férfi összezavarodva nézett fel, mint akit éppen most ébresztettek álmaiból. Gyorsan összeszedte magát, és bólintott.

- Igenis, Kapitány!

Egy utolsó, sóvárgó pillantás után megfordult és elindult. Rhys is a kis csapat felé tartott. Látta az embereit, ahogy a munkavégzés közben egyre inkább közelebb sunnyognak a trióhoz… Biztos volt benne, hogy nem Tim meséit akarták hallani. Inkább a nőt akarták jobban szemügyre venni, megismerni. Rhys bemesélte magának, hogy biztosan a hála miatt, amiért megmentette őket, de ez a „történet” már akkor megbukott, mikor észrevette az első vággyal telt pillantást. Megpróbálta felvenni az egyik legelrettentőbb arckifejezését, de az sehogysem akart sikerülni, ahogy egyre közeledett a lányhoz. Ó jesszus… ez így nem lesz jó. Beth felnevetett… szívből jövően. Hangja egy pillanatra elnyomott minden mást, Rhys csak őt hallotta… Elbizonytalanodott a lépésben, mire – már csak azért is - ismét felvértezte magát a női nem egyik bizonyos képviselője ellen. Mikor odaért, megköszörülte torkát.

Beth felkapta a fejét, ahogy mindenki más.

- Tim éppen az első kihajózásodról mesél, amikor megtámadtál egy rabszolgaszállító hajót…

Rhys éles pillantást küldött Valerie felé. Két jelentésűnek szánta. Az egyik: gyűlölte, ha a múltjáról fecsegtek a háta mögött. Most pedig főleg, mert a lány is hallja. A másik: van egy kis megbeszélnivalója vele, hogy miért is van fenn a lány a fedélzeten, mikor ő érthetően megmondta, hogy nem jöhet fel. Valerie megsejthette, hogy mit akar.

- Ugyan már Rhys, nem tarthatod lent örökre! Akarom mondani, Kapitány!

- Már meg sem tudom számolni ez már hányadik parancsszegésed, Val…

- Én akartam feljönni… - szólalt meg Beth halk, de határozott hangon. Rhys lenézett rá.

- Neked is érthetően elmagyaráztam…

- Nem értem, miért nem jöhettem fel… nem hiszem, hogy bármi bajom lehet abból, ha beszélgetek egy kicsit… még csak nem is akadályozok senkit a munkájában…

Á dehogy… csak teljesen elvonja a figyelmüket a lábaival. A hangjával… Az egész lényével…

Felsóhajtott… hát… nagyon úgy látszik, hogy ezt a csatát elveszítette… bár két ilyen nő ellen már az elején semmi esélye nem volt. De legalább Tim állt volna mellé… Bár nagyon úgy látszott, hogy a hűséges afrikai bármit megtenne, hogy a két nő a társaságában maradjon még egy kicsit. Meg tudta érteni. Újra lenézett a lányra, akinek a figyelmét teljesen lekötötték a kardok. Nem a puskák, sem a kisebb kések, vagy a flinták… csak a kardok. Egy ötlet fogalmazódott meg benne. Odalépett az egyikhez, majd a lábát az egyik pengéje alá tolva, fellendítette a levegőbe és elkapta. Kezével végigsimított a pengén, miközben a lány arcát figyelte. Beth érdeklődve nézte a kezét, mely a kardon simított végig. A végét megfogva, odanyújtotta a lánynak a markolatát.

- Kipróbálod?

A lány nagy szemeket meresztett, mikor végre a kalóz arcára nézett.

- Hogy én?

- Hát… azt hiszem, rajtad kívül itt mindenki ért a víváshoz…

Elizabeth először Valeriere pillantott, majd Timre, végül ismét a kalózra.

- Szükségem lesz rá?

- Sosem baj, ha egy nő tud vívni… - vonta meg a vállát.

- Ebben igaza van a Kapitánynak. – szólt közbe Tim, aki érdeklődve figyelte a jelenetet.

- Mint mindig… na de visszatérve Rád… nos? – a kardot még mindig a nő felé nyújtotta. Beth hol a pengét fogó kézre, hol a markolatára szegezte tekintetét. Felnézett Rhysra. 

- Rendben… - válaszolt tétován, kezét pedig a markolatra tette. – Ideje, hogy valaki végre móresre tanítson.

Rhys arcán egy csábos félmosoly terült el.

- Az embereim előtt akarsz legyőzni? Kegyetlen…

- Nem most… majd…

- Micsoda szívtelenség. – sóhajtott fel drámaian, miközben elővette saját kardját, és egyszer megforgatta maga mellett. – Könyörülj rajtam!

- Talán…

Rhys a fedélzet egyik üresebb pontja felé bökött a fejével. – Kezdhetjük?

Beth bólintott, hatalmasat nyelt, és elindult a férfi nyomában. Körbenézett… a hajón szinte mindenki őket nézte. Észre sem vette, hogy időközben a férfi megállt, így egyenesen beleütközött.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet volt… - motyogta halkan.

Rhys megemelte a fejét és körbenézett.

- Munka van, nem műsor… gyerünk már! Döglött népség! – emelte meg a hangját. A kalózok újra nekiálltak, amit éppen csináltak, de Beth tudta, hogy fél szemmel még mindig őket lesik.

- Szóval… - kezdett bele Rhys, elnyújtva a szót. – Vívtál már?

Beth kérdőn nézett rá. Tekintete kérdést sugallt: „Szerinted?”

- Ez értelmetlen kérdés volt. – állapította meg a férfi.

- Igen… ebben egyetértek.

- Akkor az alapok… emeld meg.

Beth úgy tett, ahogy mondták. A kardot megemelte, és kinyújtott karral előreszegezte. Rhys körbesétálta, hol hümmögve, hol pedig fejet rázva. Keselyű… na jó, inkább sas… az szebb… valamivel.

- Egész jó… ha nem tudnám, hogy nem vívtál, azt hinném, volt már gyakorlatod ilyesmiben.

- Nem volt még.

- Tudom. – mondta halkan, miközben a kardot tartó kezére tette kezét. Megemelte egy kicsit, a vállát pedig lentebb nyomta.

- Jó… ez így már jó. Szúrj előre, miközben a jobb lábaddal lépj egyet.

Beth ismét megcsinálta, amit mondtak neki. Rhys megint megemelte a karját de a vállával már nem volt gond.

Addig ismételgették a mozdulatot, míg rendesen nem ment. Aztán a férfi megmutatta neki a hárító mozdulatokat, a támadást, kisebb cseleket, fordulatokat. A végére a lány karja már zsibbadt, kapkodva szedte a levegőt. Hitetlenkedve állapította meg magában, hogy a férfi még csak nem is szuszog… ez az egész meg sem kottyant neki…

- Majd holnap folytatjuk… - szólalt meg Rhys. – Sok volt ez egyszerre.

- Tényleg szánsz erre az egészre egy kis időt? – kérdezte Beth, még mindig zihálva. Rhys visszacsúsztatta hüvelyébe a kardot, majd a földre szegezte tekintetét.

- Miért ne szánnék?

- Köszönöm.

A férfi ránézett. Beth bátortalanul elmosolyodott, és felé nyújtotta a kardot. A Kapitány megrázta a fejét. – Mától a tiéd lehet.

- De én…

- Ragaszkodom hozzá. – tolta el magától a lány kezét, amiben a kardot fogta. Szó nélkül fordult meg, és sétált fel a tatfedélzetre, ahol átvette a kormányt. Beth sokáig nézte a profilját, komor arcélét, a szélben táncoló, elszabadult tincseit… olyan vadul természetesnek tűnt… szinte kirívónak… mégis vonzódott hozzá… de csak egy kicsit! Néma sóhajjal fordult vissza Valerie felé. A nő és Tim őt bámulták, furcsa mosollyal… összenéztek. Végül még szélesebb vigyorral újra rá.