Először a fürdőszobába néztem, de az túl egyértelmű lett volna. Azután a szekrényajtót csaptam fel, de nem volt elég ruha benne, amik eltakarnának. Újra körbenéztem és ezúttal az ágyon akadt meg a szemem. Felnyitható ágy volt, ágyneműtartóval. Talán... Talán az... Viszont ott végleg elvágnám az összes menekülési utamat.
Mégis az ablakhoz mentem. Ahogy kinéztem, lent, miért is ne, ezüst Audikat láttam. Megborzongtam, és tudtam, hogy ha maradok, pár percen belül csapdába fogok esni.
Szerencsére a negyedik a legfelső emelet volt. Kitártam az ablakot, majd úgy, ahogy voltam, mezítláb egy hálóingben, a párkányra másztam. Egy jelenleg több energiát igénylő ugrással elkaptam a tető szegélyét és felhúztam magam. Ez az a gyakorlat volt, amit emberként sosem tudtam megcsinálni, tehát mégis csak volt egy kis erőm. A tető lapos volt, ahogy egykori töri tanárom mondaná, amolyan Sztálin-barokk stílusú.

A szélére feküdtem, ugyanis hallani akartam, hogy mi történik odabent. Nem telt bele fél perc sem, hogy meghalljam a kopogtatást, majd a recepciós hangját, hogy engedjem be. Na, azt leshette.
Rövid várakozási idő után kulcscsörgés, majd kattant a zár.

- Üres... Pedig mindkettőnek itt kellene lennie! - állította a hotel dolgozója.
Hallottam, ahogy a keresés közben benyitnak a fürdőszobába, felcsapják a szekrényajtót, kiborítják az ágyat... Fel is sóhajtottam...
- Tényleg nincsenek itt - állapította meg egy férfihang, akit rövid gondolkozás után Aaron Smith arcához társítottam.
- Az a nyamvadt Maloun! Az a pillantás! Biztos úgy tűntek el! - dühöngött Daniel.
- Figyeld meg jobban a helyet. Mit érzel? - kezdett bele a kiokításba az idősebb vadász, mire tanítványa elhallgatott.
- Női parfümöt. Rózsa illat. De férfi parfümnek nyoma sincs - jegyezte meg.
- És az mit jelent? - vezette rá.
- Azt, hogy nem együtt tűntek el! És Rosette-nek még valahol a közelben kell lennie! - képzelem, ahogy felcsillantak a szemei örömében...

Én viszont tudtam, hogy hatalmas bajban vagyok. Hívnom kell Antoine-t! De csak ekkor tudatosult bennem, hogy a mobilomat nem hoztam magammal. Ez mindig is a gyenge pontom volt. De miért kellett megint ennyire szétszórtnak lennem?! De arra, hogy ezen gondolkodhassak, egyáltalán nem volt időm. Valamit nagyon gyorsan ki kellett találnom. Körülnéztem hát a tetőn, aminek nagy részét egy medence foglalta el és néhány napozóágy. Az egyiken egy újságot pillantottam meg.

Tudtam, hogy valamilyen jelet hátra kell hagynom Antoine-nak, hogy tudja, merre keressen. De ugyanakkor olyan jelre lenne szükségem, amit ha a vadászok találnak meg, akkor sem jönnek rá, mi a jelentése.
A keresztrejtvény újság mellett toll is volt, s gyorsan néhány betű bekarikázásába kezdtem. Mire végeztem, a betűk sorrendbe olvasásával kijött:

 

Tudtam, hogy Daniel soha az életébe nem olvasott Andersent, ellenben én az ő meséin nőttem fel. És hogy hol volt a kis hableány? A tengerben, ott, ahol a hajók. Én pedig a kikötőhöz akartam eljutni. Sötét van és a vizet senki nem világítja meg. Ilyen szempontból nekem van előnyöm.

Hallottam, hogy elhagyják a szobát. De... A léptekkel nem stimmelt minden. Csak két pár cipő kopogását hallottam, tehát egyvalaki még mindig a helyiségben tartózkodott.
- Gondoltad, mi? - húztam elkeseredett, de széles vigyorra az ajkaimat. Tudtam, hogy Daniel maradt ott, és azt hitte, hogy én erre nem jövök rá, hogy miután hallottam az ajtócsukódást egyből visszamegyek. Tévedett. Én tudok várni.
Ólomsúlyú percek teltek el, míg végre egy nagyobb sóhaj kíséretében eldörmögött egy mondatot, aminek a 'pedig azt hittem' lett volna a lényege, és Daniel is elhagyta a a szobát. Óvatosan kúsztam az ablakhoz, ami még mindig résnyire nyitva volt. Becsúsztattam az újságot, majd a tető ellenkező oldalára siettem. A másik oldalon voltak a kocsik, és azt is valószínűnek tartottam, hogy a keresésemre fognak indulni.

Erkélyről erkélyre ugrottam és bár lassabban mint szerettem volna, de biztonságban lejutottam a szilárd talajra. Körülnéztem és tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Hallottam Aaron hangját, igaz, csak foszlányokban. Ha jól értettem, éppen felajánlotta, hogy ő kocsival megy, Daniel pedig gyalog kutasson utánam.
Bevetettem magamat a hotel körüli parkba és a fák között rejtőzködve próbáltam közelebb jutni a maximum egy kilométerre épített kikötőhöz. A talpamat szúrták a kavicsok, a kiálló, szúrós növények és a hálóingem néhány darabja is beleakadt már a kiálló ágakba, de csak rohantam tovább.

- Ott van! - hallottam meg Daniel kiáltását és mondhatni megfagyott bennem a vér. Nem állhattam meg, már csak ötven méter, ha elválasztott a stégtől. Utolsó, az eddigieknél is elszántabb és gyorsabb sprintbe kezdtem.
- Állj meg, vagy lövök! - ordította és előrántotta a fegyverét. Eközben egészen a víz mellé értem, megpördültem és direkt a képébe mosolyogtam, s hátradőlve zuhantam bele a tengerbe, pont amikor elsült a fegyver. A golyó fölöttem süvített el én pedig belecsobbantam a meglehetősen hideg vízbe.

- Látod, ez van akkor, ha habozol - mondtam magamban, és tudtam, hogy itt az ideje, hogy leteszteljem a vámpírok képességeit. Amíg ember voltam, úgy másfél percig tudtam visszatartani a levegővételt. Most lehetőségem volt, hogy kipróbáljam, ebben a formámban mennyire vagyok képes. Olyan mélyre úsztam, amennyire csak tudtam és a hajók felé vettem az irányt. Tudtam, hogy a víz nagyon tiszta, és féltem, hogy a sötétség nem rejt el eléggé.
Legközelebb egy vitorlás jótékony takarásában bukkantam fel és kaptam levegőért. Hallgatóztam.
- Ezt nem hiszem el! Az biztos, hogy eltévesztettem, de most mégis hogyan találjuk meg? - Daniel határozottan idegesnek tűnt, és ha nem lettem volna ilyen szorult helyzetben, tényleg kinevettem volna.

- Nyugalom. Köddé nem válhatott, valahol itt kell lennie a közelben - csendült fel Aaron hangja is. Miért nem adják fel? - Csak kérünk erősítést. Elvégre is nem csak mi ketten jöttünk. Ha itt leszünk mind a nyolcan, könnyebben megtalálhatjuk.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem csak a hideg víz az, ami megfagyaszt. Egyedül vagyok nyolc vadásszal szemben, amikor ráadásul semmilyen erőm sincs?! A gyomrom is hangos korgásba kezdett. Belül kegyetlenül szitkozódtam, most nem mehettem el aludni azért, hogy ne érezzem az éhséget.

Nem sok időbe telt bele, és újabb két autó fékezését hallottam meg. Hát megérkeztek. Agyamban szinte fénysebességgel forogtak a kerekek, hogy mégis mit tehetnék. Egyik hajóra sem akartam felmászni, hiszen ott könnyedén megtalálhatnának. Ugyanakkor ha sokáig maradok még mozdulatlanul ebben a hideg vízben, komolyan úgy kihűlök, hogy félholtan fognak rám lelni. Egyik megoldás sem tetszett, de tovább vártam.
Két motorcsónakot indítottak be és a fényből megítélve elég erős reflektorokat szereztek. Kezdtem úgy érezni, hogy végem van.

Bepánikoltam és próbáltam egyre távolabb kerülni a vadászoktól, de ezzel a meggondolatlan lépéssel sikeresen felfedtem magamat.
- Ott van! - kiáltott fel az egyik ismeretlen, mire Daniel nekilátott felsője levételének és megvillantotta az izmai felett néhol kiálló huzalokat. Félelmetesen nézett ki.
- Mégis mit csinál?! - nézett fel rá riadtan egy másik vadász.

- Az ellenkezőjét annak, amit ti. Nekem már évek óta megvan a vízi mentő vizsgám is, tudok úszni - jelentette ki Mr. Ego és a vízbe vetette magát.
Hiába kerültem egyre messzebb a motorcsónakoktól, Daniel mégis egyre közelebb ért hozzám. A körülöttem csobogó víz minden külvilági hangot elvett, s egyszer csak azt éreztem, hogy egy kéz erősen megfogja a bokámat. Rémülten sikoltottam, amikor megláttam ellenségem elégedett vigyorát.
Nem akartam fogságba kerülni. Nem akartam, hogy elfogjanak. Nem akartam, hogy elvigyenek. Szabad akartam lenni és élni akartam. Úgy éreztem, mindent meg kell tennem ezért! Nem érdekelt a hányinger, a rosszullétek, a gyengeség... Az elkeseredettség és az éhség maga alá temette a tudatomat és egy hirtelen mozdulattal már volt barátom torkába haraptam és ittam a kicsorduló vörös lét, mely egyre növő foltként terült szét a vízben.

Hiába rángatott emberfeletti erővel, nem voltam hajlandó elengedni. A vére keserű volt, ilyen rosszat még eddigi életem során nem ittam. Éreztem, hogy elég rendesen vissza is akar jönni, de minél jobban úrrá akart lenni rajtam a hányinger, annál erősebben szívtam.
Végül egy hatalmas rántással eltaszított magától. Eközben már hárman is a segítségére siettek, egyikük őt húzta ki és támogatta a másik kettő pedig engem szorított a csónak aljához.
Csapkodtam, rugdostam és kapálóztam, de az erős karok egyre elszántabban szorítottak le. Éreztem magamon Daniel megvető pillantását, amit rám vetett, miközben hagyta, hogy Aaron ellássa a sebesülést, amelyet én okoztam. Időközben már egy harmadik alak is rám telepedett és borostás, ápolatlan arcát az arcomhoz tolta.

- Hm... Szóval ez az a híres-neves kislány... Tényleg egész jó bőr - vigyorodott el s egyre közelebb hajolt hozzám. Fejemet reflexszerűen oldalra fordítottam és sikítottam, ahogyan csak a torkomon kifért.

 

Egy fekete, göndör hajú nő utolsót vonaglott, majd a falnak dőlve csúszott egyre lejjebb. A nyakáról még mindig csordogált a vér, de tekintete már üvegesen meredt a vak világba. Gyilkosának jócskán meggyűlt vele a baja, hiszen az áldozatát nemcsak egy néptelenebb helyre volt nehéz elcsalni, de még amikor leesett neki a tantusz, akkor is olyan hevesen védekezett, rúgkapált az utolsó percig, hogy ezzel bőven sikerült meghosszabbítania a saját haláltusáját.

Antoine letörölte az utolsó kósza vércseppet az ajkairól és gondterhelten nézett a halottra. Egyáltalán nem volt kedve foglalkozni vele és amúgy is aggódott, elvégre is késni fog. Igaz, konkrét időpontot sem adott meg, hogy mikorra ér vissza, de ez akkor is késésnek számított. Mindemellett még egy rossz érzés is befészkelte magát a vámpír lelkébe s szeretett volna minél hamarabb visszaérni a szállodába. Csak visszaérni és alvó kedvese arcát meglátni. Csak látni, hogy biztonságban van és ezzel elhallgattatni azt a makacs, belső hangot, ami aggodalomra buzdította.

Egy pillantás és már az említett szobában volt. Az említett szobában, ahol a fürdő ajtaja tárva nyitva állt, a kádat takaró függöny le volt tépve, a szekrényajtó is megtörve hajladozott a padló felé, az ágy teteje pedig felcsapva, az ágyneműk pedig ki voltak szórva.

A hófehér szemek sötét pupillái kétszeres méretűre tágultak és ha volt is valaha valamennyi szín Antoine bőrében, akkor most az is világgá ment. Rémülten kapkodta tekintetét a szoba egyik sarkáról a másikra, de mindenhol csak a feltúrt holmikat találta. Az ő holmijaikat.
- Rosette - suttogta elfojtott hangon és tovább keresett valami használható nyom után.
Az ablak alatt egy rejtvényújságot látott meg. Emlékezetét egy fél pillanat alatt felelevenítette, és tudta, hogy ők bizony nem vettek ilyet az itt tartózkodásuk alatt. Odament hát a papírtömbhöz és felemelte. Néhány betű be volt karikázva, amiket rögtön össze is olvasott. Segíts a kis hableánynak.

Tudta, hogy ezt Rosette csinálta, hogy hagyjon egy jelet maga után. Tudta, hogy A kis hableány története kedvese kedvencei közé tartozott. De hogy mire célzott ezzel?
Szinte gondolkodás nélkül jutott eszébe a tenger majd a kikötő. A kis hableány a ott élt s egy hajón látta meg szerelmét.

Egy újabb pillantás már a vitorlások rengetege közé juttatta. Körülnézett és csak egy helyen látott mozgolódást, vagyis kettőn, egymás mellett. Két csónak volt ugyanis, melyek egymás mellett lebegtek a vízen és alakok mászkáltak fel s alá rajtuk.
A következő percben velőtrázó sikoly törte meg az éjszaka csendjét.
A fekete hajú vámpír tudta, kinek a torkát hagyta el ez az elkeseredett hang. Aggodalom és féktelen düh torzította el nemes metszésű arcát és lecsapott a vadászokra.