- Eirik? - nézett aggódó pillantással Torbjørn a fekete hajú fiúra, mire az csak megrázta a fejét, térdeit feljebb húzta s arcát karjai mögé temette.

- Restellem, hogy én vagyok közülünk a legidősebb... De nekem sem megy... - hallatszott Håkon elhaló hangja.
- Akkor marad rám - sóhajtott szomorúan a barna hajú srác - Szóval a múlt héten... Eirikékhez betörtek... És fegyver is volt a támadóknál. Eiriket is meglőtték, és nem tudott azonnal felépülni belőle... De... Az édesanyját... megölték...
- Tudjátok, neki csak az anyja volt... Apja már régen elhagyta őket, testvére pedig nem volt igazi... Bár én kiskorunktól kezdve az öcsémnek tekintettem de... - vett erőt magán a szőke hajú, majd újra némán bámult maga elé.
- Ha akkor... Ha akkor már igazi vámpír lettem volna... Megvédhettem volna! - emelte fel fejét az említett, s méregzöld szemeiből könnycseppek záporoztak alá.
- Eirik... - nem tudtam, hogy mit tudnék, hogy mit kellene mondanom... A sajnálom nem elég kifejező szó rá... a részvétem sem csillapíthatja a fájdalmát. Egyszerűen tehetetlennek éreztem magamat ebben a helyzetben.

- Ezért arra a döntésre jutottunk, hogy mindhárman... - kezdett bele újra a legidősebb norvég.
- Mint mindig, most is kitartunk egymás mellett... Tudjátok, mi már gyerekkorunk óta mintha testvérek lennénk... Håkon volt a legidősebb, aki mindig mellénk állt és megértett minket... és segített, ha tudott... Eirik pedig mintha az öcsém lenne... Forrófejű és indulatos volt néha, de mégis... Ő egyáltalán nem kőszívű... Sőt, talán még Håkonnál is érzékenyebb, csak nem szereti kimutatni - írta le hármuk sajátos, de csodálatos kapcsolatát Torbjørn.

- Kérlek, Rosette... fejezd be, amit elkezdtél... Tegyél minket is igazi vámpírrá! - morzsolta el az utolsó cseppeket a fekete hajú srác.
Segélykérően néztem hol Antoine-ra, hol Adalricra vagy a többi vámpírra. Az ő szemükben is enyhe tanácstalanságot láttam, de végül is ugyanazt a választ tudtam kihozni a tekintetekből.

- Rendben, ha ezt akarjátok. De még egyszer megkérdezem: képesek vagytok másokat ölni azért, hogy életben maradjatok? Elviselitek az örök életet? Képesek vagytok elhagyni a napfényt, az embereket? Jól gondoljátok meg, kérlek...
Néma csend állt be. Mindhárman magukba mélyedtek, szemeikkel a földet pásztázták, csak néha-néha váltottak egymással egy kósza pillantást.

- Én... mindenképpen ezt szeretném - jelentette ki Eirik érzelemmentes, megkeményedett hangon - De abban nem vagyok biztos, hogy a többieket is magammal akarom rántani... Nekik... még ott van a családjuk.
- Eirik! - kiáltott fel Håkon - Mégis hogy mondhatsz ilyet? Részemről sohasem hagylak cserben! Tudod jól, hogy az én édesanyámat nem is ismerem! Tudod jól, mennyi időt töltöttem nálatok! Line szinte mintha az igazi édesanyám lett volna!

- És az apád?... - kérdezte keserűen a méregzöld szemű fiú.
- Mintha nem tudnád... Hogy sosincs itthon és sosem figyelt rám. Tudod jól, hogy csak a húgaim miatt maradtam...
- És mi lesz velük? - markolt szinte a platinaszőke szívébe.

- Ők... Ketten vannak, te viszont egyedül lennél... - nézett egy másik irányba a halványzöld szemű srác.
- Én sem hagylak egyedül - jelentette ki Torbjørn - Bár nekem "normális" családom van, apa, anya és a nővérem... De ők, ha nehezen is, de ott lesznek egymásnak... Egy idő után minden seb begyógyul... Nálad is így volt nem, Rosette?

- Hát... - ekkor visszagondoltam bátyám szomorkás tekintetére, kissé megtört hangjára... - ebben nem vagyok teljesen biztos...

- A döntésetek végleges lesz, ne feledjétek. Bár az az igazság, hogy ti már így is fél úton mozogtok ember és vámpír között. Most egyik félhez sem tartoztok teljesen, s míg vámpírok még lehettek, emberek már sohasem. Annyi előnyötök már van a mi akkori helyzetünkkel szemben, hogy ti fokozatosan válhattok azzá, amik mi vagyunk. Nekünk nem volt lehetőségünk. Egyből azok lettünk, amik, és aszerint kellett élnünk, amikké váltunk. Egyáltalán nem volt könnyű, s voltak akik el is buktak ezen az úton. Nektek van választásotok - tisztázott le mindent Adalric élces hangja, mely miután elhallgatott, újra csend támadt.

- Nem érdekel. Én már döntöttem - zárta le Eirik határozott tekintettel.
- És mi is - zengte egyszerre két barátja.
- Legyen ahogy akarjátok... - mondtam halkan, majd a legidősebb vámpírra pillantottam.
- Csak hagynod kell, hogy igyanak a véredből - válaszolt néma kérdésemre.


Nem akartam, hogy egyenesen a testemből szívják a véremet... Azt egy olyan közelségnek, egy olyan érintésnek éreztem, amelyet csak egy valakinek engedtem meg. Antoine pedig egy kicsit talán keserűen, vagy talán féltékenyen kezdett volna rám nézni, de én csak egy erőltetett, de így is csak halvány mosollyal keltem fel a fűből.

- Mindjárt jövök - néztem rájuk, majd a kastály felé vettem az irányt. Sietős, de mégis remegő léptekkel közelítettem az épület felé, majd a kapu elhagyása után egyenesen a konyha felé siettem. Kinyitottam az egyik szekrényt és kotorászni kezdtem benne. Tudtam, hogy régebben már láttam ott valami nagyobb serlegféle poharat, ami talán fél literes űrtartalommal bírt. Végre sikerült megtalálnom és gyorsan el is öblítettem a benne felgyülemlett évtizedes, talán évszázados port. Szinte remegő tagokkal álltam a kehely felett, kezemben pedig egy ezüst kést tartottam, hiszen azt akartam, hogy a seb ne forrjon gyorsan be. Egyre ziláltabban vettem a levegőt.
Kicsit szinte déjà vu-m volt. Már csináltam hasonlót... Bár az meglehetősen régen volt...
Talán 13-14 éves koromban voltam olyan lelki állapotban, hogy pengét szorítsak a csuklómhoz... De akkor azért tettem, mert úgy éreztem, senki nem figyel rám... Vajon mit érezhetett akkor Antoine? Miért nem lépett közbe? Talán ismert annyira, hogy tudja, nem merem megtenni?

De most azért mégis más volt a helyzet. Most megtehetem, hogy felvágom az ereimet, hiszen úgy is begyógyulnak. És most nem magamért tenném, hanem másokért. Ez azért mégis más. Egy határozott mozdulattal a kés élét erősen rányomva húztam végig hófehér csuklómon. A seb kicsit sistergett s patakokban ömlött belőle a vér egyenesen a régi serlegbe. Hagytam, hogy egyre több vörös folyadék hagyja el testemet. Érzékszerveim már akkor elkezdtek tompulni, amikor a kehely csak félig telt meg. Erős zsibbadtság lett úrrá rajtam, de még mindig hagytam, hadd csorogjon a vér az edénybe. Lassan kezdett volna már minden elsötétedni és tudtam, hogy nemsokára már csak térden állva bírom tovább. Mielőtt azonban így áthelyezkedhettem volna, két erős kéz fonódott a derekamra, melyek megtartottak.
- Ennyi bőven elég lesz már - suttogta az aggódó, mély hang, s egy apró csókkal begyógyította a csuklómon húzódó sebet.

- Most egy kicsit vegyél inkább tőlem! - ajánlotta fel karját, de én nemet intettem, s eltoltam magamtól.
- Nem... Én jól vagyok... tényleg - utasítottam vissza egy halvány mosollyal - inkább az szeretném, hogy átkarold a derekamat, hogy megtámassz, míg ezt véghez viszem!
- Ez csak természetes - válaszolta, s ahogy mondtam, úgy cselekedett. Bár nem éreztem jól magam, mégis sokkal könnyebb volt így. Lassan lépkedtünk vissza a kertbe, ahol már mindenki felállt, s már-már izgatottan helyezték át testsúlyukat egyik lábukról a másikra. Nem tudtam, hogy tényleg az elkövetkezendő szertartás tüzeli fel ennyire őket, avagy a vér szaga...

- Tessék, Eirik - nyújtottam elsőként felé a kelyhet, melyet csak egy másodperc törtrésznyi remegéssel vett át, majd belekortyolt, s tovább adta Håkonnak - Biztos?
- Biztos - válaszolta, s ő is beleivott a vérembe. Szája szélén egy apró, vörös csík csordult le, melyet kissé felkavarodottan törölt le, s közben a serleget tovább adta barna hajú barátjának.
- Köszönöm kérdésedet, biztos - mosolygott enyhén ironikusan, s kiitta a maradék folyadékot. Mindhárman úgy néztek ki, mint a gyerekkori énem a gyógyszerek szirupváltozatai után.

- Holnapra jobb lesz - próbáltam rájuk mosolyogni, persze ez nem ment túl meggyőzően - Ha gondoljátok, töltsetek el még egy éjszakát itt, titeket mindig szívesen látunk. Ugye? - néztem kedvesemre.
- Hát persze - egyezett bele ő is.


Még mindannyian visszamentünk a kastélyba, s a három srácot rögtön bevezettük a szobájukba és hagytuk, hogy gyorsan elaludjanak. A többiektől a földszinten búcsúztunk el, hiszen nekik is van saját életük, dolgaik amiket el kell intézniük, nem maradhatnak örökké itt.
- Akkor a legközelebbi viszontlátásig! - öleltem át ezúttal én Cosette-t, s ezzel együtt már mindenkitől sikerült elbúcsúznom. Még integettünk, de a két autó hamarosan eltűnt a látóhatárról.

Zuhanyzás után végre újra kettesben lehetünk a hálószobánkban. Antoine-on, ahogy rajtam is, csak egy puha, bolyhos és köpeny volt. A különbség a méreten kívül persze, csak a két ruha színe volt: míg az enyém vörös volt, kicsit sötétebb a hajamnál, addig ő ébenfeketét viselt.
A két oldal nem volt teljesen összehúzva, így kulcscsontja alatt megpillanthattam az ezüstláncon lógó kígyót. Lassan léptem közelebb hozzá, s egy ujjammal simítottam végig a szegycsontján, s körmöm hegye a medálon állt meg.
- Remélem tényleg tetszik... - suttogtam - És hogy hiszel benne, Bennem.

- Hiszek - emelt fel derekamnál fogva. Imádtam, amikor így tartott. Amikor még kisgyerek voltam, apu is néha megtette ezt, sőt, anyu is, amíg még elbírt. Szerettem, hogy magasan vagyok. És ez nem csak vicces volt, hanem igazán kedves és szeretetteljes mozdulat.
Lassan lejjebb eresztett s magához ölelve döntött le az ágyra. Ahogy fölém hajolt, éjfekete tincsei az arcomba omlottak. Olyan selymesek voltak, hogy nem tudtam megállni, hogy újra és újra végigsimítsak rajtuk. Játszottam a hajszálakkal, akár egy kismacska, de Őt ez nem zavarta, hanem mosolyogva hagyta, hogy tegyem, amit szeretnék.

Huncut gyengédséggel húztam arcát közelebb a hajánál fogva, s megnyaltam felső ajkát. Azonnal viszonozta a gesztust, mire én óvatosan alsó ajkába haraptam. Hasonlóképp reagált, mint az előbb, majd szép lassan egy elmélyült csókká vált a játszadozás...