Egy föld alatti épület lőterén egy sötétszőke fiú gyakorolt. A narancssárga lencsés szemüveg és a fülvédő is rajta volt, egyre csak a céltábla szívébe lőtt.
- A francba is, ez nem lehet igaz. Miért megy most ilyen könnyen - keletkezett újabb lyuk a fekete, felrajzolt test fejében - megy a lövés, de akkor és ott nem tudtam megtenni semmit?! A fenébe is, lassan már az sem érdekel, ha Rebekát.. Vagyis Rosette-t is lelövöm és meghal! Kezd elegem lenni ebből az egészből!
Majd szitkozódva hagyta abba a gyakorlást, s mikor levéve felszerelését hátrafordult, meglepetten vette észre, hogy mestere, Aaron állt mögötte.

- Higgadj le. Tudod, hogy a lány kell nekünk. Inkább amiatt fájna a fejed, hogy miért is kellett harcba bocsátkoznod! Neked elsősorban nem a Maloun kiiktatása a cél, hanem hogy elhozd a meglépett csajod. Így, hogy el kellett hoznom téged, még csak azt sem tudjuk megfigyelni, hogy egyáltalán meddig hat az a nyavalyás szer! És amúgy is... Rajta lehetne még kísérletezni. A nőket mentálisan is könnyebb megtörni, nem gondolod? Egy pár nap a cellákban, egy két eszköz és már sírva futna a karjaidba nem? - tartotta meg kiselőadását az öregedő vadász.

- Aaron... Neked sosem volt feleséged, ugye? - sóhajtotta lemondó hangon Daniel - Bár nem tudom, milyen a többi nő, de Rosette csupa nagy betűvel MAKACS. Ha egyszer elhatároz valamit, kitart mellette szinte bármi áron.
- A szinte szón van a hangsúly - jegyezte még meg Aaron, majd mindketten elhagyták a lőteret és a szürke folyosókon mentek tovább.
- Mik a terveid? - törte meg az imént beállt csendet az ifjú.
- Először is téged elküldeni egy átvizsgálásra. A karod rendesen működött? - nézett érdeklődve tanítványára, mire az felhúzta pólója ujját, s megvillantak a bőr alól előkúszó huzalok.
- Ez még egy kicsit idegesít - piszkálta meg másik kezével a drótokat - de amúgy tökéletes. Soha nem éreztem még magamban ennyi erőt - majd demonstrálásként a falba ütött, mely bár nem gipszkartonból volt, mégis áttörött és a szomszéd helyiségbeli laborba engedett bepillantást.

- Na, úgy látszik ezek a pót szövetek még nem bírják elég rendesen a strapát - nézett lenyúzott öklére, ahol a felhasadt bőr alatt megmutatkoztak a fémcsontok.
- Örülj inkább annak, hogy a kutatók képesek voltak lecserélni egyáltalán ilyenre a karodat - morogta az idősebb.

- Tudom, tudom. Ezúton is szeretnétek köszöneteteket kifejezni apám nagy értékű anyagi támogatásáért - húzta széles vigyorra a száját - De én most inkább mennék az edzőterembe, úgy érzem, ma formában vagyok. Legközelebb már nem nyomhat le egyik mocskos vérszívó sem.
- Úgy legyen - hagyta rá Aaron, majd szétváltak.

 

Újabb éj következett és halkan keltem fel az ágyból. Antoine még aludt, én pedig csendesen a fürdőszoba felé vettem az irányt. Letusoltam és kifésültem a hajamat, majd egy fehér ruhát vettem fel. Egyszerű, spagettipántos, rövid nyári ruha volt. Illett a mai estéhez, mert határozottan meleg volt.
Mezítláb mentem vissza a szobába, ahol már kedvesem is felült. Mosolyogva nézett végig rajtam, majd a fürdő felé vette az irány. Ahogy elment mellettem, még lágyan végigsimította a derekamat, majd becsukódott mögötte az ajtó és én mosolyogva ültem le.
Nemsokára Antoine is rendbe szedte magát, és amikor odaért hozzám, én is felkeltem az ágyról és megfogtam a kezét.

- Nem megyünk le egy kicsit a partra? - néztem fel rá.
- De, ha szeretnél - mosolyodott el, és kivételesen nem pillantással, hanem normálisan, gyalog hagytuk el a hotelt és sétáltunk el a nem túl messze húzódó tengerparthoz. A telihold sejtelmes világítást adott és a dagály miatt a víz is magasabban állt. Kibújtam a papucsomból és a víz felé vettem az irányt. Először csak a bokáig érő részbe léptem bele és vidáman mosolyogva néztem kedvesemre.

- Gyere te is! - kértem meg, mire ő is megszabadult cipőjétől és nadrágját is feltűrte. Egyre beljebb merészkedtem, végül isa ruhámat nem kellett féltenem, elég rövid volt ahhoz, hogy a térd fölé érő vízben még ne nedvesítsem be.
Egy hirtelen mozdulattal lefröcséltem Antoine-t, majd hangosan felnevetve kezdtem el futni a kissé hideg, de azért még kellemes vízben. Kedvesem egyszerűbbnek látta, ha ingét is leveszi és a partra dobta, majd üldözőbe vett. Minél közelebb ért hozzám, annál jobban pacskoltam rá a vizet és egyre hangosabban nevettem. Persze őt sem kellett félteni, hamar belement a kis játékomba és én sem maradtam szárazon. Éppen egy hatalmasat csaptam volna a vízbe, hogy kegyelemdöfést adjak neki, amikor egy pillantással eltűnt.

A következő pillanatban már hátulról, szorosan ölelt át.
- Ugye tudod, hogy most könnyedén felkaphatnálak és így ahogy vagy, beledobhatnálak a vízbe? - búgta a fülembe és szemem sarkából láttam a kaján vigyort az ajkain.
- De te nem vagy olyan... Te nem tennéd meg... - néztem rá bociszemekkel - Nem mintha ártana a ruhámnak.
Végignéztem magamon, és sikeresen megállapítottam, hogy gyakorlatilag átlátszóvá ázott át a ruhám, de Antoine előtt úgy sincs mit szégyellnem.

- Tényleg nem tenném meg, de csak azért, mert most nem akarlak elengedni - fordított szembe magával. Az a forróság, ami most a testemben cikázott egyre inkább azt követelte, hogy még közelebb legyek kedvesemhez, és ennek én boldogan tettem eleget. Úgy is már Atoine-nak derékig ért a víz, így csak könnyedén el kellett rugaszkodnom, karjaimat már amúgy is nyaka köré fontam s most még lábaimat is összekulcsoltam a csípője felett. Ajkaimat övéihez érintettem s lenyaltam a sós vizet a szájáról. Először csak aprókat haraptam az alsó ajkába, majd mély csókba keveredtünk...


Még a hajnal előtt tértünk vissza a szobánkba, még mindig pihegve és vizesen ránk tapadt ruhákba. A közös zuhany azonban csodákra képes, például a ránk száradt só lemosására és a kissé már átfázott test felmelegítésére.
Immár puha, bolyhos köntösben mászkáltam még a szobában, s amikor megtaláltam a mobilomat is, meglepetten vettem észre, hogy van egy... vagyis négy nem fogadott hívásom, Mike-tól.

- Mi az? - nézett fel Antoine is.
- Csak Mike keresett... visszahívom... Remélem nincs semmi baj - s aggódva nyomtam le a hívás gombot.
Szerencsére már a második kicsengés után Mike vidám hangját hallottam meg.
- Bocsi, nem volt nálam a telefon. Miért hívtál? - kezdtem bele és kihangosítottam, hogy mindketten normálisan hallhassuk a beszélgetést.

- Ó, semmi különös, vagyis - majd jócskán megemelte a hangját - Annak a szerencsétlen Torbjørnnek sikerült végre megtartania az alsógatyáját átváltozáskor!!
Kapásból mind a hárman felnevettünk.
- De hát az tök jó - állapítottam meg - és a többiekkel mi van? A kastély még egybe van?
- Minden oké, ... - majd némi háttérzörej után új hangot hallottunk meg.
- Szia Rosette! - szólt bele Cosette hangja.
- Ha jól hallom, akkor már te is megérkeztél - mosolyodtam el.
- Igen, és Cornelia is itt van. Csak szegény Ansellre hagytunk rá minden munkát - nevetett.
- Szegény... És mit csináltok? Edzések mennek? - érdeklődtem tovább.
- Persze, Håkon lassan már hóembert is tud építeni a képességével... - mesélte.
- Te is jóra tanítod... - kuncogtam - és Eirikkel mi van?
- Még sajnos nem jött elő a képessége.. De néha már mintha érezném nála is azt a más energiát, de attól kiráz a hideg és beleborzongok és... nem tudom jobban leírni. Olyan érzésem van, hogy elég félelmetes lesz, ha előjön.
- Ezzel egyetértek, ezt én is éreztem! - szögezte le Mike is.
- Hú, ez ígéretesen hangzik, már alig várom, hogy sikerüljön neki! - tettem hozzá én is.
- De az a legfélelmetesebb az egészben, hogy minél rosszabb kedve van, szóval minél inkább magába fordul, annál erősebben sugározza ezt a negatív energiát. Komolyan, ha egyszer kifejlődik teljesen, akkor nem szívesen lennék az ellensége - ecsetelte Cosette.

- Erre már tényleg nagyon kíváncsi vagyok. De majd csak meglátom, ha hazaérünk! - mondtam.
- Az mikor is lesz? - kérdezte barátnőm, mire én kérdőn néztem Antoine-ra.
- Még mi sem tudjuk... Szerintem amint Rosette tényleg rendbe jön - válaszolta kedvesem - Adalric még semmi hírt nem hozott a laborból?
- Ó, szia Antoine! Még nem is mondtam? Jaj de szétszórt vagyok, inkább adom Adalricot, én úgysem tudnám pontosan elmagyarázni - újabb háttérzörejt hallottunk.

- Az eredmények a következők - zengett az élces hang - hogy teljesen érthető legyek, a lényege annyi, hogy az az anyag, ami a szervezetedbe jutott, jelenleg a véreden át minden sejtedbe bejutott és blokkolja a tápanyagok, vagyis a vér felszívódását. Legalábbis első sorban ez a lényege, gondolom volt egy rakat mellékhatása is, mint az émelygés, hányás... Szóval hogy vagy? - kérdezett rá.
- Köszi, az émelygések már elmúltak, amióta meg sem próbáltam vért inni... De már sokszor rettentően elkap az éhség, és akkor inkább alszok... Mondtam már, hogy mostanában nagyon sokat alszok? - öltöttem fel egy erőltetett vigyort.
- Nem csodálom. A szervezeted így próbál védekezni. És pihenj csak, jót tesz. A mintád alapján szerintem még egy fél hét, és végleg eltűnik a szervezetedből ez a cucc.
- Az igazán jó lenne már... - kordult hatalmasat a gyomrom - Bocsánat.
- Semmi gond, most akkor inkább hagylak is titeket. Vigyázzatok egymásra - köszönt el idős barátunk és megszakadt a vonal.

- Biztos nem próbálsz meg inni a véremből? - hallottam meg a halk, de határozott kérdést az ágy felől. Odafordultam, majd én is leültem az ágyra és mélyen a hófehér szemekbe néztem.
- Biztos - majd még közelebb húzódtam és kezeimet nyaka köré fonva, mellkasának dőlve suttogtam tovább - Tudod a Te véred más. A tiéd a legédesebb, a legjobb amit csak el tudok képzelni... De félek. Félek, hogy emiatt a szer miatt most egyáltalán nem annak érezném, amilyen. Én nem akarok sem a véredhez, sem hozzád bármiféle rossz élményt fűzni...

- Rendben, én nem kényszeríthetlek - futott át halvány, szomorú mosoly az arcán ahogy végigsimított a hátamon. - Viszont nekem már ma jó lett volna, de legkésőbb holnap már vadásznom kell, mert már kezd nagyon előjönni a vérszomjam...
- De ma miért nem mentél el? - néztem rá nagy szemekkel és lágyan végigsimítottam a kezemet az arcán.
- Mert valakit ahhoz egyedül kéne hagynom. Valakit, akit féltek - nézett le rám és éreztem, ahogy elpirulok.
- De ez nem kifogás. Ha nem iszol vért, legyengülsz. Holnap meg elmész szépen vadászni, én pedig megígérem, hogy ki sem mozdulok innét és vigyázok magamra - mosolyodtam el.
- De mégis hogyan vigyáznál magadra? - csavargatta egyik tincsemet az ujjára - Ne felejtsd el, hogy jelenleg az erőd egy emberével ér csak fel és ezen felül nagyon hamar kimerülhetsz a vérhiánytól...
- Ez igaz - hajtottam le elkeseredetten a fejemet - De... Csak nem támadnak! Elvégre is álnéven vagyunk, nem is mozdultunk ki sokat, semmi nem hívta fel a figyelmet ránk...

- Szerintem Eirik édesanyja sem hívta fel magára a figyelmet - jelentette ki Antoine, és bár ez kegyetlenül hangzott, sajnos igaza volt.
- De éhen akkor sem halhatsz! - próbálkoztam.
- Mondja ezt az, aki már mennyi ideje is nem jutott vérhez? Talán több, mint két hete? - kérdezte meg kissé felindultabb hangon, mire egy picit összerezzentem.
- Antoine... Kérlek - néztem rá lassan bekönnyesedő szemekkel.
- Rosette, nem akarlak megbántani... Csak aggódok érted - húzott közelebb magához és még szorosabban ölelt át.
- Tudom, de akkor is. Amíg te nem leszel itt, addig senkinek nem nyitok még csak ajtót sem. Rendben? Te pillantással is be tudsz jönni, szóval... - próbáltam felépíteni egy logikus érvelést.
- Rendben. De akkor sem megyek messzire... És bármi is történjen, azonnal hívsz! - mondta szigorúan, mire bólintottam.

 

- Halló, központ? Itt Éloi Donatien. Információim lennének Monseur Veisz számára - telefonált a recepción egy barna hajú, korai harmincas éveit taposó férfi.
- Kapcsolom - hallatszott a készülékből, majd egy újabb hang tűnt fel.
- Igen? Mit akar? - szólt bele Daniel.
- 165 körüli magas hölgyemény, élénk, vöröses hajjal, hófehér bőrrel, a párjával, aki magas, 180 centi felett, hosszú, fekete hajjal, szintén halvány bőrrel. Nappal még egyszer sem mozdultak ki. Érdekli? - húzta haszonleső vigyorra a száját.
- Szemszínt nem tudna esetleg mondani? - kérdezett a fiatal vadász.
- Folyamatosan napszemüveget hordanak - mondta Éloi - De neveket mondhatnék: Ambrosine és Cyrille Lacaille.
- Egyértelműen álnév. Pontosan hol is?

A helyszín pontos leírása után a recepciós letette a telefonkagylót, és már bankszámláján érezte a pénzt, amelyet információiért kapni fog.

 

Lassan újra leszállt az éj, és immár vagy ezredszerre ígértem meg Antoine-nak, hogy nem lesz semmi baj. Végre, ha meggyőznöm nem is sikerült, de azt elértem, hogy elinduljon vadászni.
Egyedül voltam és nem tudtam mit kezdeni magammal. Fel alá járkáltam a szobában, néha a fürdőbe mentem egy pohár vízért. Amikor már ezt is untam, csak lehuppantam az ágyra. Valamiért borzasztóan ideges voltam. Talán a jelenlegi állapotom? Talán igazából én is féltem? Fogalmam sincs. Mindenesetre nem bírtam lehunyni a szememet, hallgatóztam és tördeltem az ujjaimat. Talán rám is áthatott Antoine aggódása, de annyi bizonyos, hogy az idő teltével egyre inkább csak arra vágytam, hogy mielőbb visszaérkezzen hozzám.

Lépteket hallottam. Kettő, vagyis inkább három emberét. Az egyik az egy itt dolgozó férfié volt, akinek a nevéről fogalmam sem volt, de a kulcscsörgést megismertem. De miért nem egyedül jön? Nem tetszett. Az ajtó úgy is zárva volt, amiatt nem aggódtam, de kinyitni sem a akartam nekik. Már ha ide jönnek egyáltalán. Az is lehet, hogy csak új vendégek.
De minden érvem ellenére félni kezdtem. Körülnéztem és a lehetséges menekülési utat, de legalábbis búvóhelyet kerestem. Sajnos a negyediken voltunk, a jelenlegi állapotomban az ablak pedig öngyilkosságot jelentett volna. El kellett bújnom. A léptek pedig egyre közeledtek. Egyre kevésbé tartottam valószínűleg, hogy újabb nyaralók lennének.