Másnap meglepett kiáltozásra ébredtem. Antoine mellettem feküdt, Ő is csak akkor ébredt fel, amikor én.
- De akkor ki kiáltozhat? - gondoltam magamban, miközben felültem. Ekkorra ébredtem csak fel annyira, hogy rájöjjek, valószínűleg a srácok azok, talán most nézhettek tükörbe. Visszaemlékeztem arra az alkalomra, amikor én láttam meg először a vámpír külsőmet... Én is nagyon meglepődtem...

Kissé még kába, de vidám mosollyal közelítettünk a meglepett, lassan szinte nevetésbe áthidaló hangok felé. Nem tévedtünk, az egyik fürdőszobából jött, ahol ki mennyire visszafogottan, de szakadt a nevetéstől és egymásra mutogattak.

Hogy mennyi változás történt? Håkon haja eddig is platinaszőke volt, de mostanra már inkább a 98%-os fehér lehetne a megfelelő szó rá. Világoszöld szemei már félelmetesen természetellenessé halványultak.
- Hallod, úgy nézel ki mint egy szellem! - mutatott az említettre Torbjørn, pedig ő sem panaszkodhatott. Barna haját ugyan megőrizte, bár az olyan fényessé vált, hogy a legtöbb nő fél karját odaadná olyan csillogó, egyenes hajért, tengerkék szemei viszont neki is furcsa, szinte világító árnyalatot vettek fel.

- Te beszélsz? Nézz rá Eirikre is azért, légyszíves! Ne csak engem osszál! - nevetett fel a "szellemfiú", aki tényleg a halvány bőrével és szinte még halványabb hajával egy kísértetnek tűnt. Hogy a fehér pizsamájáról inkább ne is szóljak.
- Most mi a baj velem? - hála istennek ő is nevetett. Nem olyan kitörő, őszinte örömmel, mint a többiek, de magához ő is képest vidám volt.
- Semmi-semmi. A hajad még mindig fekete, bár szerintem radioaktív fénye van... De legalábbis mintha néha zöldesen csillogna... - kezdte felvázolni Håkon.
- A szemeidről pedig már csak a Made in Chernobyl felirat hiányzik, olyan zöldek lettek! - folytatta a barna hajú, s mindhárman újra nevetésben törtek ki.

Amit ők nem említettek meg, vagy csak nem vették észre, hogy mindannyian egy picikét magasabbak lettek.
- Csúcs, már megint mindenkinél legalább egy-két fejjel kisebb vagyok - jegyeztem meg magamban, majd megköszörültem a torkomat, hogy végre észrevegyenek minket.

- Ja, ti is itt vagytok? Jó reggelt! - vigyorodott el a fehér hajú, majd a másik kettő is kórusban köszönt.
- Nektek is... Na, tetszik az új külsőtök? - húztam én is széles mosolyra a számat, s egyöntetűen bólogattak és több millió dolláros fogkrémvigyort nyomtak be mellé.
- De ne feledjétek, most már semmiképp sem mehettek ki a napfényre. És a vérszomj is rendszeresen fog jelentkezni... - figyelmeztette őket Antoine.
- Persze, tudjuk! Legalábbis sejtettük... De akkor nekünk is lesznek különleges képességeink, mint a többi vámpírnak? - kérdezte a barna hajú.
- Biztosan jelentkezni fognak - nyugtatta meg őket kedvesem.
- De a rózsaszirmokká válásunk megmarad, vagy eltűnt? - nézett Eirik a többiekre.
- Mindjárt megnézem - mosolyodott el Håkon, s a következő pillanatban virágszirmokká vált, melyek a levegőben keveredtek, majd leüllepedtek a padlóra. Fél perc elteltével azonban újra egy emberi alakba álltak össze, s ismét a fehér hajú fiú állt előttünk - működik!

A három srác olyan vidám volt, és a kíváncsiságuk is annyira aranyos volt, hogy szinte kisgyerekeknek tűntek.
- Amúgy hány évesek is vagytok? - kérdeztem rá, hiszen tulajdonképpen csak megsaccolni tudtam.
- Én tizennyolc - válaszolt Torbjørn.
- Én tizenhét - mondta Eirik.
- Én pedig a legidősebb, tizenkilenc - tette hozzá a fehér hajú is.
- Eirik... kérlek mondd, hogy július után születtél! - nevettem fel.
- November 30 - mosolyodott el a megszólított, mire vidáman felnevettem - amúgy miért?
- Semmi... Csak végre nem én vagyok a legfiatalabb - válaszoltam a kérdésére - Én júliusi vagyok!

Most, hogy ezt is kitárgyaltuk, végre nemiképpen lenyugodva folytathattuk a napunkat. Úgy döntöttünk, hogy a srácok még nálunk maradnak addig, amíg előbújnak a képességeik és egy kicsit megtanulják használni őket. Elvégre is én vagyok a Mesterük, bár még én is eléggé újonc vagyok, és tapasztalatból tudom, hogy sokkal jobban lehet fejlődni, ha van valaki mellettünk, aki már régebb óta benne van a vámpírságban. Nekem ilyen személy volt Cornelia, és részben Antoine is. Éppen ezért szeretném azt, hogy amikor belefér a napba, egy kicsit foglalkozhassunk velük is.

Az éjjel folyamán Antoine bement a városba Håkonnal és Torbjørnnel, hiszen szükségünk volt még több zacskós vagy palackozott vérre itthon, mert a létszámmal együtt a fogyasztásunk is megnőtt. Én a kertben ültettem el egy újabb rózsát, ez már a tizenötödik volt, amikor meghallottam, hogy valaki a hátam mögé lép, majd mellém guggol. Eirik volt az.
Tekintete most szomorú zölden csillogott s csak csendben nézte ahogy tevékenykedek. Amikor kérdőn pillantottam rá, szólalt csak meg.

- Csak nem szeretnék egyedül lenni... Vagy zavarok? - kérdezte halk hangon.
- Dehogy is - válaszoltam egy szelíd mosollyal - De ha szeretnél beszélgetni, én itt vagyok, mondj bármit nyugodtan.
Újra csend telepedett közénk, ami legközelebb csak akkor tört meg, amikor befejeztem a kertészkedést.
- Nem tudom, hogyan kéne cselekednem... Nem tudom, mi lenne a helyes... Legszívesebben most azonnal visszamennék Oslóba és megbosszulnám anyámat... De... talán várnom kéne addig, amíg tényleg előjön a képességem, amíg erősebb nem leszek... De még csak azt sem tudom, hogy helyes lenne-e a bosszú... Nem tudom, mit tegyek... - öntötte ki a lelkét, s én hátára tettem a kezemet.

- Tudod, a bosszú tényleg nem helyes... Legalábbis ezt kéne mondanom. De igazából úgy érzem, hogy a helyedben én is szó nélkül a bosszú mellett döntenék! De... Most még ne. Már több, mint két hónap telt el azóta, hogy a vadászokkal úgy elbántunk. Lehetségesnek tartom, hogy lassan újra előbújnak a rejtekükből, szóval óvatosnak kell lennünk. Azt pedig, hogy megvárd, míg előjön a képességed, mindenképpen ajánlom. Ki tudja, talán éppen valami olyan dolog rejlik benned, ami akár a segítségedre is lehet!
De ha a gyilkolástól félnél... Akkor arra csak azt tudom mondani, hogy mi mind a gyilkosságokon élünk. Ahhoz, hogy táplálékhoz jussunk, ölnünk kell. Akár ártatlanokat is, már ha vannak ezen a Földön olyanok. De egy gyilkost meggyilkolni; egy vámpír számára végképp nem megy a bűn kategóriájába. Vagy ha mégis, akkor mi alapból, amint teljesen azzá váltunk, amik vagyunk, bűnösök lettünk.

- Talán igazad van - jegyezte meg, majd sarkon forult és bement a kastélyba. Én inkább a tölgyfára ültem fel, s ott vártam kedvesem visszatértére.


Fél órát sem kellett várnom, s egy pillantással három alak jelent meg a kapunál, nagyobb csomagokkal a kezükben. Antoine odapasszolta a sajátjait a másik kettőhöz, s a következő pillanatba egyenesen a fa alatt jelent meg.
- Hát te, miért idekint vársz rám? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Honnan veszed, hogy rád vártam? Lehet, hogy csak a csillagokat néztem - futott huncut mosoly az ajkaimra.
- Mármint amiket alig láthatsz a fa levelei között? - nevetett fel némán - De amúgy is, gyere le onnan, még a végén megfázol.
- Hapci - tüsszentettem egyet viccből, de egy másodperc múlva már a karjaiban voltam s cipelt befelé a kastélyba.
- Teljesen kihűltél - mondta - a karjaid is szinte fagyosak...
- Nem te szoktad mondani, hogy a vámpírok tapintása mindig hideg? - próbáltam meg kifogni rajta.
- Ezt így sohasem mondtam - vigyorodott el - csak azt, hogy az én kezem mindig hideg. A tiéd ellenben meleg szokott lenni.
- Rendben, rendben, Te nyertél - nevettem fel s beljebb fészkeltem magam a védelmezően melegítő karokba - És amúgy mi újság a városban?

- Hát... - hangja kissé komorabb lett - olyan híreket hallottunk, hogy helyenként újra feltűntek a vadászok... Jobb lesz, ha meghúzzuk magunkat és felkészítjük azt a hármat...
- Ne... Nem akarok vadászokat - szorítottam össze szemeimet, hiszen tudtam, mennyi nehézségek okoztak már ők, Daniel...
- Sssh - próbált nyugtatni - Ne aggódj, itt vagyok.
- De... - erősködtem.
- Nem lesz semmi baj. Megígérem - mondta, s végre sikerült elhallgattatnia.

Mire a szobánkba értünk, már a Nap első, rózsaszínes sugarai is feltörtek a horizontra, úgyhogy gyorsan el is húztam a függönyt és elfeküdtem az ágyon. Bár most már nem beszéltem róla, de még mindig a vadászok jártak a fejemben... Vajon... Hány új vadászt szereztek? Lesznek közöttük akár ugyan olyan fiatalok, mint én vagy Daniel? Mert annak nagyon nem örülnék... Soha... Nem akarok fiatal életeket kioltani... Még akkor sem, ha az illető vadász volt...
És vajon mi van Daniellel? Két hónap elég volt arra, hogy felgyógyuljon? Legközelebb mikor találkozok vele? És mi lesz a végkimenetele?

- Ne aggódj! - ölelt át két védelmező kar - Inkább holnaptól Te is segíts a fiúk képzésében, hogy nekik se essen semmi bajuk... Rendben?
- Rendben - mosolyodtam el halványan. Így van, tényleg le kell nyugodnom. Nálam talán sokkal nagyobb veszélyben vannak a srácok, hiszen nekik még a külön képességeik sincsenek meg, mégis, Eirik bosszút tervez.

Még a naplemente előtt keltünk fel mindannyian s az épületen belül beszéltük meg az éjszakai csoportfoglalkozás tervét. Úgy döntöttünk, hogy a nagyobb kockázattal, viszonylag idegen terepen egyértelműen gyorsabban fejlődhetnek, így az edzést a kastély környékéről a közeli kisvárosba tettük át. Még ha nincsenek is meg az egyéni képességeik, az izomzatuk megvan. És ahogy anno Cornelia is tette, ezt fejleszthetjük, s közben talán az a bizonyos plusz is hamarabb felbukkanhat bennük.

Mindannyian kényelmes ruhát vettünk fel, amilyet például Antoine-on ritkán látni: pamut hosszú ujjú, kényelmes nadrág, egy bakancs, ami tartja a bokát, s kivételesen összefogott haja mellett még egy hosszú bőrkabáttal dobta meg az összeállítást. Bármennyire is ritkán lehetett őt ilyen cuccokban látni, igenis jól álltak neki.
Mivel emberek közé mentünk, most mindannyian napszemüveget tettünk fel, és összességében tényleg úgy néztünk ki, mintha Mátrixos statiszták lettünk volna. Hogy ennek mégis mi volt a célja? Hogy nevessünk is edzés közben.

- Az utolsó szabályok, mielőtt elkezdenénk - vágott bele az utolsó pontba Antoine - Soha ne maradjatok egyedül! És legyetek kreatívak, a feladat megoldása érdekében bármit megtehettek, de lehetőleg diszkréten. De semmi nem számít csalásnak.
- Rendben! - vágták rá mindhárman, s felkeltünk a székekről és a kijárat felé vettük az irányt.
- Első feladat: kapjátok el Rosette-t. De legalábbis ne tévesszétek szem elől - húzta huncut vigyorra a száját kedvesem.
- Engem? - néztem rá nagy szemekkel, de végül is miért is ne?
- Ha nagyon lemaradnátok, a város szélén bevárunk titeket - húzta fel fél szemöldökét a rangidős vámpír, majd megfogta a kezemet s magával rántott. Mire Håkonék felfogták a helyzetet, mi már majd száz méteres előnyben voltunk.

- Gyerünk már, skacok, ezek itt hagynak! - kiáltott fel a barna hajú, s mindannyian futásnak eredtek. Én csak hangosan felnevettem s nem hagytuk, hogy a távolság csökkenjen.
- Nemrég még te is edzeni akartál, nem? - nézett rám széles vigyorral Antoine s gyorsabb tempóra váltva húzott maga után.
- De! Ezért vagyok én a célpont, ugye? - válaszoltam ugyan olyan vigyorral s felzárkóztam hozzá.
- Pontosan! - Egy autót hallottunk meg, bár még egy kicsit messzebb lehetett, valahol a fiúk háta mögött. - Húzódjunk félre, nem lenne túl okos dolog, ha kiszúrnák a sebességünket.

A következő pillanatban egy fa tetején voltunk és figyeltük az eseményeket. Elsőre nem akartam hinni a szememnek, pedig tényleg az történt, amit láttam. A három srác is félrehúzódott, azonban amint a jármű elhaladt volna mellettük, ahelyett, hogy ezt békésen hagyták volna, a kocsi tetejére ugrottak, amit bármily óvatosan is tettek, a sofőr biztos meghallotta a koppanást. Az autó viszont jócskán meghaladta a 100 km/h-s sebességet, a zene is hangosan szólt és én még azt is megkockáztattam volna, hogy a bent ülők felfogóképessége sem az igazi, ugyanis már minket is elhagytak, amikor lassítani kezdtek s végül a kocsi megállt. Eirikék villámgyorsan ugrottak be az út menti fák-bokrok közé.

Fél perc múlva egy férfi szállt ki, felnézett a tetőre és értetlenül motyogott, majd a fák felé vette az irányt, ahonnan zajt hallhatott. Azonnal közelebb mentünk hozzájuk, hogy ha kell, kihúzzuk a fiúkat a pácból. Ekkor azonban az egyik bokorból mocorgást, hörgés-morgást hallottunk. Nem tudtam, hogy mire véljem ezt és mindannyian csak némán figyeltük a jelenetet.
- Ott valami mozog! - kiáltott vissza a rövid, barna hajú férfi, a sofőr, majd közelebb lépett a bokorhoz. Alig tette meg ezt a mozdulatot, és egy ordítást hallottunk, s azt láttuk, hogy a férfi erősen hátrál, majd futásnak ered. A növények közül ugyanis egy jól megtermett, csillogó, barna szőrű medve dugta ki az orrát.

- Hát ez meg? Itt nincsenek is medvék... - néztem magam elé.
- Tor...Torbjørn?! - ámuldozott Eirik.
-Tessék? Ez Torbjørn?! - kiáltottam fel meglepetten.
- Viszont most megvagy! - fogta meg gyorsan a karomat Håkon.
Rendben, rendben, elkaptatok - nevettem fel, hiszen tényleg figyelmetlen voltam. Eközben a mackó visszamászott a bokor mélyére, majd kicsit zavart, de immár emberi hangon szólalt meg.

- Figyu, nem tudom hogyan mondjam de... Antoine, nem tudnál visszaugrani a kastélyba ruháért? Ugyanis izé... Az enyémek... Cafatokban vannak... - magyarázta helyzetét és inkább nem bújt elő. Erre persze mindannyian hangosan felnevettünk.
- De persze, egy perc és itt vagyok - kuncogott még mindig kedvesem, s visszapillantott a kastélyba.
Igazából két percbe is beletelt, mire újra feltűnt, és egy kisebb kupac ruhát dobott a bokorba.
- Tessék, remélem jó lesz - mondta még mindig szinte fülig érő vigyorral.

A barna hajú srác miután magára kapta a most kapott ruhákat kicsit még pirulva lépett ki a növényzetből.
- Egy valamit még nem értek... Miért van az, hogy például Corneliával és Mike-kal ez nem történik meg?! - kérdezte kicsit durcásan.
- Nyugi, bizonyára velük is megtörtént... Csak ők már elég régóta uralják ezt a képességüket, így az átalakulást az öltözékükre is ki tudják terjeszteni... De amíg ezt te megtanulod, ajánlom, hogy legyen nálad tartalék ruha - ahogy ezt kimondta, megint kuncogni kezdtünk. - És amúgy folytassuk az edzést, vagy ennyi elég mára?

- Folytassuk! - vágta rá Eirik, még mielőtt bárki is szóra nyithatta volna a száját.
- Legyen - egyezett bele Antoine - következő feladat a városban. És legközelebb, ha nem akartok zűrt, akkor a kocsikkal óvatosan.
- De azért szerintem egy elég jó húzás volt! - kacsintottam rájuk, majd újra futásnak eredtünk.