Madárcsicsergésre, és halk beszélgetésre ébredt, de még nem nyitotta ki szemét. A beáramló nap sugara jólesően melegítette arcát, végtagjai ernyedten pihentek maga mellett. Nem emlékszik semmire a tegnap estéből, a felrántás, és nagy nevetés után.
Mi történhetett vele? Kik mentették meg? Hol van most? És… kik vannak a szobában?
Résnyire nyitotta szemét, hogy kileshessen szempillái alól, majd a nagy homályosságból, kivehetett három alakot. Egyikük férfi volt, a másik kettő pedig nő. Halkan vitatkoztak valamiről, amit csak foszlányokból értett meg.
- Nem maradhat itt!
- Ugyan már! Kinek árthatna? Esküszöm, hogy még az öcséid is erősebbek nála! Nézz már rá! A karjai, és a lábai vékonyak,
ahogy az egész teste! A légynek sem tudna ártani! Amúgy is te hoztad ide!
- Akkor sem maradhat! Hiszen ez egy…
- Csak azért, mert tünde?
Síri csönd volt a válasz, és halk morgásszerű hang. Végül újra megszólalt a férfi.
- Nem maradhat! Itt nem!
- Aeran! Ez itt az én házam, és én parancsolom meg egyelőre, hogy mit csinálsz! Nem vagyok hajlandó egy ártatlan, sebesült lényt az utcára dobni, csak azért, mert tünde!

„Aeran… ismerős név. Túlságosan is ismerős… Kik ezek? Miért nevezik állandóan csak a tündének? Talán ők nem azok? De ha nem, akkor mik?”
Ajtócsapódásra rezzent össze. Feszült csend következett utána, amit már nem bírt tovább, így inkább teljesen felnyitotta szemeit. Egy asszonyt látott meg hátulról, aki egy asztalnál pakolászott, és egy fiatalabb nőt, aki leült egy székre.
Mindegyiküknek hosszabb fülük volt az övénél. A nőnek szürkészöld haja volt, és ahogy láthatta, gyönyörű szép, borostyánsárga szemei.
Az idősebb hölgy megfordult, és pillantása pont találkozott Byellével. Arcán kedves mosoly terült szét, majd az ágyhoz lépett.
- Jó reggelt! - köszönt. Ősz haját egyszerű kontyba fogta hátra. Barna, földig érő ruhát, felette pedig foltos kötényt viselt. A szeme neki is borostyánban csillogott.
- J-jó reggelt - köszönt vissza Byell, miközben többet is nyelt, mert teljesen kiszáradt a torka. A nő egy poharat nyújtott át, amiben furcsa szagú folyadék gőzölgött.
- Idd csak meg, jót fog tenni!
Byell megitta az utolsó kortyig, pedig azt hitte, visszaöklendezi, annyira keserű volt. Sóhajtva ejtette vissza fejét a párnákra. Hogy lehetnek ennyire kedvesek? Pedig elfek! Lehet, hogy a híresztelések nem is igazak!
- Hogy hívnak? - kérdezte az asszony.
- … Hope… Hope Wood. – vágta rá az elsőre beugrott nevet.
- Értem - bólintott az asszony. - És honnan jöttél Hope?
- A kastélyból.
- A fiam azt mondta, üldöztek… mi ennek az oka?
- … hát… meg kellett volna tennem valamit, amit nem akartam, ezért inkább elszöktem…

Nem mondhatja el nekik, hogy ő Thalion lánya, és álruhában elszökött, csak, azért mert nem akart férjhez menni egy vadidegenhez. Lehet, hogy megértenék, de az is lehet, hogy nem, és a végén még visszaviszik váltságdíj fejében. Nem dobhatja el az esélyt, hogy új életet kezdhessen, mikor most kezdte el, mint Hope. Egy szegény családból származó… fiú.
- Értem… - bólintott az idősebbik nő, és sokáig fürkészte az arcát. Byell úgy érezte magát, mintha átvilágítanák, és nagyon reménykedett abban, hogy nem veszik észre, hogy mennyire zavarja a dolog. Természetesen kell viselkednie. Nem szabad lebuknia előttük. Csak el kell játszania egy szerepet, ami talán nem is áll annyira messze tőle. Csak nem kell annyira elrugaszkodnia a valóságtól, és nem fog belezavarodni. Gyerekjáték lesz!

 
Aeran bosszúsan robbant ki a kis ház ajtaján, és rögtön a hátsókerti részhez ment, ahol az istálló is állt. Magában forrongva keresett valamit, ami mozgott, csak hogy beleköthessen. Persze nem járt arra senki, hiszen ki menne egy másik elf kertjébe engedély nélkül?
Még hogy itt maradhat… egy tünde! Ez nevetséges… Kellett neki megmentenie… A francba, csak szórakozni akartak… látni akarták azoknak a balfék őröknek az arcukat, amikor elhalásznak előlük egy kis zsákmányt. De legalább nem börtönözik be… Nem, ő akkor is csak egy tünde! Biztosan megérdemelte, amiért üldözték… Ez is mind Byron hibája! Ő volt az egészben! Ha ő nincs, akkor ez a tünde sem lenne a házban… Igen… Byron a hibás! Az z idióta, állandóan belerángatja a rosszba! Soha többet nem hallgat rá.
Belépett az istálló ajtaján, és rögtön megcsapta a már jól ismert, friss szalma illata. És még valami más…
Egyre nyugodtabban sétált el az állások között, végül a legutolsóhoz érve, örömmel pillantott be a legtágasabba. Megvárta, míg az állat is észre veszi őt. Mikor a griff felnyitotta szemeit, felállt, majd lassan, éles csőrét a férfi felé hajtotta.
Aeran mosolyogva simogatta meg az állat fejét, amire a griff lehunyta szemeit, és jólesően megrázkódott.
- Jó reggelt, Riyan.
A griff felkapta a fejét, majd hangos sikoltások közepette, csapkodni kezdett a szárnyával, már amennyire a falak engedték. Aeran vigyorogva nyitotta ki az állás ajtaját, és félreállt az útból, hogy a griff kijöhessen. Riyan megvárta, míg gazdája teljesen eláll az útból, majd nekiiramodva, futni kezdett az istálló kijárata felé. Aeran villámgyorsan kapta fel a nyerget, majd utána indult.
- Hé! Várj meg!
Riyan, amint kiért a szabadba, felugrott, majd szárnyait kitárva, néhány csapással már a levegőbe is emelkedett.
- Hé! Engem itt hagysz?
Riyan vidáman rikoltozva, körözött a ház felett. Néha le-lepillantott Aeranra, aki vagy nem bírta ki vigyorgás nélkül, vagy bosszúsan próbált ránézni kedvencére. Már öt éves kora együtt vannak. Az apja ajándékozta neki. Ez az utolsó emléke róla. Olyan nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy ő maga is felnevelhet egy ilyen gyönyörű állatot, ráadásul egy éji griffet, hogy ma is tartja magát az ígérethez, miszerint jobban fog rá vigyázni, mint saját magára.
Végül Riyan komótosan, és teljes életvidámsággal, leszállt pontosan gazdája mellé, majd hagyta, hogy Aeran fejcsóválva rárakja a nyerget, ami pontosan a két szárnya mögé illeszkedett. Egy szíj futott át a nyaka körül, és egy a hasánál. Aeran beletúrt a sűrű, selymes szőrzetbe, majd felpattant az állatra. Riyan először nyugtalankodni kezdett, de csak az izgalom miatt, majd mikor készen állt, hogy teljesen átadja az irányítást a gazdájának, Aeran meglökte a térdeivel, jelezve, hogy indulhat. Riyan egy percet sem váratott magára. Egy hatalmas lendülettel ugrott a magasba.

Pár órával később, Byell felült az ágyában. Nem bírt többet feküdni. Hiába mondták, hogy pihenjen, biztosan kimerült, ő amúgy sem szeretett tétlenül csak feküdni, és meredni a semmibe. Összehajtotta gyorsan az ágyneműt, majd mikor keze a kilincsen volt, visszapillantott az ágyra. Ez… nem lesz gyanús? Egy fiú, aki ilyen pontossággal beveti az ágyat. Nem, nem hagyhatja ezt így. Meggondoltabban kell a jövőben cselekednie… akár egy fiú.
Visszament, és kicsit szétzilálta az előbb szabályosan rendbe rakott takarókat, majd elégedett mosollyal, újra az ajtóhoz fordult, mikor az kinyílt.
Byell bátortalanul visszalépett, majd újra előtört benne a kétség. Mi lesz, ha lelepleződik?
A nő, aki reggel is bent volt a szobában, a háta mögé pillantott, majd újra rá, és végigmérte, tetőtől, talpig. Szemöldökét összevonta, majd keresztbefonta karjait.
- Nos, addig ki nem mész innen, amíg rendesen össze nem hajtogatsz mindent. Ne mentegetőzz, a férfiaknak is ki kell venniük a részüket a munkában, ne csak mindig minket ugráltassatok!
Byell meghökkent ezen a furcsa bánásmódon, de azért megfordult, hogy újra rendbe szedje azt, amit már megcsinált egyszer.
Közben végig figyelte a szeme sarkából a lányt, hogy milyen arcot vág. Zöldes szürke haját, csak szabadon hagyta, kiengedve. Ahhoz képest, hogy nő volt, most egy barna nadrág volt rajta, a nadrág felett, egy kisebb szoknyát viselt. Ezeken kívül pedig mellényt, alatta pedig egy könyékig érő inget. Csinos volt, ráadásul az arca is szép. A szemei nagyon emlékeztették őt valakire, mégsem tudott rájönni, hogy kire.
Az utolsó ráncot is elsimította a lepedőn, végül újra a lány felé fordult, akinek enyhe csalódás ült az arcán. Biztos azért, mert nem tudott megint belekötni.
- Na ugye, hogy tudsz te szépen is hajtogatni… gyere, anya már elkészítette az ebédet.
- Rendben - hajtotta le a fejét Byell, majd a lány után sétált. A ház nem volt túl nagy, de annál családiasabb légkör lengte körül. Látszott rajta, hogy folyamatosan újítgatnak rajta, foglalkoznak vele. Virágok nyíltak az ablakokban, díszek lógtak a falon. Családias volt… ez mind olyasmi, amit sohasem kaphatott meg a kastélyban.