Nekro lenézett a jómódú, gyilkolásra kész, kövér kocsmárosra. Szemében félelmet látott. Tőle is rettegett, és a szerncsétlen vámpírtól is. A butaság és a félelem veszélyes kombináció. Azokat a legkönnyebb kihasználni és irányítani, kik tudatlanok. Ha emellé ott van szívükben a félelem, akkor bármire képesek... Öreg szellem-mesterétől kitanulta, hogyan olvasson mások elméjében, ám ide nem kellett semmilyen varázslat. Messziről sütött a gyávaság és a gyűlölet a lépcső alján álló férfiból.
  A lány elméjéből viszont - születése óta tartó - rabságot és szenvedést olvasott ki. Hozzá már kellett egy kis mágia. Kíváncsiságot, félelmet és éhséget olvasott le még róla. De egy pillantás az elme ösvényeire, és a pokol paradicsomnak tűnt az emlékek láttán:
  Örökös félelem a napfénytől, mely a szeretteit elpusztította, halálfélelem minden embertől a világon. Kegyelem nélkül, barátok nélkül. Az érzés, mikor nem számíthatott senkire, gyötörte, pusztította az elméjét és lassan az őrületbe kergette... Azért, mert különbözött másoktól - és ezért féltek tőle - kitagadták, megrúgták, mint egy kivert kutyát. Ha keresztülnéztek rajta, ha semmibe vették, mintha ott sem lett volna, akkor nyugodott meg, mert legalább békén hagyták...

  Végül az ölni kész ember vert kutyaként húzott vissza a szobájába. Minden pénzecskéjét és fegyverét - kések, bárdok - elvitte magával. Rettegni fog az éjjel...
  Nekro végül lemászott, vissza a vámpírlányhoz. Az meredten bámult rá, mintha nem akart volna hinni a
szemének, hogy valaki oly sok idő után enni ad neki. Ráadásul egy olyan, akit ő megharapott. Hisz
megölhette volna azzal, hogy kiszívja minden vérét. De ez a csuhás alak az előbb is önként nyújtotta
felé a kezét, és most is. Mindenki más undorodott tőle. Még az emberi fajtól különböző lények is. Az ő faja hírhedt az egész ismert világban. Ők véren élnek. Mással nem tudnak táplálkozni. Nem tudni miért...
 - Miért? - szólalt meg végül a lány.
 - Eleget szenvedtél. Éhes vagy, látom rajtad. Bár nekem nincs szívem, valami hasonló mégis megesett
rajtad.
 Ilyet nem hall minden nap egy vérivó! Ráadásul egy embertől kap segítséget... Nem tudott tovább uralkodni magán, rávetette magát a kinyújtott karra, belemélyesztette fogait. Mélyen, mohón. Szívta-szívta a számára mézédes vért. Behunyta szemeit és átadta magát az íz  élvezetének. Az alak nemsokára újra megszólalt:
 - Szabad akarsz lenni? Önálló cselekedettel élni?
  A vérivást nem hagyta abba, de bólintott, amely előtt nem húzta ki fogait "áldozatából", akinek nyilván piszkosul fájhatott már a karja, mégis - fel se szisszent.
  Hirtelen lánccsörömpölés hangja törte meg a csöndet, lánc és nyakörv hullott a poros padlóra.
A hang hallatán abbahagyta a táplálkozást, és a nyakához kapott. Nem volt rajta a nyakörv többé. Ajkairól lenyalta a vért, s közben megsegítőjére pillantott. A seb, melyet ő ejtett rajta a harapásával, már gyógyulni kezdett! Pedig a vámpírharapás általában örök időkre ott marad az áldozaton, hacsak meg nem hal és az idő lebontja a szerencsétlen testet.
  Tágra nyílt szemmel figyelte megmentőjét, akinek most már ő az adósa, még ha szabadon is.
 - Mit kérsz cserébe a szabdságomért, ember?
 - Öld meg szolgatartóidat. Semmi többet.
 - És te hova mész? - kérdezte, mikor az idegen elfordult tőle.
 - Kiszabadítom a többi foglyot. - monda az, majd sarkon fordult és elindult a pince irányába.

  Varázslattal kinyitotta a pinceajtót, majd a kezén egy kis tűzlabdát táncoltatva elindult lefelé.
Első látásra úgy tűnt, odalent csak boroshordók vannak. Ám a mágusokat, mégha tanoncok is, nem lehet egykönnyen becsapni. Durr! Kőlapszilánkok repültek szanaszét, ahogy egy gyengébb villámcsapás szétrobbantotta a rejtekajtót.
  A legalsó szinten szinte elviselhetetlen volt a bűz. Ürülék, izzadság és halálszag is vegyült a sötét terem csendjébe. Nekro erősített egy kicsit a tűzlabda fényénén és az lassan megvilágította az alagsor alatt lévő vermet. Minden fogoly rövid lácból készült pórázzal volt odakötve a falhoz. Egyik helyen csak pár virágszirom és egy átlátszó nő test látszott, mely halál és az élet közt vergődött. Egy haldokló nimfa. Tőle kis távolságra egy ork röhögött ocsmányan a látványon. Ám lassan egyre többen ébredtek fel, és egyre többen néznek Nekrora. A nimfa is észrevette, majd nagy nehezen kinyögte:
 - Mágus... kérlek, ölj meg! - átlátszó teste remegett, majd szemeiből könnyszerű, illatos folyadék csorgott le.
 - Nem vagyok mágus. Csak tanonc. Miért öljelek meg?
 - Nekem... nekem már úgyis végem - mondta könnyes szemmel. - Amikor az ork hozzám ért,
már akkor megmérgeződtem...
 - Igaza van - szólalt meg egy idős női hang.- A legtöbb faj sajnos ilyen.  Ha egy nimfához csak hozzáér egy ork, akkor vége. Meghal, ráadásul iszonyatos kínok közt. Ha végzel vele, akkor csak megszabadítod őt.
  Nekro bólintott, ráirányította kezét a haldoklóra, majd a lánggömbből oszlop lett, mely elégette a szenvedő erdei szellemet. Mikor befejeződött a hamvasztás, mintha egy szellő suhant volna el Nekro füle mellett, mely azt suttogta: "Köszönöm!".
  Csettintett egyet, majd az orkon kívül mindenki kiszabadult. Törött szárnyú tündér, elf harcos, mezei gnóm... mind a kijáratot vették célba, majd ahogy kiértek, egy-egy köszönet, vagy hálakiáltás hangzott fel tőlük. Megfordult, hogy végre maga mögött hagyja ő is ezt a pöcegödröt, mikor az ork megszólalt:
 - Hé! Ember! Velem mi lesz?
 - A szolgám leszel, vagy meghalsz?
 A hirtelen megszeppent ocsmányság elvisította magát:
 - Hű szolgád és követőd leszek, nagyuram!
 - Helyes. - mondta kegyetlenül vigyorogva Nekro, majd egy villámcsapással megölte az acélszínű teremtményt. Varázsigéket mormolt pár percig, majd előtte termett egy csontváz, mely görnyedve állt előtte, s az ő irányítása alatt állt. Bábként mozgatta a mágiával, melyet a tél leple alatt, egy sötét pincében tanult. Eddig az elméletet sajátította el.
Most viszont gyakorlatban is kipróbálhatott minden varázslatot. Sőt ha eljut majd egy városi könyvtárba,
további varázslatokat tanulhat - ha nem semmisítették meg a tekercseket a "papok".
 - Jó. Most hagyd. Gyakorolhatsz máskor is! -sürgette öreg mestere hangja.
  Nekro ismét megfordult, majd végleg maga mögött hagyta a pincét. Felment a fogadóba, körülnézett. Minden olyan volt, ahogy itthagyta. A pult mögöül két ajtó nyílt. Az egyik a konyha, a másik a kocsmáros szobája felé. Utóbbiba bepillantott.
  Minden csupa vér, a kocsmáros darabokban... Feje az ágyon, különféle testrészei szanaszét a szobában. Most gyakorolhatná a zombi- és élőhalott ébresztést -de még nem tudta annyira irányítani a mágiát, hogy az ne fárassza ki oly nagyon. Köznapi nyelven elfogyott a varázsereje, ami nem igaz ugyan, de a mágiahasználat annyira legyengítette, hogy egy ideig csak úgy képes használni, ha az a testi épségének a rovására megy. Még sokat kell fejlődnie...
  Elfordult a szétmarcangolt holttesttől, és maga előtt egy hihetetlenül szép lányt látott: Hófehér bőr, hosszú, derékig érő fekete haj, sötét szem, vérpiros ajkak. Így néz hát ki ereje teljében az a vámpírlány, kit nemrég kiszabadított...