Ezúttal én voltam az, aki maga után húzta a másikat és teljes gőzerővel haladtunk a város felé. Tényleg csak pár percbe telt, hogy oda is érjünk. Kicsit szétszéledtünk és
hirtelen elkapott az éhség... Már megint régen jutottam vérhez, ráadásul még a skacoknak is adtam a sajátomból... Tudtam, hogy ez nem lesz így túl jó. De mielőtt még ezen elfilózhattam volna, Håkon szomorú arcát pillantottam meg, ahogy egy kirakatba bámul. Két plüsscica ült egymáshoz bújva az üveg mögött. Csendben léptem mögé.

- Mi a baj? - kérdeztem meg halkan.
- Semmi... Csak arra gondoltam, hogy a húgaimnak mennyire tetszenének... - válaszolta bánatosan csillogó szemekkel s én a vállára tettem a kezem.
- Akkor a következő feladat legyen az, hogy a riasztó megszólaltatása nélkül kihozzátok a cicákat onnan, és majd ha elmegyünk Norvégiába, meglepetésként letesszük a húgaid ablakába. Oké? - mosolyodtam el halványan.
- Oké - viszonozta a mosolyomat, de a következő pillanatban inkább távolabb léptem.
- Mindjárt jövök - kiáltottam oda mindannyiuknak,s még kedvesemet is szinte faképnél hagyva, rekordsebességgel rohantam el. Éreztem, ahogy fogaim csikorogva nőni kezdenek és az első szívdobogást amit meghallottam, követni kezdtem. Sarokról sarokra fordultam be, mikor is megpillantottam leendő áldozatomat. Az utca, amire kiértem üres volt és szűk, a falnak pedig egy talán harmincas éveiben járó férfi dőlt. Lelassítottam a lépteimet s próbáltam nyugodtan megközelíteni. Éreztem, hogy alkohol és valami más szag terjeng körülötte, de az utóbbit nem tudtam beazonosítani. Ahogy közvetlenül elé értem, megszólalt.
- Jé, egy angyal... Egy vörös angyal... - suttogta maga elé, mire csak megemeltem a szemöldökömet, majd egy hirtelen mozdulattal a nyakába martam - A halál angyala...
Én pedig, mit sem törődve a beszédével, csak ittam a vérét, egyre mohóbban és mohóbban. Furcsán éreztem magamat tőle... Valahogy olyan jó volt a vérének az íze. Nem, nem úgy jó, mint Antoine-é, hanem inkább olyan felpörgetős... Áldozatom nem is próbált ellenkezni, izmai lassan elernyedtek s már csak én tartottam egészen addig, míg szirmokká nem vált.
Végre lecsillapodott az éhségem, de helyét egy bódult érzés vette át... Még elindultam visszafelé, de csak pár lépést ha tettem, és a lábaim nem bírták tovább, tehetetlenül estem össze.

 

- Rosette? - fordult hátra a szinte fehér hajú fiú, de addigra a lány már eltűnt. A többi fiú is csak értetlenkedve nézett egymásra.
- Maradjatok, én utána megyek! - mondta gyorsan Antoine és kedvese után rohant. Többször is meg kellett állnia, s várt, míg újra felfedezi a halk dobogást, mely jelzi, merre szalad épp "üldözöttje".
- Mégis mi ütött belé?! - morogta maga elé, de nem haragosan, hanem sokkalta inkább aggódva. Tény, hogy Rosette-nek vannak néha furcsa kirohanásai, de ez a mostani nem az egészséges kategóriába tartozott. Ekkor elhallgattak a lépések. A vámpír tovább fülelt, de a következő zaj csak pár másodperc után következett be. Ez egy nem túl éles, de határozott puffanás volt. Mint amikor egy test...
Nem, nem akarta elképzelni, ezért inkább még gyorsabb iramban futott tovább s egy újabb sarkon, az isten sem tudja már, hányadikon befordulva meglátta a földön heverő testet.
- Rosette! - kiáltott fel s eszméletlen kedveséhez rohant, majd letérdelt mellé.
- Rosette - mondta halkan, miközben a lány fejét felemelte a betonról. Még a puha ajkak szélén látszott a pár csepp vér, mely ékes bizonyítéka volt a nem sokkal ezelőtt elfogyasztott "vacsorának".
Az éjfekete hajú vámpír is megérezte azt a furcsa szagot, de ő szinte azonnal fel is ismerte. Csak megcsóválta a fejét, majd feleségét óvatosan a karjaiba vette és visszasétált a társaság többi tagjához.
- Mi történt? - kérdezték egyszerre mindannyian sápadt arccal.
- Csak kiütötte magát... Rossz áldozatot választott - hangzott el a szűk válasz.
- Ezt mégis hogy érted? - kérdezte meg a mélykék szemű srác.
- Drogos. Ez már ezüstlövés volt az áldozatánál. Emiatt pedig Rosette is eléggé beszívott - mosolyodott el halványan, és a többiek is megkönnyebbültek, hogy "csak" ennyi a baj.
- De akkor most mi lesz? - kérdezett rá Torbjørn.
- Visszaviszem a kastélyba... Addig ti... Itt maradtok, és megpróbáljátok megszerezni a plüsscicákat. Persze ha feladjátok, nyugodtan gyertek vissza.
- Oké, de úgysem fogjuk! - vágták rá egyszerre, majd Antoine hátat fordított nekik s egy pillantással otthonukban is termett. A karjaiban tartott lányt lágyan fektette az ágyra.
- Mondd csak, hányszor akarsz még így rám ijeszteni? Nem volt még elég? - mosolygott kesernyésen, miközben egy hullámos, vörös tincset eltűrt Rosette arcából. A finom érintés hatására a lány halkan felnyögött, de továbbra sem tért magához.

 

Elviselhetetlen fej- és gyomorfájással ébredtem, valamint halvány fogalmam sem volt róla, hogy mikor és hogyan kerültem az ágyamba. Az utolsó emlékképem a szűk utca volt éjjelről... De most, ahogy kinéztem az ablakon, vagyis néztem volna, ha nem lett volna elsötétítve, rögtön rájöttem, hogy nappal van. Lassan fordultam oldalra és megpillantottam kedvesemet. Ő is ébren volt és engem nézett. Elmélyedtem a hófehér szemekben, melyekben többféle érzelem is kavargott. Aggódás, megkönnyebbülés és mintha egy kis szemrehányást is láttam volna benne, amitől végigfutott a hátamon a hideg.

- Mi történt? - kérdeztem ezúttal én.
- Tudod, ha nem ismersz fel valamilyen szagot... Akkor egyedül inkább ne próbáld ki... - sóhajtotta - de örülök, hogy már jobban vagy!
- De... Miért? Mondd már el, mi volt tegnap! - sürgettem.
- Egy narkóst kaptál el... Aki kis híján túladagolta magát. Tudod ez ha nem is öl meg minket, de nem tesz jót - borzolt bele a hajamba és már én is elmosolyodtam.
- És nem vagyok jobban... Széthasad a fejem... - reagáltam még előbbi mondatára kínlódó arccal.
- Hozok fel normális vért... De... Miért nem tudtál itthon inni? - kérdezte még meg enyhén lemondó hangsúllyal, pedig a választ még nem is hallotta.

- Akkor még... Nem voltam éhes - húztam össze olyan kicsire magam, amilyenre csak tudtam és megpróbáltam a lehető legártatlanabb szemekkel nézni.
- Erre inkább nem is mondok semmit - nevetett fel némán, majd kiment a szobából, én pedig hátravetettem magam az ágyon és szorosan fogtam a fejemet. Soha, soha többet drogos áldozatot! De még csak részeget sem ezek után!

Pár röpke perc elteltével ismét kinyílt az ajtó és kedvesem három aggódó-kíváncsi fejet tolt odébb, mire sikerült belépnie a szobába. A kezében levő bögre vért odaadta és én rögtön meg is ittam az utolsó cseppig. A fejfájásom szép lassan csillapodni kezdett, s hamarosan el is múlt.
Eközben Håkonék is bejöttek és jobb híján a szőnyegre ültek le törökülésben.

- Már jól vagy, ugye? - kérdezte a fehéres hajú srác, mire én csak mosolyogva bólintottam.
- És ti? Sikerült megcsinálni a feladatot?
Erre persze rögtön elhallgattak és mindannyian kiszúrtak néhány rendkívül érdekes pontot a szőnyegen és a plafonon, de legalábbis nagyon azt pásztázták. Egy nehéz, mélyről jövő sóhaj után Eirik szólalt meg.
- Lövésünk sem volt, hogyan csináljuk meg. Besétálni nem tudtunk, ha a kirakatot betörjük, egyértelmű, hogy megszólal a riasztó, a falon keresztül pedig pláne nem tudunk átmenni, az csak a PC játékokban lehetséges, de általában ott is csak kódokkal. Szóval nem sikerült - fejtette ki lehajtott fejjel.
- Ugyan már, ne csüggedjetek ilyen hamar! Ez még csak az első éjjel volt! Rengeteg időtök van még, hiszen határidőt egyikünk sem mondott a feladatra, ha jól emlékszem!
Azt hiszem, ez sovány vigasz lehetett, legalábbis nem derültek fel túlzottan tőle, de legalább egy boldog mosolyt magukra erőltethettek volna a kedvemért.
- Na mindegy, ma éjjel is megpróbáljuk! Amúgy is, tovább kell fejlesztenem a képességemet, ha nem akarok mindig egy plusz ruhatárral mászkálni! - pattant fel Torbjørn, aki nem érezte, de legalábbis ignorálta a két gyilkos tekintetet, ami hátába fúródott.

- Tényleg, elfelejtettem mondani, de jövő héten elmegyünk pár napra Rosette-tel, addig megpróbálom megkérni egyik barátomat, aki tudna segíteni nektek - szólalt meg Antoine, miközben egy szemébe lógó tincset a füle mögé tűrt.
- Azt hiszem lemaradtam... Hova is megyünk? - mosolyogtam kicsit zavarodottan. Őszintén reméltem, hogy még nem mondta ezt eddig, mert nagyon nagy égés lenne, ha kiderülne, hogy elfelejtettem egy ilyen dolgot.
- Meglepetés! - húzta széles mosolyra száját kedvesem, ami megnyugtatott, hiszen ezek szerint nem én feledkeztem meg róla. De azért mégis csak furdalt a kíváncsiság, hogy hova és miért megyünk el kettesben...
- Nos, engedelmetekkel... Először telefonálnék, azután pedig valószínűleg lesz egy röpke látogatásom Münchenben - hajolt meg kissé színpadiasan, majd kiment a szobából.

- Nekem még mindig fura, hogy a vámpíroknak is van mobiljuk... - törte meg a beállt csendet a barna hajú srác.
- Miért? - néztem rá nagy szemekkel. Bár...
- Vámpírok, középkor, vér, vadászat, bálok... Mobiltelefon? Nekem valahogy kilóg a sorból... - erősítette meg Håkon is.
- Jól van, lehet, hogy igazatok van! De Mike-nál például internet is van... Meg saját vállalkozás... Tudjátok, vannak modern vámpírok is! - nevettem fel.


 

Az éjfekete hajú vámpír a már ismert, impozáns épület főbejárata előtt állt, Németországban.
- Beengedsz? - kérdezte mély hangján, miután az ajtó melletti kis képernyőn Cosette vidám arca jelent meg.
- Szerintem egyből ide is jöhettél volna, de ha inkább így akarod, akkor gyere! - majd benyomott egy gombot, és a bejárat egy halk kattanással kinyílt.
Antoine pár lépés után már szembe is találkozott a fogadóbizottsággal, vagyis a kék hajú vámpírral.
- És hogy hogy erre jársz? - kérdezte a nő.
- Mike nem mondott semmit? - kérdezett vissza válaszként a fekete hajú vámpír.
- Nem, semmit... - válaszolt a kék hajú. Nemsokára, hét emelettel feljebb már a főnök , Mike irodájában voltak.
- Üdv barátom! - kelt fel asztala mögül a szőkés barna srác, s kezet nyújtott Antoine-nak.
- Üdv. Benne lennél? - tért a lényegre.
- Na, valaki mondja már el, miről van szó! - kérlelte őket a nő, mire a két férfi csak enyhén vigyorogva egymásra nézett.
- Elutazok pár napra, megnevelni a kölyköket. Vagyis... Segíteni nekik - magyarázta el Mike nagy vonalakban.
- Na de mégis miért te? És mi lesz velem? - sértődött meg színpadiasan Cosette.
- Te kedvesem addig vigyázol a házra, intézed az ügyeket és... - sorolta volna a srác, de a nő rögtön belé fojtotta a szót.

- De az unalmas! - nyújtotta meg a végét - És én társasági lény vagyok, nem akarok egyedül lenni!
A két férfi nagyot sóhajtott és már már reménytelennek találták a helyzetet, mikor kopogás törte meg az imént beállt csendet. Az ajtón Ansell lépett be.
- Bocsánat a zavarásért, csak hoztam vért. Ha jól sejtem, Antoine, azért még mindig meg kellene hogy viseljen egy ekkora táv megtétele a pillantással - szólalt meg, s a kezében pihenő üveg vörös tartalmát három pohárba töltötte ki.
- Ennyire meglátszik? Pedig reméltem, hogy fejlődtem - mosolyodott el fáradtan a megszólított.
- Ülj csak le. Én már azon is csodálkozom, hogy eljutottál idáig - húzta széles vigyorra a száját Mike, s hellyel kínálta barátját, majd mindannyian leültek.
Miután egy pohár vörös lé már lezúdult a fekete hajú férfi torkán, Cosette újra kérdezősködni kezdett. Ezért persze nem lehet hibáztatni, hiszen melyik nő örül annak, ha a háta mögött tárgyalnak meg valamit, amiből ráadásul ki akarják hagyni?
- Szóval? Mi történt nálatok, hogy már Mike-ra is szükség van? - kérdezte kajánul vigyorogva.
- Semmi különös... Csak az első edzés folyamán előbújt Torbjørn képessége...

- Micsoda? Ilyen hamar?! - pattant fel székéből a kék hajú, s ha ez még lehetséges volt, akkor még nagyobbra nőtt a kíváncsisága.
- Igen. Konkrétan majdnem lebuktak egy ember előtt, de mielőtt az még észrevette volna hármukat, Torbjørn egy barnamedvévé változott... Egy meglehetősen termetes barnamedvévé... És gondolom tudjátok, mi volt ennek a következménye visszaváltozáskor... - húzódott széles vigyor az arcára.
- Van egy tippem... Bár én egész szerencsésen megúsztam az átalakulósdit, hiszen tagonként tanultam meg, de ha teljesen átalakulok, akkor azért jóval nagyobb leszek a normál méretemnél... És amikor még nem tudtam a rajtam levő ruhát is átalakítani... - meredt a távolba az Ördög Fia, majd ő is kaján vigyorra húzta a száját - De szerintem Adoniszi testemet amúgy sem kell rejtegetnem.

Erre a kijelentésre persze a hangulat már mondhatni lecsapta a biztosítékot, hiszen mindenkiből egyszerre szakadt ki a nevetés.
- Igen, valami rémlik, hogy Corneliával is történt hasonló, amikor először alakult át tigrissé... Szóval azért kell Mike, hogy normálisan megtanítsa Torbjørnt átalakulni? -
hagyta abba pár mondat erejéig a nevetést Cosette.
- Pontosan. Akkor mikor is jönnél? - kérdezte meg Antoine.
- Még össze kell pakolnom, szóval holnap. De mit szólnál ahhoz, ha addig itt maradnál, aztán holnap majd kocsival mennénk? Nem hiszem, hogy jót tenne még egyszer ekkora megterhelésnek kitenni a testedet a képességed használatával - ajánlotta fel Mike.
- Hát... Rendben, de akkor még intéznem kell egy hívást...
- Ansell, kérlek kísérd Antoine-t a vendégszobába... Valamelyikbe - vigyorodott el a kamaszképű vámpír, amikor sofőrje értetlen képét látta a 'valamelyik' szó hallatára.
- Igenis... - egyezett bele a felszólított szőke - Gyere utánam!