Eközben Mike lépett oda hozzám, ezúttal 'emberi' alakjában és felsegített a földről.
- Megvagy? - kérdezte halkan, mire csak megcsóváltam a fejemet és egy hirtelen 180°-os fordulatot véve elhánytam magam. Rettenetesen éreztem magamat.
- Pocsékul vagyok - nyöszörögtem, miután megtöröltem a számat. Antoine és Daniel pedig a háttérben küzdött. Hihetetlen, hogy szinte egy terminátor lett az ifjú vadászból. Akármekkora csapást is kapott, pillanatokon belül felkelt és támadott. Egyszerűen nem hittem a szememnek.

- Mike! Segíts Håkonnak! Az erdőben van és egy halom vadász keresi! - jutott eszembe barátom helyzete is - a többiek pedig szintén az erdőben vannak!
- Ne aggódj, Eirik már megvan. Visszavittük a kastélyba. Megkeresem a másik kettőt! - intett, majd eltűnt a rengetegben.

Olyan volt, mintha egy szakadék szélén álltam volna, melynek túloldalán kedvesem küzd, de én nem érhetem el, nem segíthetek neki. Minden erőmmel azon próbálkoztam, hogy legalább egyetlen szálat, egy aprócska indát sikerüljön előcsalnom... De még csak egy rózsaszirmot sem voltam képes előhívni... Mi... Mégis mi történt velem?! És meddig tart?!

A következő percekben egy valóságos lavina tört elő a rengetegből s egy jól megtermett barnamedve is megjelent. Egy pillanatra végre fellélegezhettem, hiszen már tudtam, kik eme jelenség okozói. És Mike is velük volt, tehát a vadászoknak tényleg esélyük sem lehetett, hiába voltak nyolcan. Ha jól sejtem öt fő lehetett az, akiket kapásból a hóförgeteg maga alá temetett. A maradék háromból egyet éppen a hatalmas, barna mancs csapott le, a másik kettőt pedig egyenesen az Ördög Fia repítette át a túlvilágra.

Már csak egy 'ember' volt életben és küzdött tovább: Daniel. Hihetetlen volt az, amit művelt. Fogalmam sincs mi történhetett vele az elmúlt hónapokban, hogy ilyen mértékű erőre tett szert. De mégis, ha mindannyiunkat beleszámolom, hatan voltunk egy ellen. Ez így még neki is esélytelen kell hogy legyen!

Minden önuralmamat összeszedtem és megpróbáltam végre felegyenesedni és a harcoló felek felé indultam. Lépéseim szaggatottak voltak és még mindig forgott velem a világ, de tekintetemet egyetlen pillanatra sem vettem le a küzdő felekről.
Antoine karjából ismét egy kisebb vérpatak kíséretében tört elő az ezüstkard és nem habozott használni. Teljesen ki volt borulva, és nem érdekelte, hogy egy látszólag fegyvertelen embernek ugrott neki. Csak egy suhintás, és... egy autó faralt be a két ellenség közé. Nem értem, hogyan nem vettük észre a jármű közeledését, hogy az mióta lehetett a közelben, egyáltalán hogyan került ide... De az ezüst Audi ajtaja kinyílt és Daniel szó nélkül pattant be az anyósülésre, s még az ajtó be sem csukódott, de az autó már tovább is hajtott.

- Nem menekülsz! - kiáltott fel Antoine, miközben én ismét térdre rogytam a gyengeségtől.
- Várj már! - fogta le az időközben mellé ért Mike - inkább oda nézz! - intett felém.
- Úr isten Rosette! - futott oda hozzám, mire egy halvány, de boldog mosoly kúszott ajkaimra - Rosette, sajnálom...
Szorosan magához ölelt, sőt, igazából majdnem összenyomott s velem együtt térdelt le. Ez kellett ahhoz, hogy ne törjek még jobban össze. Végre arcomat mellkasába fúrhattam, és őt sem érdekelte, hogy az újra feltörő könnyek eláztatják a felsőjét.

Ez a meghitt jelenet talán még tíz percig tartott, s akkorra végre sikerült egy kicsikét megnyugodnom. Újra normálisan vettem a levegőt és a remegésemet is sikerült leküzdenem. Megpróbáltam felegyenesedni és talpra állni, de lábaim újra megbicsaklottak alattam. Antoine pedig egy könnyed, lágy mozdulattal kapott az ölébe, s a következő pillanatban már a puha ágyunkra fektetett.
- Rosette - suttogta elfojtott hangon - minden rendben?
- Uhm... Persze - hazudtam. Szörnyen éreztem magamat, még mindig mintha keringőt járt volna velem a világ és a gyomrom is égett.
- Amint kell valami, szóljál, oké? - próbált meg magára ölteni egy kedves mosolyt, de az aggódás továbbra is sötét fellegként borította el porcelánszínű arcát.

- Nyugi... Nem lesz semmi baj... - nyögtem ki egy nagyon gyenge, mosolynak már már nem is nevezhető szájrándulással. Tény, hogy pocsék színész voltam - Ugye?
- Nem... Most már tényleg itt leszek... - simított végig az arcomon és én álomba szenderültem. Csak halvány hangfoszlányként hallottam még az enyhén bosszús, elkeseredett mondatot:
- Már megint... Egyedül hagytam, és újra majdnem elvesztettem - éreztem, ahogy végigsimít a vállamon, majd az ágy kissé megereszkedett, s tudtam, hogy mellém feküdt és erős karját óvón fonta derekam köré és húzott közelebb magához.

Teltek az órák, és iszonyatos hasfájással ébredtem fel. Kedvesem karja még mindig ölelt, de az én gyomrom valahol az éhség és az égés közötti állapotban forgolódott. Nem tudtam, hogy mit tegyek, ezért végül úgy döntöttem, hogy szép csendben megcélzom az étkezőt és keresek valami ehetőt... Vért.

Óvatosan csúsztam ki a hófehér kar alól és lábujjhegyen osontam ki a szobából majd vonultam le a lépcsőn egészen az előbb említett helyiségig. Lassan kinyitottam a hűtőajtót és egy zacskó vért vettem a kezembe. Hideg volt, és valahogy már most undorítónak találtam. Felrémlettek előttem Daniel szavai is, miszerint nem leszek képes megemészteni.

- A pokolba is, ezt nem mondhatta komolyan! - szitkozódtam visszafojtott hangon, és 'már csak azért is' felkiáltással egy szívószálat böktem a tasakba.
Az első kortynál már éreztem, hogy ez nem az igazi, de azért csak ittam és ittam tovább az eddig éltetőnek tűnő menüt. Most azonban szinte felperzselte a nyelőcsövemet és gyomromba érve is mint a legundorítóbb gyógyszerek szirupváltozatai, méregként kavarodott fel bennem a vörös lé. Talán két percig sem bírtam ki s már rohantam is a műanyag szemeteshez és bármennyire is nem illik nemcsak egy lányhoz, hanem senkihez sem, de újra minden kizúdult belőlem - a számon át.

Már három napja csináltam ezt, jóformán aludni sem tudtam, gyenge voltam és a gyomrom is mintha cafatokban hevert volna. Mégis egész álló nap próbálkoztam a bájvigyor fenntartásával, és mindenkit arról győzködtem, hogy igenis nincsen semmi bajom... Persze ezt így konkrétan senki nem hitte el, de annyival letudtuk, hogy csak a képességeim lettek elzárva, arról, hogy már majd fél hete nem tudtam semmiféle táplálékot magamhoz venni, inkább senkinek sem szóltam.
A fiúk szorgosan edzettek, de Eirik képessége még mindig nem akart előjönni, ami egyértelmű, mennyire frusztrálta.


Már csak pár óra volt az újabb éjszakáig, amikor ismét felébredtem és mintha a gyomromban belül éhes kis lények jártak volna véreső táncot. Ismét felkeltem, de már korántsem olyan óvatosan, mint ahogy azt még pár napja tettem. Most már csak egy célom volt, minél előbb kiérni valahova, ahol nyugodtan kiadhatom az amúgy is üresnek hitt gyomrom maradékát. Ennyire cefetül még soha az életben nem éreztem magamat. Amikor tükörbe néztem, már tényleg alig ismertem magamra. Sötét karikák húzódtak a szemeim alatt, arcom beesett volt és a bőröm is határozottan szürke színben pompázott. Talán így érezhette magát Napóleon az utolsó adag arzénnál, amit lenyelt az ebédjével? Ezt nem tudhatom.

Újra felcsaptam hát a hűtőajtót és immár negyedszerre próbáltam meg a vörös lét lenyomni a torkomon anélkül, hogy visszajöjjön. Mondanom sem kell, eddig minden próbálkozásom száz százalékos kudarcba fulladt.
Újra ajkaimhoz emeltem a tasakot és hagytam, hogy nyelvemen végigcsorduljon a vér, de éreztem, hogy amint a cseppek végiggördülnek a torkomon, újabb hányinger tör rám...

Tíz perc múlva már a márvány járólapokon ültem, hátamat a konyhaszekrénynek vetettem és tudtam, hogy a szemetes tartalmát újra el kell tüntetnem, ha nem akarok lebukni. De jelen pillanatban még a kisujjam megmozdításához sem volt erőm, nemhogy felkeljek. Pedig tudtam, hogy nagyon össze kell kapnom magamat, hiszen alig másfél hetem volt egy bizonyos jeles eseményig, pontosabban mondva: május hetedikén lesz fél éve, hogy ténylegesen Antoine mellett döntöttem, hogy... Hogy nemcsak a vérét, hanem az első csókot is megkaptam tőle...

Lassan sikerült újra lábra állnom és remegő léptekkel indultam el a kijárat felé. A sötét folyosón botorkáltam, amikor észrevettem, hogy jön valaki. Már a lépteit is felismertem, így különösebben nem lepett meg, hogy a hosszú, éjfekete hajtincsek takarásából Antoine lépett elém. Még a szemeibe sem néztem, csak a nyakába borultam és erőteljesen zokogni kezdtem.

- Én... Sajnálom, hogy eddig nem szóltam... - nyögtem - Én nem bírom tovább...
Minden ki akart törni belőlem és az egész énemet egy tomboló, haragos tengernek éreztem.
- Shhh - simogatta a hátamat és közelebb húzott magához.
- El kellett volna már mondanom az elején, de én reménykedtem... De nem akarok többet ál
mosollyal nézni Rád! - szinte ordítottam a sírás közben és fogadni mertem volna, hogy mindenkit felvertem, és ők csak a helyzetemre való tekintettel maradtak inkább diszkréten a szobáikban...

- Már az elejétől fogva tudtam, hogy nem csak a képességeid nem működnek - mondta halkan a fülembe - Tudtam, hogy minden éjjel itt vagy és hogy ez történik veled... De ahelyett, hogy közbeléptem volna, szerettem volna, hogy Te gyere oda hozzám.
- Köszönöm... Hogy adtál rá esélyt... Hogy adtál rá ennyi esélyt - nyökögtem és lassan csitulni kezdett a bennem zúgó vihar.
Ölbe kapott és visszavitt a szobánkba. Óvatosan fektetett le, és amikor már teljesen lenyugodtam, folytatta véleménynyilvánítását, de ezúttal már más mederben.
- Veszélyes neked itt... Tudom, hogy az én hibám, hogy nem voltam veled, de akkor is... Erről a helyről tudnak a vadászok. Nem akarom, hogy újra bajba kerülj, pláne, amikor ilyen állapotban vagy. Szerintem el kell mennünk innen - halkult el a végére.

- Nem! - vágtam rá kapásból - Nem akarom elhagyni az otthonodat, az otthonunkat! Még egyszer nem! Nem akarok fejet hajtani a vadászok előtt - köhögtem fel - Én itt akarok maradni Veled!
Nyűgös voltam, akár egy 5 éves kislány, de mégis... Ragaszkodtam az otthonunkhoz. Ehhez a kis kastélyhoz, a rózsákkal beültetett kerthez az öreg tölgyfával, az út menti erdőkhöz, ehhez a vidékhez... Nem akartam ismét menekülni, elbujdosni Daniel elől... Nem akartam, hogy tényleg a játékszerévé váljak, nem hagytam sem a büszkeségemet, sem pedig a számomra oly fontos dolgokat.

- De... - próbált ellenkezni kedvesem, de rögtön a szavába is vágtam.
- Nincs de. Te a családom vagy - helyeztem mutatóujjamat a szívére és a hangom is csendesebb lett és még el is mosolyodtam, majd másik kezemmel körbemutattam a helyiségen - Ez pedig a Mi otthonunk, amit nem hagyok el senki miatt.

Antoine arcán is egy talán meghatott, talán boldog, de mégis keserédes mosoly terült el, majd összekulcsolta kezeinket.
- Akkor csak pár hétre. Akár csak kettőre... Róma, Párizs... Ahova csak akarsz, csak mi ketten... Rendben? - nézett rám szinte esdeklően csillogó, hófehér szemeivel, melyek koromsötét pupilláiba mélyen elmerültem.
- Rendben... De csak másfél-két hétre... És nem költözünk, hanem csak 'szabadságon leszünk' - nevettem fel halkan, de ez is elvette minden erőmet.
- Most pedig pihenj, szükséged van rá. Mike-kal pedig majd megpróbálunk intézni valamit, hogy jobban legyél - simított végig az arcomon újra, majd betakart és ismét hagyta, hogy a mellkasára téve a fejemet aludjak el, félig átölelve őt.

Amikor legközelebb felébredtem, valahogy sokkalta jobban éreztem magamat. Már nem éreztem úgy, mintha mázsányi ólom nyomná a lelkemet a hazugságok miatt és ez egy hatalmas fellélegzést jelentett a szervezetemnek is. Igaz, egyedül voltam a szobában, de amikor az órára néztem, és láttam, hogy már éjfél elmúlt, tudtam, hogy ennek így kellett lennie. Én voltam az, aki végre egy kiadósat aludt.
Kinyújtóztattam tagjaimat és egy puha, fehér köntösbe bújva léptem ki a szobából. Arcomat még megmostam, majd azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit is csinálhatnék addig, amíg a többiek edzenek. Nagyon nem tetszett, hogy én nem lehetek ott velük, hogy én ide, ebbe a kastélyba mint hercegkisasszony az elcseszett tündérmesékbe - be vagyok zárva. Mégis mit tehetnék ilyenkor?

Úgy tíz percnyi falbámulást követően a már régen használt könyvtárszoba felé vettem az irányt. Igen, ilyen is volt a kastélyban, de tény, hogy nem volt túlságosan kihasználva. Arról, hogy mekkora por lepte be a valaha talán szebb időket látott helyiséget, inkább nem is beszélnék. Mindenesetre a vaskos könyvek katonás sora így is egy elképesztő látványt nyújtott. Ujjaimat végigfuttattam a könyvek gerincén és megállapítottam, hogy a legtöbb könyv francia szerzővel büszkélkedhet. Őszintén szólva, ebből a kategóriából én még csak A három testőrt és a Goriot apót olvastam el, szóval lett volna mindenképpen némi pótolnivalóm... De ehelyett inkább kiválasztottam a legnagyobb borítóval rendelkező darabot és visszaballagtam a szobába. A könyvet az ölembe vettem és egy üres lapot tettem rá. Igaz, még mindig nem jutott eszembe semmi különösebb ötlet, de legalább azt tudtam, hogy rajzolással fogom elütni az időt.
A fehér papíron lassan vonalak vázolódtak fel és a grafit szürkesége alakot öltött rengeteg víz, sziklák és egy magával ragadó táj képében. Nem gondoltam volna, hogy pont tájkép jön ki a ceruzámból, hiszen portrézni, embereket rajzolni mindig is sokkal jobban szerettem. Amikor kész lett a művem, fogalmam sincs, mennyi idő után, magam elé emeltem és hunyorítva néztem végig rajta.

- Szerintem jó lett - hallottam meg vállam fölül a bársonyos hangot és meglepetten fordultam gazdája felé.
- Köszönöm. De Te mióta vagy itt? - néztem rá nagy szemekkel.
- Csak úgy negyed órája... De annyira belemerültél a rajzolásba, hogy inkább csak néztem - mosolygott lágyan és én rögtön elpirultam. Mégis hogyan nem vettem észre?
- Bocsánat... Én tényleg... - kezdtem magyarázkodni, mire hátulról átölelt és állával vállamra támaszkodott.
- Ugyan... Ha te tudnád, hányszor álltam az elmúlt évek folyamán mögötted, miközben a szobádban rajzoltál. Tudtam, hogy olyankor soha nem vettél volna észre - mondta halkan felnevetve, mire én csak még elképedtebb arcot vágtam.
- Ezt nem hiszem el! - jelentettem ki.
- Pedig ott voltam! De inkább mást mondanák. Mit szólnál, ha egy ilyen helyre mennénk? - bökött a kép felé - Tenger, sziklák, erdők...
- Ha egy vadász sem jár arra, akkor egy hétre talán - mosolyogtam kedvesemre és mélyebbre bújtam karjai között.

Lassan csókok borították be a nyakamat, majd ahogy szembe helyezkedtem el Antoine-nal, ő végigsimított az arcomon, miközben másik kezével a derekamnál fogva húzott közelebb. Hihetetlenül jó érzés volt ez a fajta szeretetnyilvánítás, ahogy ajkaink először csak apróbb pillanatokra, majd egyre hosszabb időre értek össze míg egy mély csókban nem forrtunk össze.
A feltüzelt pillanatot azonban egy kopogás törte meg, aminek hallatán abbahagytuk a játékot.