Kopottas kocsma... Benne a tudatlan emberek hordájával, kik szórakozni járnak ide minden este.
A jó ital miatt jönnek, vagy nézni, ahogy a foglyul ejtett lényeket megalázzák - és néha megölik - mindenki szeme láttára? Valaha a világ tele volt rengeteg olyan élőlénnyel, melyek sajátos civilizációkat képviseltek.
  Értelemmel megáldott teremtmények... Nagyon erősek és híresek voltak. Valamelyik faj jóságáról, másik a gonoszságáról, vagy ravaszságáról. Az emberek tisztelték és féltek tőlük. Talán ezért használták ki királyaik és papjaik a különleges képességeiket. Felhasználták, majd eldobták őket, mint gazdagok a szakadt zsákot.
  Volt ugyan, mikor egy-egy faj szövetségre lépett az emberekkel, de mind pórul jártak a végén.
A kapzsiság és a félelem hatalmas úr. Amint alkalmat láttak, az emberek szövetségeseiket hátba támadták, majd kivégezték őket. Akik életben maradtak, elbujdostak, elmenekültek, vagy az emberek rabszolgáivá váltak. Hova tűntek a mágusok, boszorkányok, elfek, nimfák, orkok és ki tudja még, hány nép?
  Most az ismert világban a tudatlan, barbár emberek uralkodnak. Ők diktálnak mindent kényük- kedvük szerint. Félnivalójuk egyedül csak egymástól van. Arra nem is gondolhatnak, hogy valaki, vagy valakik az "idegen" , elnyomott népek közül fellázad ellenük. A hóhérok és "papok" értik a dolgukat. Kegyetlen kínhalál vár a lázadókra.
  Most mégis történt valami, ami miatt nyugtalan a kocsmában mindenki. Egy határmenti település
megszűnt létezni. Romok, por, és csontok maradtak belőle.
 - "Nyilván a déli barbárok fosztogatnak már megint!"- vélték sokan. Ám érdekes, hogy nem haladtak
tovább északnak, a városok és sokkal fontosabb települések felé. Bosszút, lázadást nem is sejtenek.
  Inkább perverz szórakozást eszel ki magának néhány, majd fizetnek a rabszolgatartónak a műsorért. A ma esti műsor mi legyen? Ork nimfával, vagy goblin tündérrel? Gyomorforgató játszma veszi kezdetét. Mintha lovakat akarnának pároztatni. Egyik fajnak sincs általában túl sok kedve a keveredéshez. Ám itt muszáj. "Párzanak vagy kínok közt megdöglenek!"- mondja röhögve a tulajdonosuk. Van, mikor ilyenekre kényszerítik őket, van amikor egymás ellen kell életre-halálra verekedniük.
  A nimfa is visszamenne erdejébe, otthonába, de nem tud. Nehéz bilincsek kötik le végtagjait, s nem tud menekülni, mikor az ocsmány ork rámászik gyönyörű, törékeny testére. Az áldozat sikít, de senki se segít rajta, az ork viszont szemmel láthatóan nem fogolynak, hanem királynak tekinti magát. Ő nyilvánvalóan élvezi pillanatnyi helyzetét.
  Az emberekben és az orkokban oly sok a közös vonás, mégis annyira eltérnek egymástól...

  Vége a műsornak. Mindenki röhög egy jót és zabálni kezd. A kocsmáros és a szolgatartó boldog, ömlik a pénz. Ezt mind felmenőiknek köszönhetik. Rengeteg rabszolgával tértek haza a Nagy Háborúból, mely után az ember lett az uralkodó faj az ismert világban. Azóta az emberek csak egymás ellen viselnek háborút. Az adott települések, legtöbb esteben a falvak, mindig is csak a saját dolgukkal törődnek. Nem hatotta meg őket a határvidéki falu sorsa...
  Ahogy fáradnak az emberek, a zajongás halkul. Kevesebben is lesznek a "piáldában".  Hazamennek aludni, hogy eltegyék magukat a holnapi napra. A záróra végeztével, a boldog kocsmáros bereteszeli az ajtót, majd menne a szobájába, mikor pillantása az évek óta pórázra kötött, emberlányra emlékeztető valamire tévedt. Valójában egy vámpír volt. Évekkel ezelőtt hagyta nála egy arra járó hóhérmester, ki akkoriban jó cimborája volt. Kezdetben remek üzletnek tűnt, hogy kiéheztetve egy ketrecbe zárják egy másik rabbal, de annyira falánk volt, hogy minden ellenfelének kiszívta minden csepp vérét. Túl sok volt a halálos áldozat. Mikor meg egy - a ma estihez hasonló - "játékra" akarták kényszeríteni, szétharapta a mocsári troll nyakát, aminek meg kellett volna hágnia őt. Az ő vérét nem szívta ki, csak megölte. "Kis bestia"- gondolta tulaja. Ahogy így ránézett az ember, egy halálra éheztetett, valaha csinos lányt látott maga előtt, de ahelyett, hogy megsajnálta volna, inkább jól belerúgott.
  A lánynak hihetetlen reflexei voltak, még ennyire kiéheztetetten is. Karmait, mint egy vadállat, mélyesztette az őt bántalmazó testrészbe. "Hősünk" felordított, majd késéhez nyúlt, hogy végre átvágja foglyának torkát és kivéreztesse. Ekkor hirtelen dörömbölni kezdtek az ajtón és a vámpír is elengedte a lábát. Hátratántorodott, majd a pulthoz sietett ellátni a sebét. A dörömbölés közben nem állt meg.
 - Mindjárt megyek! Legyen türelemmel! - üvöltötte.
  Gyorsan ráöntött sebére a legerősebb italából, majd rongyot keresett magának. Ám még mindig hallotta az ajtón bejönni kívánni vágyó személy sürgetését. Abbahagyta a keresgélést, inkább kinyitotta az ajtót - mielőtt az a vadbarom betörné...
  Éppen, mikor az ajtóhoz ért: "bamm!" - az hirtelen kiszakadt helyéről és fejen találta a kocsmárost, aki hanyattvágódott a fejéhez csapódó súlytól. Vér szivárgott a halántéka felől, majd mielőtt felocsúdhatott volna, tágra nyílt a szeme és elakadt a lélegzete.
A gyertyák megvilágították a jövevény testét, melyet hosszú, sötét köpeny és csuklya takart. Nem látszott az arca a legkisebb mértékben sem. Mint valami lídérc a túlvilágról. Mint akinek nincs arca. Csupán a kezében lévő bot és az övére akasztott kard mutatta, hogy emberrel van dolga. Mikor megszólalt, a hangja halk sziszegésnek hatott, bár udvarias volt:
 - Elnézést. Van egy szabad szobája éjszakára?
 - Hogy mi?! - ordított fel a kocsmáros.- Rám töri az ajtót és még van-e szabad szobám?! Ilyen gazfickóknak - ugyan nincs!...
 - Nem?! - kérdezett vissza az idegen, mire a másik befejezte az üvöltést. Pár aranyló pénzérme gurult szerteszét, melyet "hősünk" nem kapott el. Mire feleszmélt, a jövevény már a lépcsőnél járt. A kámzsás alak hirtelen megállt . Abba a sarokba pillantott, ahol a vámpír volt. Nyilván meglátta, mert odament hozzá és lehajolt mellé. Pár perccel később felegyenesedett onnan, majd fellépkedett a lépcsőn.
  A kocsmáros nem értette az egészet, ezért odamászott a néhány perce még általa megrúgott teremtményhez és szörnyedve meredt rá. Annak kilátszott négy hatalmas szemfoga, s ajkát vér festette pirosra. Ráadásul egy kis "élet" is visszaköltözött az évek óta gyötört teremtmény arcába.
  A kis bestia megtámadta az egyik vendégét! Lehet, hogy egy utolsó tahó, de arannyal fizetett!
Nem akármilyen vendég! Nehogy előforduljon többé, tennem kell ellene valamit! - futott át az agyán.
Ha kiköti az ablakhoz, a reggeli fény el fogja porlasztani, de ha közel megy hozzá, így, kicsit megerősödve, megölheti őt! Maradt a torokátvágó ötlet.
  Lassan folyt a vér fejéből, lábából, de most már nem törődött vele. Fogta az imént letett kést és elindult kivégezni - a több éve abban a sötét sarokban raboskodó - "vérszívót".
  Mikor a lépcső aljához ért, a már ismert suttogó, szinte sziszegő hang ütötte meg a fülét:
 - Ne bántsa, vagy megölöm magát...