- Gyere be! - mondta hangosabban kedvesem, mire Mike szőkés barna feje jelent meg az ajtóban.
- Csak nem megzavartam valamit? - nézett ártatlan, zöldes barna szemeivel.
- Dehogy - mondtuk egyszerre egy mély sóhaj után, majd halkan felnevettünk, mire a kölyökképű vámpír csak értetlenül nézett.
- Na mindegy, csak azért jöttem, hogy vegyek egy kis vért tőled, Rosette - jelentette ki.
- Tessék? Vagyis minek? - most én néztem rá a lehető legértetlenebbül.

- Tudom, hogy ez most kellemetlen, mert így is le van gyengülve a szervezeted, és mivel enni nem tudsz, ezért nem is fog nagyon újratermelődni egy darabig, de szükség lenne pár vizsgálathoz, például megtudhatnánk belőle, hogy mégis mit adtak be neked... - magyarázta, s láttam Antoine arcán a sötét felhőként átgomolygó haragot és keserűséget, amit a vadászok, vagyis Daniel legutóbbi akciója okozott.

- Hát, akkor legyen, úgysincs más választásom - néztem szomorkás-zavarodottan a német srácra és felé nyújtottam a karomat. Ekkor vettem csak észre a kezében lapuló fecskendőt. Gyors léptekkel jött oda hozzám, lefertőtlenítette a karomat, majd éreztem, ahogyan a vékonyka fém a bőröm alá hatol. Fájni fájt ugyan, de annyira nem volt vészes. A rosszabb érzést inkább az egyre kevesebb bennem folyó vér okozta, hiszen ismét egy gyengébb szintre süllyedtem, legalábbis maximálisan így éreztem. Ha akkor Antoine nem ült volna mögöttem és nem karolt volna át, szerintem hanyatt dőltem volna tehetetlenségemben. Újfent megállapítottam magamban: mocskos egy érzés ennyire gyengének lenni.

Miután Mike végzett, szabad kezével a mobilját kapta elő a zsebéből.
- Szia apa, kéne a segítséged. Ide tudnád küldeni az egyik tollkupacot? - kezdte olyan lazán, ahogy az tőle elvárható.
- Már megint miért? És mi az, hogy tollkupac? Huginra és Muninra gondolsz? - hallottuk meg az élces hang nevetését is.
- Kéne egy vizsgálat. Kizártnak tartom, hogy ne tudnál az itt történtekről, szóval küld már ide az egyik varjat, hogy elvigye Münchenbe a laborba Rosette vérét - nézegette közben a szeme elé tartott véremet.
- Nem varjak, hollók te szerencsétlen kölyök - nevetett továbbra is Adalric - De ha nem tudnád, személyesen is megjelenhetek bárhol, bármikor ezeken az átjárókon.
Ezt az utóbbi mondatot már élőben hallottuk, miután a falon egy hatalmas, fekete lyukból az elegáns és tekintélyt parancsoló kisugárzású férfi lépett elő.
- És amúgy is, úgy érzem, hogy élőben is le kell hogy szidjalak titeket - nézett acélos tekintettel hol a fiára, hol pedig Antoine-ra - Már megint sikerült egyedül hagyni ezt a lányt, aki ilyenkor mindig bajba kerül. Ezt már igazán megtanulhattuk volna, nemde?
A két férfi lehajtotta a fejét.

- És az az Eirik gyerek tudja már, hogy ki is végzett igazán az anyjával? - folytatta beszédét az Ördög.
- Még nem... Hála Istennek nem hallotta meg... Nem is tudom, mit tett volna, ha megtudta volna akkor, de az biztos, hogy rögtön a vesztébe rohant volna... - mondtam halkan.
- De előbb-utóbb meg kell tudnia - szólalt meg végül Mike is.
- De előtte legalább hadd tanuljon valamit! Legalább a képessége jöjjön elő! Amilyen forrófejű, amint megtudja, képes lenne azon nyomban a vadászok főhadiszállására rohanni! - kiáltottam fel, és ez minden erőmet elvette, köhögni kezdtem.
- Rosette! Nyugi... - fektetett el kedvesem, majd az ajtó ismét kinyílt.
- Miért rohannék a vadászok főhadiszállására? - az emlegetett 'szamár', Eirik állt szemben velünk.

Mindannyian egy csapásra elhallgattunk és talán ijedten, talán csak tanácstalanul néztünk egymásra.
- Mi az, amit nem akartok elmondani? - tette fel másképp a kérdését, de az újabb csend beálltát ez sem akadályozta meg. Nagy sokára Adalric szólalt meg.
- Elmondjuk, ha leülsz és megígéred, hogy nyugton maradsz - jelentette ki, mire Eirik csak zavartan bólintott és az ágy szélére ült.
- Szóval? - kérdezett újra.
- Édesanyád nem egy egyszerű betörésben vesztette életét - mondta az idős vámpír.

- Tessék? - nyíltak tágra a már-már neon zöld színű szemek - Akkor mégis mi történt?
- Vadász volt, küldetést hajtott végre - folytatta Mike.
- De... Mégis miért?! Egy vadásznak nem az a dolga, hogy a vámpírokat ölje meg?! Akkor anyát, aki ember volt, miért őt kellett lelőni?! Miért ő volt az, akinek meg kellett halnia?! - borult ki a fekete hajú srác.
- A vadászok, talán éppen mint mi, sokszor kegyetlenek... Valószínűleg az csak egy apró lépés volt a játszmában, egy csel, amivel előhívtak titeket, hogy azután Antoine-ékhoz vezessétek őket... - találgatta tovább a szőkés barna férfi.

- És ezek után ti még azt várjátok, hogy üljek tovább a seggemen, várjak egy égi jelre és hagyjam, hogy azok a gyilkosok azt csináljanak, amit akarnak, hogy röhögjenek, miközben én itt kínlódok?! - pattant fel és egyenesen az ajtó felé vette az irányt.
- Eirik, nyugi! - kiáltottam utána, de észre sem vett. Mike már sokkalta hatásosabban járt el, ugyanis a fiú felsőjét a nyakánál fogta meg, majd egy egyszerű karlendítéssel, rongybabaként vágta vissza az ágyra.

- Nyugi, öcsi. Hidd el, tudom mit érzel! De azzal, hogy mint egy idióta ökör, fejjel nekifutsz a falnak, nem érsz el semmit! Elhiszem, hogy idegesít ez az egész helyzet, és elkeseredett vagy, mert a többiekhez képest le vagy maradva! Lehet kegyetlenül hangzik, de még a bázisuk küszöbéig sem érnél el, amíg ezen a szinten vagy! Tudom jól, hogy bosszút akarsz állni, de hidd már el, hogy ehhez fel kell készülnöd! Miután az én anyámat ölte meg egy vámpír, aki minket is azzá tett, hiába voltunk ketten, nekünk is majd egy hónapba telt, amíg egy azaz egy vámpírnővel le tudtunk számolni! Te pedig egy seregnyi vadásszal fogsz szemben állni! - úgy tűnt, hogy Mike is elég rendesen kiakadt. Talán régi emlékeket idézett fel Eirik helyzete, talán csak éppen ilyen napja volt, minden esetre a lehető legőszintébben vázolta fel a norvég fiú helyzetét, aki ezek után már csak megtörve nézett maga elé.

- A lényeg ami a lényeg. Én elmegyek és kivizsgáltatom a vért, addig Rosette, Antoine-nal elutaztok valahova, egy kihalt helyre, mert itt nyílt célpontok vagytok. Bármi probléma adódna, rögtön hívjatok minket! De legalább Antoine képességével egy bizonyos távon belül könnyedén odébbállhattok. Részemről idehívom még a Lacrose nővéreket is, akik besegíthetnek a srácok edzésében. Ha a vadászok harcot akarnak, akkor háború lesz, és mi nem fogjuk hagyni magunkat - fejezte be kisebb beszédét Adalric.

- Úgy legyen - mondtuk mindannyian, majd mindenki a dolgára indult. Mielőtt Eirik is elhagyta volna a szobát, a vállára tettem a kezem.
- Kitartás... És sajnálom, hogy miattam... - de a mondatot nem tudtam befejezni, talán akkor sem tudtam volna, ha a fiú nem szól közbe.
- Nem te tehetsz róla - suttogta rekedten, majd elhagyta a helyiséget.


- Ne emészd magad, inkább koncentrálj a gyógyulásodra - ölelt át hátulról két óvó, hófehér kar.
- Persze, csak... - mondtam magam elé.
- Semmi csak. Én sem azt várom el, hogy mosolyogj és nevess, de azzal, ha magadat fogod hibáztatni, csak Eiriknek is rosszat teszel - majd maga felé fordított és mindkét kezemet megfogta - Inkább csomagolj be néhány cuccot, amit hozni szeretnél, és reméljük, hogy lesz pár nyugodt napunk egy kellemes helyen.
Az a lágy mosoly, ami az arcára rajzolódott egy pillanatra feloldotta a gondjaimat.
- Rendben, neki is kezdek - mondtam még, majd a szekrény felé is vettem az irányt.

Míg Antoine is intézte a saját dolgait és én egyedül birkóztam a ruhák összecsomagolásával, Håkon lépett be a szobába. Első ránézésre láttam, hogy ő sincs épp a legjobb hangulatában. Fáradtnak és nyúzottnak tűnt.
- Ülj csak le, nem zavarsz - mondtam már-már automatikusan, mielőtt még megkérdezhette volna.
- Köszi - válaszolta halkan, majd csendben figyelte a tevékenységemet.

- Håkon... Tudom, hogy nem engem nézni jöttél, szóval bökd ki, mi jár a fejedben. Univerzális lelki szemetes vagyok, szóval tényleg nyugodtan bármit elmondhatsz - mosolyodtam el biztatóan.
- Te mondtad - viszonozta arcvonásaimat, s nekikezdett - Csak ez volt életem első ilyen fajta harca... És... Ijesztő volt. Mármint ahogy téged elvittek, a tehetetlenségünk... Aztán persze az is, amikor az erdőbe követtek a vadászok, hihetetlenül megijedtem...

- Ez csak természetes. Akkor használtad először a képességedet, hiszen csak akkor jött elő! És én örülök, hogy ezt megtetted. Ha akkor nem csinálsz egy kis magánakciót és nem állítod meg a kocsikat, még ki tudja meddig kellett volna Daniel mellett maradnom... - vallottam be és még a gondolatba, hogy jelenlegi legnagyobb ellenségemmel akár egy órát, vagy csak egy negyedet is még el kellett volna töltenem... Beleborzongtam.

- De akkor is, sose gondoltam volna, hogy ilyen kemény lesz. Az pedig, hogy még én sem tudom normálisan feldolgozni az eseményeket, eléggé nyomaszt. Elvégre is úgymond én vagyok a másik kettőnek a bátyja - ült ki egy zavarodott mosoly az arcára - de így... nem tudom, hogyan tovább...
Ekkor felkeltem a bőröndömtől és leültem a fehér hajú fiú mellé s halványzöld szemeibe néztem.
- Figyelj. Az, hogy most nem tudtad feldolgozni, azt én nem is csodálom. Még én sem tudtam teljesen. És nem csak neked kell bátyként vigyázni rájuk, hanem mi is itt vagyunk. Igen, tudom, Antoine és én most egy kicsit elutazunk, de itt lesz Mike, Cosette, Cornelia és Adalric is. Ők mind támogatni fognak téged, titeket. Nem vagytok egyedül, és ez a legfontosabb! Érted?
- Azt hiszem... - egy kicsit tényleg mintha derültebb lett volna az arca.
- De nagyon figyelj oda Eirikre. Gondolom egészen hozzátok is kihallatszott, mi is történt igazából az édesanyjával és jogosan van kiborulva. Szóval tényleg legyetek mellette! - kötöttem a lelkére.
- Nyugi, tudom, mi a dolgom - mosolyodott el.
- Akkor jó! - majd lehajoltam az utolsó ruháért, amit még magammal szerettem volna vinni és összecipzároztam a bőröndöt - Végre én is kész vagyok!

Miután leszállt az éj, mind a heten a hallban gyűltünk össze, majd búcsút intettünk barátainknak.
- Berendezés marad - adtuk ki az utolsó utasítást - És ha bármi is történik, legyen az jó vagy rossz, azonnal hívjatok!
- Persze, majd hívunk - nyugtatott meg Mike, s még mielőtt jóformán kitessékelt volna minket az otthonunkból, egy borítékot nyújtott át nekünk.
- Az új igazolványaitok - vigyorodott el, és amikor én is ránéztem a két kártyára...
- Indulhatunk, Monseur Lacaille, vagy mondjam inkább, Cyrille? - azt hittem, összeesek a nevetéstől.
- Hát persze, Mademoiselle, avagy szólíthatom inkább Ambrosine-nak? - ő sem tudta megállni, hogy szélesen el ne mosolyodjon. De végül inkább mindketten kérdően néztünk Mike-ra.
- Te... Honnan szedted ezeket a neveket? Valami random French Names generátorból? - nevettünk fel.
- Valami olyasmi. De szerintem egész jól hangzanak, nem? - ő is majdnem megfulladt a röhögéstől... Csak úgy, mint a többiek.
- Na, de tényleg sziasztok - köszöntünk el végre, s a következő pillanatban már friss, sós levegőt lélegeztem be.


Először egy hotel felé vettük az irányt, hogy megszabadulhassunk a felesleges csomagoktól, és hadd ne mondjam, hogy már a bejelentkezés is viccesen indult ezekkel a nevekkel, de azért csak sikerült türtőztetni magunkat és talán sikerült elkerülnünk a feltűnést is.
Ezután viszont miénk volt az éjszaka, s egy elhagyatottabb, magányos tengerparti részhez mentünk. Bár a part homokos volt, nem sokkal messzebb már fák nőtték be a tájat. Már átléptünk a májusba és felhőtlen, tiszta égbolt alatt élvezhettük a kellemes későtavaszi, avagy inkább kora nyári időt, a lágy, meleg szellőt.

- Így első ránézésre, azt hiszem nem fogom megbánni, hogy elhoztál ide - néztem bele a hófehér szemekbe, majd kezeimet mellkasára tettem és egy lágy nyomással arra késztettem, hogy leüljön a fűbe, majd szemből az ölébe ültem én is.
- Örülök, hogy tetszik. Utoljára gyerekkoromban töltöttem errefelé néhány nyarat. De azóta persze sokat változott már... Szinte rá sem lehet ismerni - mondta halkan, miközben átölelte a derekamat.
- Nem akarsz mesélni még azokról az időkről? - tettem fel a kérdést, remélve, hogy újabb részleteket fog felfedni a múltjából.

- Nem tudom, mit mondhatnék. Igazából apámnak volt egy birtoka, meg persze az igazi családjának. Én csak úgy lehettem itt, hogy a felesége nem tudta, ki is vagyok igazából. Csak egy egyszerű inasfiúnak hitt, aki gondozza a lovakat - láttam, ahogy a szemei valahova a messzeségbe tekintenek, ahogy felidézi az emlékeket.
- Lovak? Nekem sosem lehetett lovam - vágtam szomorú arcot.
- Panellakásba nem is lehetett, te - borzolta össze a hajamat, akár egy kisgyereknek.
- És neked volt lovad? - jött rám a gyermeki érdeklődés.
- Saját nem, de egy kedvencem volt az istállóból. Egy fekete csődör, azt hiszem Noir volt a neve... Egyszer nagyon csúnyán leestem róla... - mosolyodott el újra.
- Te? Leestél? - nevettem fel, miközben hitetlenkedve néztem rá.
- Le. Elég rendesen. De csak a kulcscsontom törött el... - mondta, én még mindig próbáltam vizualizálni magam előtt először is egy gyerek Antoine-t.
- De mégis hogy? - néztem rá bociszemekkel, mert kíváncsi voltam a történetére.
- Ha ennyire tudni akarod, az volt inasi pályafutásom vége. Engedély nélkül vittem el még 12 évesen, és a kitörő viharban megvadult. Apám meg, nem kicsit volt kiakadva, hiszen az a csődör volt az istálló büszkesége... Szóval azóta nem jártam erre, de ezt most inkább hagyjuk - zárta le a témát, de még mindig mosolygott.
- Oké... De... Akkor is megnéztem volna - mondtam még, de mivel ezt úgy is túltárgyaltuk, inkább közelebb húzódtam hozzá és adtam egy puszit az arcára.

- Ezt most miért kaptam? - nézett rám ártatlan szemekkel miközben viszonozta a cselekedetemet.
- Ez még csak a kezdet, hogy megháláljam, amiért elhoztál ide - válaszoltam egy huncut mosollyal az ajkaimon - Már tudom, hogy miért akartál mindenképpen mostanában elhozni.
- Csakugyan? - suttogta fülembe, s közben végigcsókolta a nyakamat.

- Igen. Ma van fél éve, hogy először találkoztunk. Mármint, hogy először láthattalak én is téged. És nyolc nap múlva pedig az első csók. Vagy talán nem erre gondoltál? - néztem le szemeibe, hiszen így, hogy az ölében ültem, most én voltam a magasabb.
- De - mondta, majd jobb kezét tarkóm mögé tette, s finoman közelebb húzta a fejemet majd először lágy, majd egyre szenvedélyesebb csókban részesített.