Tudtam, hogy nincs más választásom. Legalább az időt kell húznom, mert azt végképp nem engedhetem, hogy Torbjørnéknak essen baja. Hiába volt minden porcikám ellene, és belül sikítottam, de mégis ezt kellett tennem.
- Rendben. V... Veled megyek, de ígérd meg, hogy nem bántod őket! - néztem zöldes barna szemeibe.
- Talán... - vigyorodott el elégedetten.
- Nem talán! Egy ujjal se merj hozzájuk érni! - kiáltottam és kezdtem végleg elveszíteni a fejemet. Elegem van! Elegem van belőle!
- Majd meglátjuk, de most gyere - rántott fel karomnál fogva.
- Rosette! - kiáltottak a srácok fentről. Nagyon ijedt volt az arcuk.

- Nyugi, nem lesz semmi baj - próbáltam nyugtatni őket, de valójában én is remegtem félelmemben. Nem akartam elmenni innen. Azt akartam, hogy Antoine legyen velem. Akartam azokat az óvó, erős karokat, amik mindig is megvédtek! De most mégsem volt itt... De ezzel nem őt akarom hibáztatni, hiszen nem tudhatta, hogy a vadászok újra mozgolódni kezdtek! És amúgy is, éppen segítségért ment! De akkor is... Mi fog történni velem, velünk?
Már hajnali hármat ütött az óra. Még olyan 2-3 órám lehet napkeltéig... De merre járhatnak Antoine-ék?

- Menjünk már! - mondtam ingerülten. Azt akartam, hogy minden vadászt kivezethessek a kastélyból.
A norvégok megrökönyödve néztek rám és a hirtelen pálfordulásomra, melynek okát úgy tűnik senki nem fedezte fel. Először hat vadász ment ki, s három még a fiúkra szegezte fegyverét.
- Számítok rátok - suttogtam. Håkon szeme felcsillant. Végre megértették.
- Mondtál valamit? - nézett le rám Daniel.
- Nem - válaszoltam határozottan, majd én is kimentem a kapun.

Lövések dördültek el, bentről. Ijedten fordultam hátra s néztem vissza az épületbe. Már most nem tartották meg a szavukat, s tüzeltek. De hála istennek a fiúk reflexei is elég kiélezettek voltak és éppen csak Torbjørnt súrolta egy lövedék.

- Hazug! - kiáltottam, és már nem érdekelt a nekem szegezett fegyver, támadtam és a rózsáim indái átszúrták a hozzám legközelebb álló támadót. A következő pillanatban viszont, mielőtt megbánhattam volna a tettemet, persze csak ha akartam volna, egy akkora ütést éreztem a tarkómon, hogy rögtön térdre rogytam. Tudtam, hogy ha emberként ért volna ez az ütés, az eszméletvesztés a minimum, ami történt volna velem, de akár holtan is eshettem volna össze.

- Örülj, hogy nem lőttelek le! - rángatott tovább Daniel, miközben Torbjørnék még mindig csak szerencsétlenül álltak, s láttam a szemükben, hogy fogalmuk sincs, mit tegyenek.
- Meneküljetek már el! - kiáltottam nekik, mire végre kapcsoltak, s visszafordultak a lépcsőn egyenesen a szobáik felé. Tudtam, hogy a következő pillanatban már a kastély túloldalán, az ablakból ugrottak ki és reményeim szerintem inden egyes eltelt másodperccel innen egyre messzebb kerülnek, de Antoine-ékhoz egyre közelebb.
- Főnök! Utána menjünk? - kérdezte az egyik értetlenkedő vadász.
- Hagyjad, úgysem éred már utol. De ők még nem veszélyesek, könnyedén ki fogjuk iktatni őket - válaszolta. Na én kérek elnézést. Mi az, hogy nem veszélyesek? Gondolkodj már, ember! Vámpírok! Mindig veszélyesek.

- Vége a nézelődésnek, Rosette, búcsúzz az 'otthonodtól', mert most újat kapsz - vigyorogta és belökött egy autóba.
- Soha - morogtam magam elé, és legszívesebben szemközt köptem volna.

 

A három fiatal srác még pár kilométeren át fej-fej mellett futottak az erdőben.
- Várjatok, álljunk már meg - dőlt a barna hajú egy fának - Egyáltalán merre? A műútra nem mehetünk, hiszen Rosette-t arra vitték el. És egyáltalán mit tegyünk?!
- Meg kell keresnünk Antoine-t! Vele van Mike is, úgy már nyert ügyünk van! - jelentette ki Håkon. - Van valamelyikőtöknél egy telefon?!
- Nálam van! - kiáltotta Eirik, s zsebéből elővette a kis készüléket. Egy pillanatra felderült arcáról leolvadt a mosoly - De nincs térerő, hogy a ...
- Akkor gyalog megyünk. Hárman, három irányba. Ellenvetés? - terjesztette fel a fehér hajú.
- Nincs - vágta rá Eirik, de Torbjørn még a sérült vállát nézegette, majd felszisszent.
- Hé haver... Jól vagy? - nézett rá a fekete hajú is - Hát ez nem néz ki túl jól...
- Valamiért nem akar begyógyulni... Pedig csak egy horzsolás! - nézte a gyengén, de folyamatosan vérző sebet.
- Igyál - nyújtotta felé Håkon a karját - Ettől majd gyorsabban rendbe jön. De hagyjál nekem is - erőltetett fel egy halvány mosolyt.
- Sajnálom - suttogta rekedten a barna hajú srác és rögtön a csukló után kapott és a sérülés lassan gyógyulni kezdett.

- Na akkor most futás! - mondta határozottan Håkon, miután a rajta esett seb is eltűnt. A három fiú rohamos tempóban, különböző irányba folytatta az útját.

Az óra elütötte a fél négyet. Eirik pedig a sűrű rengeteg végén végre meglátta a műutat, melybe ezen a helyen egy másik, keskenyebb út csatlakozott. Újra a mobiljára nézett... Végre a kijelző bal felső sarkában meglátott egy csíkot. Van térerő!
Rögtön kikereste a telefonkönyvből Antoine számát és már le is nyomta a hívás gombot. Kettőt csengett csak ki, és már fel is vette a hívott.
- Igen? - szólt bele a hófehér szemű vámpír.

- Baj van! Nagyon nagy baj! Rosette-et elvitte Daniel! - kiáltotta kétségbeesetten a telefonba a fiatal.
- Tessék?! - tűnt el minden nyugalom a mély hangból - Merre van most? Te merre vagy?!
- Én sem tudom pontosan. Rosette-et kocsiba lökték, én pedig most itt vagyok a kastélytól északra a kereszteződésnél - magyarázta Eirik.
- Egy pillanat és ott vagyunk - jelentette ki Antoine és a kereszteződésben megjelent a már jól ismert offroader, melynek egyik ajtaja kinyílt - szállj be!
Eirik rögtön bepattant a Mercedesbe.
- Mégis mi történt? - kiáltott hátra Mike is.
- Nem tudom pontosan... Edzettünk egészen fél 11-ig, aztán mi hárman elmentünk pihenni, de Rosette még a hallban maradt, ott várt rád... - halkult el a hangja. Sejtette, hogy mi mehet most végig az éjfekete hajú vámpírban.
- Kérlek folytasd... - szólalt meg elfojtott hangon Antoine.
- A következő emlékkép ott van, hogy meghallottuk Rosette hangját, ahogy kiakadva kiabált. Azután pedig egy férfihangot is meghallottunk, de azt nem ismertem fel. Mire kiértünk a lépcső széléhez, már összesen vagy kilenc fegyver szegeződött ránk és... Rosette nem akarta, hogy bajunk essen... Ezért... Beleegyezett abba, hogy elvigyék - hallgatott el. Szégyellte, hogy egy lánynak kellett hármukat is megvédenie... És hogy meg is tette.
- Szóval összesen tízen vannak? - tért a lényegre a szőkés barna vámpír.

- Nem. Már csak kilencen. Amint Rosette kilépett a kastélyból, a vadászok ránk támadtak, de csak Torbjørn sérült meg, ő sem vészesen. De a lövések után egyikük mellkasából már egy rózsa vége meredt ki. Ő nem élhette túl - Eirik itt abba is akarta hagyni a beszámolót, azonban Antoine nem engedte.

- És aztán? Mi történt? - nézett komolyan a fiúra.
- Daniel tarkón vágta... És... Rosette térdre rogyott... Azután pedig betuszkolták egy autóba... Innen tovább viszont nem tudom, mert még hátrakiáltott nekünk, hogy meneküljünk... És... Én... Sajnálom, Antoine! Sajnálom, hogy csak a bajt hozzuk rátok! - kiáltott fel kipirult arccal a srác.

- Ez nem a te hibád - mondta az említett vámpír, de hangjából tisztán kiérződött az elfojtott harag, düh és aggódás.
- Antoine, vedd át a kormányt és haladj tovább! Én felülről körülnézek, hogy hol lehetnek - ajánlotta fel Mike majd kiszállt a kocsiból. Teste átváltozott és újra az Ördög Fiának alakját öltötte magára. Megnyúlt, nem e világi külső és kifeszített, hatalmas szárnyak a bronz színeiben és erősségével. A szörnyeteg a csillagos égbolt felé szállt egyre csak feljebb, hogy az égből kémlelhessen az üldözött autó után.

 

Ezüst Audi, kényelmes, tágas belső tér. Egy éve még tényleg szerettem volna egy ilyen autóban, Daniel mellett ülni. De most az undor fogott el. Egyre inkább az ajtóhoz csúsztam, hogy minél távolabb lehessek legnagyobb ellenségemtől. Szökni nem igazán tudtam, hiszen az ajtókat lezárta, ezen kívül pedig egy kocsi előttünk egy pedig mögöttünk kísérte az utunkat. Fogalmam sem volt, hova akar vinni és miért, de nem is akartam megtudni. Nem akartam mellette lenni és kész!

- Mi van cica? - nézett rám ártatlanul, mire elsőre csak egy megrökönyödött pillantást kapott válaszul - Régebben szeretted, ha így szólítottalak.
Elfordítottam a fejemet. Hagyjon már békén! Szakadjon már le az életemről!
- Na mi az? Miért nem szólsz semmit? - tette a combomra a kezét, mire rögtön tiszta erőmből rácsaptam - Hé! Ne csináld, vagy muszáj lesz más eszközöket használnom a betörésedre!
- Hagyjál békén! - préseltem ki magamból - Egyáltalán hova akarsz vinni?!
- A főhadiszállásra. De csak nyugi, mire odaérünk, olyan leszel, mint régen. Egy engedelmes kislány.

- Undorodom tőled - mondtam, de ebben a pillanatban megcsúszott az autó és lesodródott az útról. Az, hogy megijedtem, már tényleg nem volt kifejezés. Elképzelni sem tudtam, hogy mi történt, és hiába reménykedtem abban, hogy ez az alkalmi zűrzavar segítségemre lesz a menekülésben, hiszen az autó borulásával Daniel éppen rám esett és teljes testsúlyával rajtam feküdt. Hiába próbáltam eltolni magamtól, egyre szorosabban fogott magához.

- Ssssh - hajolt egyre közelebb - Ez olyan nosztalgikus, nem? Újra itt fekszel alattam...

- Hallgass! - fordítottam el a fejemet, de továbbra sem szabadultam. Ahogy tekintetemet egy másik irányba kaptam, valami igazán furcsát vettem észre. Havat. De hiszen már április vége van!

Az autók a frissen, viharos sebességgel lehullott havon csúsztak le az útról. Kerestem a furcsa jelenség okát és egy távolabbi fa mögött fehér tincseket pillantottam meg, melyek egy hezitáló, értetlen arcot takartak. Nemet intettem a fejemmel, és a zöld szemek lemondóan néztek másik irányba, s tulajdonosuk fedezékbe húzódott.

- Főnök, jól van? - kiáltott hátra az egyik vadász, aki már kikecmergett a ronccsá vált autóból.
- Persze, nincs semmi baj. De ez egy vámpír műve volt! Biztos vagyok benne! Menjetek, keressétek meg! - utasította beosztottjait, akik mind a nyolcan a szélrózsa minden irányában szétszéledtek.

- Te pedig most velem jössz - rántott fel engem is, miután ő már felkelt.
- Gondoltad mi? - néztem rá szúrósan. Most, hogy egy az egy ellen a felállás, esélye sincs! - És mégis meddig akarsz gyalog eljutni?! Egészen a híres-neves bázisotokig?!
- Akár odáig is. De most gyerünk! - rántott egyet a karomon, mire én inkább támadásba lendültem. Lendülő öklömet ugyan sikerült elkapnia, de azt, hogy feltartóztatni is hogyan tudta, egyáltalán nem értettem.
- Tudod én sem vagyok teljesen védtelen. Nem hiába tartott olyan sokáig a felépülés. Egy kis anyagot belém is beépítettek - húzta fel pólója ujját, s megláttam, hogy az egész felkarjából vezetékek lógnak ki. Elkerekedett szemekkel néztem, hogy mégis mit művelhetett magával.

- Csak nem meglepődtél? Vagy most esik le, hogy ebben a helyzetben te vagy az, akinek esélye sincs? - tagolta szavanként a mondatát, ami roppant mód idegesített. Most mit tegyek?! Ez a srác minimum félig gép én pedig egyedül vagyok. Arról nem is beszélve, hogy Håkont éppen nyolc vadász üldözi, és ő is egyedül van velük szemben.

- Gyerünk, indulás! - rántotta meg újra a karomat, amiből már határozottan kezdett elegem lenni. Most mit tegyek?!
Az ég felé néztem, és valami furcsát, de ismerőset pillantottam meg... Ez... Ez Mike! Valamit mintha próbált volna elmutogatni, de sosem voltam jó az ilyenek megértésében, azonban arra elég volt, hogy a remény lángját újra fellobbantsa.

- Nem! Nem, nem és nem! Nem parancsolhatsz nekem, nem vihetsz magaddal és ne is érj hozzám! - kiáltottam kikelve magamból és kitéptem karomat a kezéből. Még egy lépést hátráltam és fújtattam a méregtől. Muszáj volt húznom az időt.

- Azt te csak hiszed! - kiáltott vissza s újra közeledett. Hiába hátráltam, a távolság csak nem csökkent közöttünk, egészen addig, amíg az egyik kidőlt autó oldalához nem értem. Onnan már nem tudtam tovább hátrálni, s Daniel mindkét kezét az arcom mellé tette elvágva a végső menekülési utamat is. Egyre vészesebb közelségbe került az arcunk, és láttam, ahogy zöldes barna íriszei az én vörös tekintetembe fúródnak, majd egy hirtelen mozdulattal ajkát ajkaimra tapasztotta és nyelve utat tört a számba. Erőszakos és fájdalmas volt ez a... Csóknak biztosan nem fogalmaznám. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, és éreztem, ahogy nyelve valamit átdugott a számba és lenyomta a torkomon. Mégis mi a fene folyik itt? És miért így?... Már zokogtam, mire elengedett. Fejem oldalra csuklott és a horizontot bámultam némán, megtörve.

- Rosette... - hallottam meg egy mély hangot, mely most oly távolinak tűnt - Rosette!
A mély hang kiáltássá erősödött. Szemeimbe újabb adag könny gyűlt fel és úgy éreztem magam, mint akit egy szemétdomb alá temettek el.
- Antoine... - suttogtam, majd térdre rogytam. Forgott velem az egész világ.
- Úgy látom, már hat is a szer - vigyorodott el elégedetten Daniel, de a következő pillanatban már ő volt az, akit erélyesen az autó oldalának préseltek.

- Mit tettél vele te rohadék?! - kiáltotta kedvesem dühtől eltorzult arccal.
- Ó csak egy aprócska csók - még mindig nem olvadt le a vigyor az arcáról.
- És még?! - kapta fel Antoine nyakánál fogva.
- Talán volt ott egy kapszula is... Aminek a hatásai között szerepel, hogy a gyomra nem veszi be a vért, a vámpír képességet elzárja a plusz erővel együtt, de mégsem lesz olyan, mint egy ember, hiszen a mi táplálékunkat sem bírja és ráadásul a napfény ugyanúgy megöli. Ez a szer még kísérleti stádiumban van - ecsetelte.

- Dögölj meg! - kiáltotta kedvesem és fejjel előre a földhöz csapta a fiatal vadászt. Még soha az életbe nem láttam, hogy Antoine ennyire kiborult volna. Az a példás önuralom és nyugalom, ami mindig olyan jellemző volt rá, most semmivé lett.