Egy nappal a köszöntés előtt életemben először hallottam volna meg a kastélyunk csengőjét, már ha lett volna. Ehelyett azonban arra lettem figyelmes, hogy éktelen csaholás tölti be az alkonyati kertet... Kinéztem hát az ablakon és felnevettem a kellemes meglepetésen.

Cerberus ugrált a rózsák között, s amint észrevett az ablakban, mind a három fejét felém fordította és farok-csóválva újra ugatni kezdett. Ekkorra már Antoine is mögöttem állt és együtt nevettünk a kölyökkutyaként viselkedő pokoli fenevadon. Pár másodperc után azonban már elindultunk le a lépcsőkön, s láttuk, hogy a kapuban már két német rendszámú Mercedes állt. Ansell természetesen Mike kedvenc M-osztályos offroaderét vezette, amivel anno még minket is idehoztak, még Svédország előtt. Adalric pedig, - nem is tudom, mi mást várhattam volna tőle - a legújabb E-osztályos limuzin kormánya mögött ült.

A kapu kinyílt és a két jármű begördült az udvarra. Mivel a Nap utolsó, vöröslő sugarai még megvilágították a tájat, az autókból kiszállók is a gyorsabbikból jöttek be a kastélyba, és csak odabenn üdvözöltük egymást.
A hallba vezettük vendégeinket, ahol aztán Cosette ismét a nyakamba ugrott, de ezt már igazán megszoktam tőle, Cornelia egy kedves öleléssel üdvözölt, Mike-tól és Adalrictól puszit kaptam és a norvég trió is mosolyogva üdvözölt, bár mintha egy kicsit furcsán csillogott volna a szemük és sápadtnak is tűntek, de amikor megkérdeztem, hogy hogy vannak, egyöntetűen a "köszi, jól" választ adták. Utolsóként Ansellel üdvözöltük egymást és amikor senki nem figyelt, egy apró csomagot csúsztatott a kezembe.
- Köszönöm, egy életre hálás vagyok - suttogtam a fülébe, majd szétváltunk. A kicsi ajándékot gyorsan zsebembe rejtettem, majd átkalauzoltuk a vendégeket az étkezőbe, ahol hála istennek éppen még rend is volt.

- És minek köszönhetjük a látogatásotokat? - kérdezte meg mosolyogva kedvesem, miközben egy üveg vért bontott meg, és elkezdte a poharakba önteni.
- Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, barátom - vette el az egyik poharat Mike széles vigyorral az arcán.
- Pedig fogalmam sincs - játszott tovább kedvesem egy ártatlan mosollyal megfűszerezve a mondatát.
- Antoine, mi is tudjuk, hogy öregszel, de nem annyira, hogy még a saját születésnapodat is elfelejtsd! - csattant fel Cosette nevetve.

- Jó, megadom magam. De akkor is, az csak holnap lesz - zárta volna le a fekete hajú vámpír.
- De tudod, milyen nehéz volt összeegyeztetni az időpontot? Szinte mindannyian máshonnan jöttünk! - panaszkodott ironikusan a sötétszőke vámpírfiú.
- Jól van, jól van nyugi mindenkinek - szólaltam fel én is - elvégre is van még egy szárnya a kastélynak, sőt, a miénkben is van legalább még három üres szoba. Tudom, hogy itt akartok maradni! - nevettem én is.
- Köszönjük Rosette! - kiáltott fel Cosette is.

- Akkor én, mint házigazda, köszöntelek titeket szerény otthonunkban és köszönöm, hogy eljöttetek / hívás nélkül is... Skaal! - mondott pohárköszöntőt kedvesem, s ezek után ezúttal a norvég szokásokhoz igazodva koccintottunk, vagyis a skaal kimondására megemeltük a poharainkat a négy égtáj felé, majd egyszerre kiürítettük, újra megemeltük és csak ez után tettük le őket.
Szeretem ezt a szokást, olyan tiszteletteljes a társasággal szemben, hogy az eredetéről ne is beszéljek.

- És mi van veletek? - tettem fel a szokásos kérdést, hiszen már vagy egy hónapja nem találkozunk egymással - mi történt az elmúlt hetekben?
- Ansell három törött bordája sikeresen begyógyult - nevetett fel Cosette, az említett szőke férfi pedig inkább egy másik irányba nézett.
- Ennek örülünk - mondtuk egyszerre Antoine-nal, amin mi nevetettünk fel. De valahogy mégis kicsit erőltetettnek tűnt a jókedv, és nem értettem miért.
- Továbbá az is megsúgom - hajolt volna közelebb a kék hajú nő, de Cornelia egy erélyes mozdulattal bokán rúgta.
- Mielőtt még a kedves kishúgom kifecsegné, inkább én, mi jelentenénk be - szólalt meg.
- Hogy együtt vagyunk - fejezte be Adalric a mondatot és az állam a padlón koppant. Bár... Végül is, már a bálon is azt néztem, hogy mennyire illenek egymáshoz... Széles vigyorra húztam a számat és Mike felé fordultam.
- Új anyukád lesz? - kérdeztem nevetve.

- Hagyjál. Cornelia nem lesz az anyám, már túl vagyok a háromszázon, nincs szükségem gondviselőre - vigyorgott vissza kiálló szemfogát megvillantva.
- De papíron csak 16 vagy, ne feledd fiam - veregette meg Mike vállát az apja - De amúgy nem tervezünk házasságot, azzal az emberi életünkben is csak a szívás volt. Felesleges macera.

- Értem. De akkor is, gratulálok! - mosolyogtam és fél szemmel Håkonékra néztem. Gyanúsan csendesek voltak és egyáltalán nem akartak beszélni arról, hogy mi történt velük. De bármennyire is kíváncsi voltam, inkább nem erőltettem.

Hajnalig még csak-csak elbeszélgettük az időt, majd mindenkinek kerestünk egy üres szobát és végre mi is nyugovóra térhettünk. Amikor a puha, fehér köntösömben kijöttem a fürdőszobából, Antoine már csukott szemmel feküdt az ágyon.

- Tudom, hogy nem alszol - suttogtam a fülébe, s egy vizes tincsem is a nyakára omlott.
- Ha ennyire tudod - fogott meg és magára rántott - akkor erre is számítottál, ugye?
Olyan elbűvölő mosollyal mondta mindezt, hogy ott helyben majdnem elolvadtam.
- Már elmúlt hajnal is... 21.-e van... ha az ajándékot még nem is kapod meg, de lehetek ma az első, aki boldog születésnapot kíván? - simítottam végig hófehér arcán, így még ujjaimmal is éreztem, ahogy arcizmai mosolyra húzzák a száját.
- Nem csak ma, hanem ebben az évezredben... - furcsán... vagyis inkább boldogan csillogtak a szemei... De azt hiszem, az enyémek is pontosan ilyenek lehettek. Hihetetlenül meghitt volt a pillanat.
- Akkor... Boldog születésnapot, kedvesem! - szerintem neki még sosem mondtam ezt így, de most nagyon kikívánkozott.
- Köszönöm - válaszolt, s közben arcunk egyre közelebb került egymáshoz, s ajkaink egy puha csókban értek össze. Talán még sosem volt ennyire lágy és szeretetteljes a nyelveink játéka.


Április huszonegyedik éjjele kellemes, tavaszi idővel szolgált, így mind a tízen kimentünk a kertbe és az ősi tölgyfa alatt helyezkedtünk el. Most nem voltak felhők az égen, csak a csillagok ragyogták körbe a félholdat. Először éreztem ilyen nyugalmat és biztonságot életemben. A fűben ültünk, ami igazából kicsit sem volt megszokott szűk társaságunk egyik tagjától sem, de mégsem panaszkodott egyikünk sem se a néha-néha felröppenő szentjánosbogarakra, sem pedig a hűvösen játszó szellőre. Talán egy kicsit megéreztem a vámpír lét egy másik oldalát is... mely szerint is hiába vagyunk nappal kitaszítottak, az éjszaka befogad minket, s a természet egyenrangú, örök félként van velünk.

- Ahol kezdet van, ott lesz vég is - törte meg a csendet Adalric élces hangja.
- Talán mi is egyszer meghalunk - folytatta a fia, szokatlanul komoly hangon.
- Akár csak egy év, akár ezer - suttogta a gyenge szélbe Cornelia.
- De néha álljunk meg, s nézzünk vissza - csendült fel Cosette hangja is.
- Vegyük észre amit elértünk, lássuk mi van körülöttünk - mondta Torbjørn.
- Kik vannak velünk... - suttogta Håkon is.
- Itt és most, ... - csatlakozott Eirik.
- Éljünk ennek a megállított pillanatnak - fejezte be Ansell a spontán kreált köszöntőbeszédüket. Igazán nem is tudom leírni, milyen hatással volt rám az, amit mondtak. Elgondolkodtató is volt, érdekes és számomra újszerű, de nagyon tetszett. A születésnapok ünneplése tényleg teljesen más a vámpírok világában... Azt nem mondanám, hogy itt nincs értéke, de teljesen más irányból közelítik meg ezt az ünnepet, mint az emberek.
Antoine az ég felé fordította fejét s karjaira támaszkodott. Hagyta, hogy a szellő játsszon éjfekete tincseivel.

- Most csukd le egy kicsit a szemed - mondtam neki, s lassan a háta mögé térdeltem. Az apró ajándékot, egy ezüstláncot egy egyedi medállal, a nyakába akasztottam, majd hátulról átöleltem kedvesemet.

- Van, ami örök - suttogtam a fülébe, s kinyitotta a szemét. Hófehér ujjait a medálhoz emelte, s kicsit feljebb tartotta azt, hogy jobban megnézhesse. Egy a farkába harapó kígyó volt, mely gyűrűként lógott a láncon. Ez az a szimbólum, amit még nem vált giccsé és nem is elfuserált, rózsaszín-szerelmes groteszk kép. Ez a jel az örökkévalóságot, a végtelenséget jelenti, s én ezzel próbáltam meg kifejezni Antoine-nak, hogy amit én érzek iránta, az az örökkévalóságig tart.

- Köszönöm - szólalt meg halkan, majd kicsit megemelve hangját, folytatta - És nektek is köszönöm, hogy itt vagytok! De amúgy... Tudom, hogy nem csak a felköszöntésem miatt jöttetek... És azt is sejtem, hogy mivel eddig nem hoztátok fel, nem is lehet túl pozitív ok...
Elcsodálkoztam. Akkor nem csak nekem tűnt úgy, hogy itt nincs mindenkivel minden rendben? Mindenki kicsit lejjebb hajtotta a fejét.

- Igazából... Tényleg lenne egy kérésünk is, ami miatt jöttünk... - kezdett bele Eirik, de rögtön el is csuklott a hangja.

- Egy tragikus esemény történt egy hete... És... - próbálta folytatni a platinaszőke hajú fiú, de neki sem nagyon ment. Látszott, hogy szelíd arcán szaladnak végig az érzelmek, s átveszik a hatalmat.
- Új döntést kellett hoznunk... - vette át a szót a kék szemű srác.

- Mégis... Mi történt? És miért nem akartátok elmondani? - kérdeztem meg halkan, de érthetően.
- Azt akartuk, hogy ez az alkalom elsősorban Antoine-ról szóljon... Elvégre is neki van születésnapja, ennek pedig egy boldog ünnepnek kell lennie...

- Attól még igazán elmondhatjátok, mi történt - hallatszott kedvesem mély hangja.