Elhessegette maga elől a képet. Soha többet nem fog a kastélyban eltöltött, szenvedésben teli éveire gondolni. Boldog lesz!  Ahogy az anyjának megígérte, és megkeresi azt a fiút.
Hangos gyereksikítás, majd kiabálás zökkentette vissza. Beléptek a konyhába, ahol már meg volt terítve. Két kisfiú játszott… inkább verekedett az asztal alatt. Byell tágra nyílt szemekkel nézte őket, majd belőle is előtört a régen elnyomott gyerek, és mosolyogni kezdett a látványon.
- Tou! Lou! Hagyjátok abba! - szólalt meg az, az asszony, aki már reggel is bent volt nála. Kezében egy hatalmas tál volt, amiből gőz szállt fel. Byell beleszagolt a levegőbe, és gyomra hangosan jelzett, hogy már jó ideje nem evett semmit. Nem akart, mégis elpirult, és csak remélte, hogy senki sem hallotta.
A két fiú morcosan, és egymásra vicsorítva, kimászott az asztal alól, majd a helyiség, két, legtávolabbi helyére mentek egymástól, és ellenségesen méregették a másikat. Byell csak most vette észre, hogy ikrek. Ugyanazok a vonások, a zöldes haj, borostyán szemek, és a két első fogaik közötti apró szünet.

Ez csak mégjobban megmosolyogtatta őt. Annyira elfogta az irigység, hogy azt hitte, ő maga is duzzogni kezd. Mindig is vágyott egy testvérre. Állandóan egyedül volt. Senkivel sem játszhatott, csak Melda fegyelmezési óráin kellett ülnie, miközben csak álom maradt számára az a fajta szabadság, amit más gyereknek szeretetből adnak meg.
- Ó! Gyere csak bentebb Hope! Már neked is megterítettem! - szólalt meg a nő, miközben elhelyezte a tálat az asztal közepére.
Byell bátortalanul előrébb lépett, majd elfoglalta a neki kijelölt helyet, az asztal egyik végén. A nő, a két gyereket is leültette az asztalhoz, pont az ő két oldalára. A fiatalabb lány az egyik iker mellé ült, míg az anyja a másik mellé. Viszont hiányzott még valaki. Biztosan az a férfi, aki reggel elég zavartalanul a többiek tudtára adta, hogy zavarja, ha itt van.
- Hol van Aeran? - kérdezte az egyik fiú.
A lány megvonta a vállát.
- Biztosan megint száguldozik valahol.
- Anya! Majd én is elmehetek egyszer vele? - nézett fel a jobbján ülő fiú, az anyjára.
- Nem! - vágott közbe élesen a lány megelőzve anyját. - Még engem sem vitt el! Téged hogy vinne, törpe?
- Anya! Törpének nevezett!
- Igen! - szólalt meg a másik fiú is. - Törpének nevezte!
- Te meg egy troll vagy! Nagy fülekkel! - vágott vissza az egyik, aki eredetileg elkezdte.
- Nincs nagy fülem!- kiáltott felháborodottan a lány, és felpattant a székről.
- Nagy fülűű! Nagy fülűűű!!! - kántálták egyszerre a kicsik, gonoszan vigyorogva. A lány felkapta a nagy szedőkanalat, amire a fiúk kiáltozva kirohantak a konyhából.
- Ki lesztek nyírva! - kiáltott utánuk, és már az ajtóhoz is lépett.
- Silimy, kérlek, hagyd abba! - kérlelte őt az anyja. De a lány nem hallgatott, csak felrántotta az ajtót, és kilépett volna, de egy fejjel magasabb férfiba ütközött teljes lendülettel. Ha a férfi nem kapja el, a fölre esett volna. Silimy morogva kiszabadította magát az óvó karokból, majd még nagyobb undoksággal, keresztbefonta karjait.
- Te mit keresel itt? Aeran nincs itt…
- Muszáj nekem, mindig Aeranhoz jönnöm? - vigyorgott a férfi, amire Silimy csak megforgatta szemeit, és kisétált a helyiségből.
Az elf megfordult, Byellben pedig még a vér is meghűlt egy pillanatra. Arcára fagyott a mosoly, és hirtelen kiverte a víz. Ez az a férfi, aki tegnap délután ott volt a vízesésnél, és fogadott azzal a másikkal, hogy… Mi lesz, ha felismeri? Mi lesz, ha rájön, hogy igazából az a nő, akit tegnap valamilyen módon, de megaláztak? El kell innen tűnnie! De minél gyorsabban!

Szeretett volna feltűnésmentes maradni, mégsem volt szerencséje, mert az elf, egyenesen hozzá fordult.
- Helló, Byron vagyok! Úgy látom jobban vagy… - mondta, de azért látszott, hogy nem akart ennyire udvarias lenni. Nem érti az elfeket. Az egyik kedves vele, a másik nem. Hogy igazodjon ki rajtuk?
- Iiigen, köszönöm.
Nem szabad így viselkednie! Magabiztosnak kell lennie, különben a vak is észre fogja venni, hogy valami nem stimmel vele! Csak szabaduljon ki innen, és elmegy.
Legnagyobb megkönnyebbülésére, úgy látszott, hogy nem akart rá több figyelmet fordítani, így a másik nőhöz fordult.
- Naerdiel néni, Aeran mikor ment el?
- Hát, már több órája. Még korán reggel elment Riyannal.
- Rendben… akkor lehet, hogy megkeresem…
- Inkább maradj, és várd meg itt. Szerintem, hamarosan vissza kell jönnie.
- Hát, ha nem gond… - egyezett bele Byron, és leült az egyik szabad helyre. Akkor jött be Silimy, de mikor megpillantotta a férfit, és tudatosult benne, hogy még mindig ott van, hátat fordított, és újra kiment. Naerdiel dühösen sóhajtva felállt, majd lánya után ment.
- Mindjárt jövök, csak elrendezem őket.
- Csak nyugodtan! - vigyorgott Byron, de amint bezáródott az ajtó, a férfi arca komorrá vált, szemeit pedig Hopera függesztette.
Byell nyelt egyet, majd próbálta tartani a szemkontaktust, de végül csak elvesztette. Kínosan nézett félre, és úgy tett, mint akit nagyon érdekel a konyhában lévő pult felépítése.
- Csak, hogy tisztázzunk egy-két dolgot… - szólalt meg végül Byron, és előredőlt, egy tompa késsel a kezében, amit pont Hope szemei közé tartott fel. Byellben a levegő is bent akadt, és ijedten nézte a kés hegyét, amit a férfi lóbált az arca előtt.
- A „kislányt” úgy, ahogy van, békén hagyod! Nem nyúlsz hozzá, nem próbálod meg elcsábítani vagy ilyesmi! Szóval nem kísérletezel nála, és még talán jó barátok is lehetünk! Érted?
- Én… én nem… n-nem akartam vele… nem állt szándékomban…
- Helyes! - dőlt vissza, arcán egy önelégült mosollyal. - Akkor megegyeztünk!

Nem kellett sokat várniuk, Naerdiel visszajött a két kisfiúval, mögöttük pedig Silimy. A lány mogorva ábrázattal leült az asztalhoz.
- Elnézést a kis kellemetlenségért… - mentegetőzött a gyerekek anyja.
- Semmi gond! Ne zavartassa magát… hölgyem - dadogta Byell. Az elfeknél, hogy szólítják egymást? Vagy, ha valaki idősebb, hogy adják meg a megfelelő tiszteletet?
- Ó, ugyan! Nem kell ez az udvariaskodás! Hívj nyugodtan Naerdielnek! Mindenki így hív a faluból!
Byell bólintott, Byron pedig felállt.
- Azt hiszem én inkább, mégis megyek… majd még benézek később.
- Biztosan nem maradsz? - kapta fel a fejét az egyik iker.
- Majd máskor, kölyök! - borzolta össze a haját a kisfiúnak, és egyik kezével intve egyet, kisétált.

Byell egy kis adagot szedett magának, amit gyorsan bekanalazott, majd megköszönve, kimentve magát, hogy szétnéz a faluban, eljött onnan.
A falu csendes volt, és békés. A Nap sugarai vékony csíkokban szűrődött át a sűrű lombkoronán. Érdekes volt a helység, már maga az épületek stílusa miatt is. Volt, aki, egy vastagabb fa törzsére épített, de a földön is voltak házak.
Néhány elf, aki éppen kint volt, félelemmel vegyes gyűlölettel nézett rá. Byell bátortalanul sietett előre. Talán attól félnek, hogy egy tündecsoport talált rá erre a falura. Mert abban biztos volt, hogy apja nem tud erről a helyről. Ha merné, minden elfhez odamenne, és megígérné nekik, hogy tőle nem fogja megtudni senki, hogy hol járt… főleg, hogy azt se tudja, hol van…
De most fontosabb dolga van!
Tudni akarta, hogy hol van az, az Aeran, és mit csinál éppen. Nem tudta miért foglalkoztatja ennyire, de állandóan a neve járt a fejében. Kínzóan ismerős volt neki, de nem ugrott be, hogy honnan.
Lehet, hogy inkább el kéne mennie innen… nehogy lebukjon… de akkor sem szabad! Ki fogja deríteni, hogy ki ez a férfi. Lehet, hogy köze van a múltjához… arra, amire nem emlékszik, csak abból is, néhány percre… talán, lehet, hogy ő…
- Te mit keresel itt?
Byell összerezzent, és megtorpant. Egy kicsit ijedt ábrázattal fordította oldalra a fejét, ahol megpillanthatta azt a személyt, akit keresett. Aeran az árnyékban állt, egy fának dőlve, keresztbetett karokkal. Mögötte valami még sötétebb mozgott, de nem ismerte fel.
- Öhm… én igazából… téged kerestelek! - csúszott ki a száján, amit hamar meg is bánt. Majdnem elsüllyedt szégyenében, és alig tudta visszafogni magát, hogy ne kapja szája elé a kezét. Erőt véve magán, kihúzta magát, és felemelt fejjel, az elf szemébe nézett. Csak remélni tudta, hogy nem veszi észre a másik, hogy mennyire remeg, ökölbeszorított keze. Érezte, hogy körme belevág a tenyerébe.

Nagy meglepetésére, az elf egyik szemöldöke csodálkozóan felszaladt, majd a gazdája komótosan, teljes nyugalommal előre lépett, de csak annyira, hogy ne legyen árnyékban. Byell hátrahőkölt, de újra visszalépett… ez… ez az a férfi, aki… Hogy nem vette észre? Hiszen a barátjával is, azzal a Byronnal is találkozott. Rá kellett volna jönnie!
El kell tűnnie innen! Az elfnek elég közelről sikerült megismernie őt, lehet, hogy nem kell sok és felismeri
- És megtudhatnám, hogy minek? Már régen el kellett volna menned innen! - Ez így nem lesz jó. Beleesett a csapdába.
- Én…
- Te?
Ez nem igaz! Ez a férfi szórakozik vele! Mit tenne ilyenkor egy férfi? Kihívja párbajra! Jaj dehogy! Még kardot se fogott életében, nem hogy párbajozott volna! Ezt nem fogja bevetni! Ennyire nem őrült! Akkor… talán… talán kérhetne tőle valamit… igen. Ha kér, talán segít, és akkor van miért maradnia… de mit kérjen?
Ismét felszegte fejét, amit az előbb, akaratán kívül, de lehajtott.
- Azt szeretném, ha tanítanál addig, amíg meg nem kezdődik a verseny… szeretnék én is indulni.
Aeran szája gúnyos mosolyra húzódott, és végigmérte, ahogy egy másik férfit szokás. Végül kibökte:
- Esélyed sem lenne!
Byell a döbbenettől először szólni sem tudott, végül a neki hátat fordító férfi után indult.
- Hogy? Honnan veszed ezt? Hiszen nem is ismersz!
- Hát éppen ez az! Nem ismerlek, tehát, semmi kötelességem, hogy tanítsalak téged.
- Félsz, hogy talán legyőznélek?
- Ne nevettess! - förmedt rá a fiúra. - Azt se tudom, hogy hívnak.
- Hope! - vágta rá rögtön a lány.- Hope Wood!
- Rendben, Wood! Örültem a szerencsének, akkor most, a nem-viszontlátásra!
- De…

Aeran dühösen megfordult, Byell pedig majdnem beleütközött. Annyira beleélte magát, hogy egy nagy álma teljesülhet, hiszen grifflovas válna belőle, erre meg ez a felfújt hólyag, nem képes egy szép szót se hozzá szólni, csak azért mert tünde! A pokolba, egyáltalán minek fordult segítségért egy ilyen alakhoz?
- Azt-mondtam-hogy-nem! Felfogtad?
- Csak, azért mert tünde vagyok? - kérdezett vissza a lány.
Byell megvetően viszonozta a férfi felháborodott tekintetét. Alig volt köztük pár centi. Tisztán láthatta az elf szemeiben a napsárga pöttyöket. És még valamit, amire nem tudott rájönni…
- Aeran! - szólalt meg egy fülsértően vékony, szinte sipító hang, valahonnan mellőlük, de még nem látták a tulajdonosát. Aeran arcából az összes szín kifutott, majd fogta magát, hátat fordított a csodálkozó lánynak, és azt a nagy árnyékot, maga után húzva, beosont az erdő sűrűbb részére.
Éppen abban a pillanatban tűnt fel egy hosszú, szőke hajú elf lány. Mesés arca volt, és őrjítő alakja. Miért menekült előle el Aeran? Lehet, hogy van köztük valami?
A lány odafordult hozzá, majd kíváncsian végigmérte.
- Te honnan jöttél?
- Hope vagyok! - mélyítette el hangját, amit állandóan csinált, ha mással beszélt.- És Fylliából.
- Értem… - fordította el a fejét unott arckifejezéssel, végül kifújta a levegőt, és ismét Byellhez fordult.
- Ne érts félre, nem szoktam tündékkel ilyen kedvesen viselkedni, de most fontos dolgom van… nem láttál errefelé, egy magas, őrjítően jóképű, szürkészöld hajú fiút? Mert olyan, mintha a hangját hallottam volna.
- Őrjítően jóképű? - kérdezett vissza Byell.
- Igen… ezt mondtam… - morogta a lány.
- Én… - most elmondhatná, hogy ott rejtőzik valamelyik fa mögött. Biztos volt valami oka, amiért nem szeretett volna találkozni a lánnyal. Elárulhatná… de még mennyire… Megtehetné, de akkor csak még jobban magára haragítaná. És amúgy sem szeretett keresztbetenni másoknak, csak ha valami tényleg nyomós oka van rá.
- Nem… nem láttam, sajnálom…
- Biztosan? Azt hiszem vele volt Riyan is… magabiztos a járása, és a hátsója lenyűgöző!

Byell teljesen elpirult, és még a levegő is benne akadt, ami egy szabálytalan köhögésbe torkollott.
- El-elnézést, csak félrenyeltem…
- Semmi baj… - morogta megvetően.
- Sajnálom, de nem szoktam más férfiak hátsóját bámulni.
A lány egy fanyar képet vágott, majd felsóhajtott.
- Azért nézze meg! Nem mindennapi látvány - mondta, és ott hagyta. Byell megrökönyödve nézett utána. Ez… ez azért nem volt semmi! Kicsit sznob beütése volt, de amit a legjobban furcsállt, hogy a lánynak pont olyan haja volt, mint a tündéknek. Vékonyszálú, szőke, szinte már majdnem arany, de a füle az elf származásról árulkodott. Lehet, hogy félig elf, félig tünde?
Mindegy, nem fontos. De a kérdés, még mindig piszkálta, hogy Aeran vajon miért bújt el előle… és a lány miért kereste… Ismét két olyan kérdés, amit nem fog megválaszolni egykönnyen senki.

A lány már teljesen eltűnt a látóköréből, ő pedig az erdő felé fordította a fejét, ahol az előbb eltűnt a férfi.
Hirtelen kirázta a hideg.
Lehet, hogy hallott minden egyes szót? Az kicsit kellemetlen lenne…
Aeran kilépett az egyik fa mögül, majd morogva elsietett a lány mellett. Byellben fortyogott a düh, hogy ez a fráter, még csak meg sem köszönte, amit érte tett! Elf… ezzel le is tudta a kérdést, hogy miért ilyen. Faragatlan, bunkó, önző, és… tényleg nagyon jóképű, és… Nem! Nem szabad rá úgy gondolnia, mint… mint… nő a férfira. Ő most férfit játszik! Nem kalandozhat el!
- Szívesen! - kiáltott dühösen a férfi után, aki már jó pár méterre haladt előtte. De megállt.