A két férfi elhagyta a szobát, és a hűvös színekben pompázó folyosó után végre odaértek egy szürke ajtóhoz.
- Remélem megteszi - mosolyodott el Ansell, miután egy a zsebéből előrántott kulccsal kinyitotta a szobát. A berendezés egyszerű és célratörő volt, akár maga az épület. Belül a királykék szín dominált néhol az ezüsttel keverve, s odabent egy egyszerű ágy, egy szerkény és egy íróasztal székkel foglalta magába a berendezés fogalmát.
- Persze... Elvégre is nem lakni jöttem ide - válaszolta gondolkodás nélkül - Vagyis nem mintha nem tetszene, csak más...
- Tudom - veregette vállon a szőke - Ha valamire szükséged van, akkor ott a telefon a felső fiókban. Az egyes gombot ha lenyomod, rögtön engem kapcsol.
- Köszi.

Miután a sofőr kiment, Antoine fáradtan heveredett le az ágyra. Mégis csak megviselte az 'utazás', legalábbis minden tagján ólomszerű zsibbadtság lett úrrá. Talán tényleg szüksége van egy itt töltött napra. Lassan zsebébe nyúlt s egy mobilt vett elő. Tárcsázott, majd a készüléket füle mellé emelte.

 

Egyedül ültem a szobánkban az ágyon. Már megint fáradt voltam és elfeküdtem, gondoltam, pihenek egyet míg kedvesem visszatér. Bambulásomból egy lágy zongoraszó ébresztett fel, mely történetesen a csengőhangom volt. Lassan nyúltam a készülékért. Igazából nem kifejezetten szoktam használni a mobilomat, még amikor ember voltam is többnyire csak dísznek szolgált. Sose szerettem őket... De amikor Antoine számát láttam meg a kijelzőn, már nagyobb lelkesedéssel nyomtam be a 'fogad' gombot, bár tudtam, hogy ha hív, akkor az nem lehet a legjobb.

- Igen? - vettem fel.
- Szia... - szólt bele viszonylag halk, mély hangon - Csak azt szeretném mondani, hogy...
- Hogy? - szakítottam félbe a mondatát.
- Hogy most még maradok egy kicsit itt... Vagyis majd csak éjszaka indulunk vissza kocsival haza.
Valahogy furcsán csengett a hangja, és ez nem tetszett.
- Ugye... Nem történt semmi baj? - kérdeztem meg.
- Nyugi, nincs semmi. Csak fáradt vagyok, ennyi az egész... Még mindig hosszú a táv a kastély és München között, és nem is aludtam előtte valami sokat... - talán tényleg csak kimerült volt és akkor tényleg nem kelthet bennem semmi negatív érzést a távolmaradása.
- De miért nem aludtál előtte? De... Kérlek, most pihend ki magad. Rendben?
- Rendben. És azért nem aludtam sokat, mert valaki miatt aggódnom kellett, ha nem emlékeznél - tudtam, hogy most elmosolyodott!
- Jó, jó, tudom - mosolyodtam el - De akkor is, siess haza... Tudod, hogy nem szeretek egyedül aludni...
- Holnap már nem leszel egyedül! Na, szia, 'jóéjszakát'! - köszönt el.
- Szia, neked is!

A vonal megszakadt és újra csendbe burkolózott a helyiség. Még néztem, ahogy a kijelző fényei is kialszanak, majd én is végignyúltam az ágyon.

- Eirik, nyugodtan bejöhetsz, tudom, hogy ott állsz az ajtó túloldalán - mondtam kissé megemelt hangon, hogy meghallja. És lám, tényleg jól éreztem. Ezt csak mostanában fedeztem fel, hogy minden egyes vámpír ismerősömnek van egy egyedi kisugárzása, ami ha elég közel van hozzám, felismerem.
Az ajtó kinyílt, és az enyhén kócos, fekete hajat a megviselt arc követte a fáradtan csillogó, méregzöld szemekkel.

- Bocsi, én csak... - szólalt meg. Láttam, hogy egy kicsit zavarban van, így inkább én kezdeményeztem.
- Semmi. Gyere csak be, és mondd el, mi a baj - mosolyogtam rá.
Lassú léptekkel közelítette meg az ágyat és a szélére ült le.
- Tudod, elég nyomott a hangulatom.. Mármint... Tehetetlennek érzem magam. Már Torbjørn képessége is előjött, Håkon pedig téged elkapott és mindenre gyorsabban reagál... Mondjuk nem hiába, mindig ő volt a legokosabb közülünk de... Mégis csak én vagyok az, aki bosszút akar állni, de ennek ellenére mindig én teljesítek a leggyengébben... Én... Nem értem, miért maradok el ennyire a többiek mögött! - nézett a szemembe és már teljesen elvörösödött.

- Hé... Nyugi - tettem a vállára a kezét - ne akard így elsietni a dolgokat. Van amihez idő kell! És gondolj bele, minél többet vársz rá, szerintem annál hatásosabb dologgal számolj! Bár ezt azért nem mondom biztosra... De tudod, nekem sem ment valami könnyen az elején...
- Tényleg? - nézett rám olyan elkerekedett szemekkel, hogy rögtön felnevettem.

- Persze, hogy nem! Eleinte csak folyamatosan nőtt a hajam! De az legalább már leállt... Aztán jöttek a rózsaszirmok, de annyira nem foglalkoztam velük, vagyis a fejlesztésével, hogy az valami hihetetlen... Én mindig csak Antoine-ra hagyatkoztam... - halkultam el egy kissé - És tudod, akkoriban tényleg max virágboltot nyithattam volna, mert tényleg csak dísznek volt a képességem!
- Ezt nem hiszem el... - húzta végre halvány mosolyra a száját.
- Pedig így volt. Az első alkalom, hogy végre tudatosan használtam a képességemet, még Svédországban volt... De igazából annyit is ért, hiszen Daniel így is simán elkapott... Akkor is Antoine volt az, aki megmentett - merült fel bennem újra a piteåi emlékképek sorozata. Na igen... Hihetetlen, mennyire gyenge voltam, gyenge vagyok ma is... Ha Antoine nem lenne... Abba inkább bele sem akarok gondolni... Bár az is igaz, hogy akkor ez az egész vámpíros világ nem szakadt volna a nyakamba. De úgy is lehet, hogy csak könnyebb lett volna az életem, mégsem vágytam rá! Az, amit most élek... Az az, amit szeretnék. Teljes szívemből.

- De te akkor számíthatsz Antoine-ra... És ez így jó, nem? Mármint a férfinak kell megvédenie a nőt... csak... - kereste talán épp azért a szavakat, hogy az én lelkiismeretemen könnyítsen.
- Semmi csak. Ez után történt az is, hogy Norvégiába kerülve fagytunk meg. Csak mert nem láttuk a kiutat... És akkor... Akkor én ébredtem fel előbb Cornelia védőszárnyai alatt... És azt látni, hogy az, aki a legfontosabb neked nem nyitja ki a szemét, na az az érzés amit senkinek nem kívánok. Akkor döbbentem rá, hogy nem számíthatok mindig csak rá! Nem lehet az övé az összes felelősség, nekem is magamra kell vállalnom valamit! De ekkorra én már több, mint két hónapja vámpír voltam!

Eirik csak csendesen ült és nézett rám. Lehet, hogy most összetörtem az illúzióit? Vajon ő egy olyan lánynak képzelt, aki rögtön egy harapás után a vámpírok gyöngyévé vált? Remélem nem hitte ezt rólam... Talán csak pár perc telt el, de lehetett akár negyed óra is, mire újra megszólalt.

- Tudod, most sokkal igazibbnak érezlek... Mármint... Eddig is tudtam, hogy nem egy terminátor vagy, csak...
- Na kössz - nevettem fel, és a beállt feszült csend apró szilánkokra tört szét - De az, hogy nem vagyok terminátor, még nem jelenti azt, hogy ma nem lesz edzés! Sőt! Kezdjük is el! - kiáltottam fel miközben felugrottam az ágyról.
- De hát még nappal van! - ámult el a srác hirtelen felindulásomon.
- Nem baj! - kacsintottam rá, majd kimasíroztam a szobából.

Valahogy visszatért az életkedvem és úgy éreztem, nem tudok többet ülni, tennem kell valamit. És nem csak a srácokért, hanem ezzel együtt magamért, önmagam edzésével pedig Antoine-ért is. Újult erővel szedtem a lépcsőfokokat is lefelé, miközben a fiúk neveit kiabáltam. Mire leértem a hallba már mind a hárman felsorakoztak.
- Jól van, jól van itt vagyunk... - jegyezte meg Torbjørn egy elnyúlt ásítás keretében.
- Tűz van, vagy mi? - törölte ki a csipát Håkon is a szeméből.
- Csak nem aludtatok? - húztam széles vigyorra a számat, holott a testtartásukból, a gesztikulálásukból ahogy rájuk néztem, tudtam a választ.
- De.

A következő percekben Håkonék elé tártam a terveimet: vagyis hogy mivel tény, hogy nappal van, ezért a kastély területén belül fogunk edzeni. Elvégre is nem csak szabadtéri harc létezik, sőt! Nagyon könnyen előfordulhat, hogy a vadászok is egy épületen belül lepnek meg minket. De a szűk hely és korlátozott lehetőségek ellensúlyozásaként az épületekbe a napfény nem hatol be - már ha úgy akarjuk. Nyilván egy tetőtéri ablaksor alatt nem lenne praktikus harcolni, de ennek a fejtegetését inkább egy másik alkalomra hagynám. A lényeg ami a lényeg, közöltem velük, hogy mi bizony éjszakáig edzeni fogunk idebent, legalábbis addig, amíg ki nem dőlünk.
Itt sem véletlenül használtam a királyi többest, hiszen én is intenzíven részt akarok venni ebben a programban és magamra sem leszek kímélettel.

- Rendben skacok, a dolgotok egyelőre a kitérés illetve a hárítás lesz! Ha ezt meg tudjátok csinálni, akkor támadhattok is! - kiáltottam fel, s rögvest támadásba lendültem. Mindkét kezemből indák növekedtek, melyek ezredmásodpercek alatt érték el a többiek arcának vonalát.

- Gyerünk már, ébredjetek fel! - sürgettem őket nevetve, de legalább meglett a hatása, ugyanis még ha kicsi fáziskéséssel is, de végre hátrébb ugrottak.
Különböző irányokból indítottam a rózsáimat és ezzel sikeresen szétziláltam a kis csapatot. Elképesztő, hogy fáradtan, váratlan helyzetben mennyire nem tudtak együtt dolgozni!

De azt is meg kell hagyni, hogy mindannyian jól szórakoztunk, hiszen néhány tízpontos hárításkezdemény olyan tornamutatvánnyal végződött, amit bármelyik előadóművész megirigyelhetett volna, legalábbis az ügyetlen esések igencsak emelték a hangulatot. A fehér hajú például egyszer akkora díszesést produkált, hogy még én is ijedten futottam oda hozzá. Igazából éppen próbálta hárítani az egyik indát, és nem vette észre a mögötte lévő kis asztalt amin egy elegáns, ívelt mozdulattal esett át magára borítva az apró berendezést.

- Håkon! Megvagy?! - hajoltam fölé halálra vált arccal, holott tudhattam volna, hogy ennyitől nem kéne, hogy bármi baja is essen. A fiú mégsem nyitotta ki a szemét. Már éppen a kezemet tettem volna nyaka alá, hogy felültessem, mire hirtelen megragadott, halványzöld szemei kinyíltak és vidáman felnevetett.

- Meglepetés! - és nem bírta abbahagyni a nevetést. Ráadásul Eirik és Torbjørn is kapcsolt és mindjárt mind a ketten rámvetették magukat és sikeresen lefegyvereztek.
- Jó, jó, feladom, csak szálljatok le rólam! - dünnyögtem a 'kupac' alól - Mondom szálljatok le rólam, srácok! Agyonnyomtok!
A végén már majdnem visítottam, mint egy kismalac, de legalább meglett az eredménye és újra fellélegezhettem.
- Köszönöm.
- Ugyan, nincs mit! - bujkált még mindig ravasz vigyor Håkon ajkain - De most már mehetünk aludni, ugye?
Komolyan, olyan boci szemekkel tudott nézni, hogy azt fiúból ki sem nézném. Ekkor az órára néztem ami már a fél 11-et ütötte el s egy mély sóhaj után beleegyeztem kérésükbe. Miután ők felmentek a szobájukba újra egyedül maradtam. Már csak az a tudat csalt némi mosolyt az arcomra, hogy tudtam, Antoine nemsokára Mike-kal együtt megérkezik.

Körbenéztem a helyiségben és meg kellett állapítanom azt is, hogy Håkonék elég rendesen kitettek magukért - már ami a romba döntést illeti. Először a kis asztalt állítottam fel majd szép lassan haladtam a leesett dekorációk, felborított szék és minden más helyreigazításával. Talán egy erős fél óra telhetett el, mire úgy éreztem, hogy végre újra rend van. Legközelebb kétszer is meggondolom, hogy tartsunk-e beltéri edzést...
De szó mi szó, én is eléggé elfáradtam. A sarokba állított nagy fotelhez mentem és leültem. Pár perc múlva azonban azon kaptam magam, hogy már lábaimat is felhúztam, majd szép lassan, mint a macskák, úgy gömbölyödtem össze a két karfa között és szemeim is lecsukódtak.

Egy lágy, meleg érintést éreztem az arcomon. Meleg? Ez... furcsa volt. Ismerős ez a tapintás, de... Féltem kinyitni a szememet.

- Még a végén megfázol, ha nem takarózol be - suttogta a fülembe egy hang, mely határozottan nem Antoine mély, bársonyos hangja volt. Az ereimben megfagyott a vér. Ez nem lehet igaz. Ezt csak álmodom. Nem, nem és nem nyitom ki a szemeimet! Mert ha meglátom a hang tulajdonosát... Félelem árasztotta el a testemet. Minden izmom megfeszült. Karomat óvatosan mozdítottam s rögtön támadásba akartam lendülni, amikor meghallottam a kattanást, ami jelezte, a fegyver, melyet a fölém hajoló vadász tart, már élesítve van.

- Ne tedd ezt, Rosette. Nyisd ki a szemed. A kezemben levő pisztoly új találmány. Tudod, volt időnk, nem is kevés. Tekintve, hogy legutóbb olyan sérüléseket kaptam, hogy egy hónapig felkelni sem tudtam - végre kinyitottam a szememet és érzékeim sajnos nem csaltak. Tényleg Daniel állt előttem és fejemhez tartotta a pisztoly csövét - És csak hogy tudd, higannyal töltött ezüst töltény van benne. Az nemcsak téged, de bármelyik vérszívó férget képes megölni! - komolyan, elvetemült büszkeséget láttam megcsillanni a szemében.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. A hallban egy kisebb csapat, öt vadász lézengett kezükben ugyanolyan fegyverekkel. Hívtam volna segítséget? Eirikék ki vannak ütve az edzéstől. Régen aludtak, fáradtak és ráadásul még csak a barna hajú srác képességei jöttek elő. Nem, őket nem hívhattam. Azzal csak meggyilkoltam volna őket.

- Na mire vársz? Nem lősz le? - kérdeztem tőle szemrehányóan, de az is igaz, hogy minden erőmet bele kellett fektetnem, hogy a hangom ne remegjen meg.
- Téged? Csak ha nagyon muszáj. Inkább önként gyere velem! - nyújtotta felém szabad kezét és én megborzongtam. Nem! Nem akarok vele menni! Soha! Viszont... Ha most nyugodt maradnék és elindulnék vele, akkor talán rá se jönnek, hogy nem vagyok egyedül a kastélyban. Talán nem is tudnak Håkonékról...

- Vagy talán azt akarod, hogy előtte a kis vendégeiddel végezzünk? Már fel is küldtem négy vadászt - nézett rám megsemmisítő pillantással.
- Honnan tudsz... Róluk? - remegett meg már ezúttal a hangom.

- Egyszerű. Az információáramlás nagyon jól megy a vadászok között, a kémhálózatunkról pedig inkább nem is beszélek. Szerinted mégis ki ölte meg Eirik Solen anyját és miért? - nem tudta visszatartani a kárörvendő mosolyát. Ez nem lehet igaz... Ha ezt Eirik megtudja...
- Szörnyetegek! - préseltem ki az első szót, ami eszembe jutott.
- Ni csak, ki beszél - humorizált, amire nagyon nem voltam vevő.
- Mégis mit keresel itt?! Miért akarod tönkretenni az életemet, a barátaim életét, mindannyiunk életét?! Miért csinálod ezt?! Tűnj el az otthonunkból! - tört ki belőlem, és torkom szakadtából ordítottam.

- Hallgass! Neked már nincs jogod ahhoz, hogy rajtam kérj bármit is számon! Nem én vagyok az, aki lelépett egy vámpírral! - forrt benne a méreg és a pisztoly csövét is állam alá szorította.

- Rosette! - hallottam meg Eirik hangját. A három srác most is, mint mindig, együtt érkezett és szinte kővé válva meredtek le a hallba kúszó lépcső tetejéről. Összesen kilenc fegyver szegeződött rájuk. Négy fentről, a hátuk mögül és öt lentről. Daniel azonban most se mozdította a karját.
- Fiúk... Miért nem maradtatok csendben és menekültetek el?! - néztem rájuk könnyes szemekkel - El kellett volna menekülnötök!
- De... - kezdett volna bele Håkon, azonban Daniel a szavába vágott.
- A kis hölgy jól beszélt. De végül is, a jövőtök rajta múlik. Ha hajlandó együtt működni velünk, akkor megkíméljük az életeteket. Rosette-nek csak annyi a dolga, hogy szép csendben velünk jöjjön. De ha ellenkezik - nézett rám szúrós szemekkel - Ki tudja, mi történhet veletek. Ne feledjétek, most egyetlen idősebb vámpír sincs itt, aki megvédjen.