Aeran idegesen odakapta a fejét, majd újra elindult, csak most már a tünde felé. Byell látta, ahogy ökölbe szorítja kezét, és most legszívesebben elfutott volna. Mi történik, ha ideér? Megüti? Az ábrázatából, nagyon úgy látszik. A francba, ezt nem így kellett volna!
Mire eldöntötte, hogy inkább menekülőre fogja a dolgot, a férfi már odaért hozzá.
- Mit akarsz tőlem?
- Már mondtam… taníts meg…
- Nem! Nem fogok olyannal vesződni, aki még életében nem ült griffen!
- De…
- Semmi de! Befejeztük! Holnap este nem akarlak otthon látni!
Most nem az úton ment, hanem vissza az erdőbe. Byell megsemmisülten nézett utána, és megszólalt benne valami. Talán a bosszúvágy, egy kis élvezettel keverve.
- Nekem sem kellett volna segíteni! Elmondhattam volna… sőt, megyek, és megkeresem! Még soha életemben nem találkoztam egy ennyire önző, és faragatlan tuskóval!
- Úgy beszélsz, mint egy nő! - torpant meg Aeran.
- Te… te meg olyan makacs vagy, mint egy nő!
- Nem vagyok nő!
- Én sem!

Aeran és Byell sokáig nézett farkasszemet, végül Aeran felsóhajtott, és beletúrt a hajába. „Úgy se úszom meg! Ez addig követ, amíg be nem adom a derekam…” Mindketten makacsok, úgyhogy addig fog folytatódni a vita, amíg az egyik nem ad valami kedvezményt. Sokáig csak nézte az előtte álló fiút, végül kelletlenül bólintott.
- Rendben… de ne éld bele magad! - motyogta.
Byellnek mindkét szemöldöke felszaladt, és hitetlenkedve nézte az elfet.
- M-megengeded?
- Igen.
- Tényleg, tanítani fogsz?
- Igen.
- Komolyan?
- Igen, de hányféleképpen fogod még megkérdezni? - vágott vissza türelme fogytán.
- Oh, elnézést, sajnálom!
- Ne kérj már állandóan mindenért bocsánatot! Idegesít!
- Nem is kértem…
- Mondtam valamit!
- Sajnálom!
- Ez nem lehet igaz… - motyogta, majd újra az erdő felé vette az irányt.

Byell fogai közé harapta alsó ajkát, majd gyűrögetni kezdte ingjének alját. Nem jött rá. De nagyon megijedt, mikor visszaszólt, hogy úgy beszél, mint egy nő. Úgy látszik, elég árulkodó a viselkedése. Kevesebbet kell beszélnie… minél kevesebbet beszél, annál kevesebb a lebukási esélye. Háta mögé pillantott, hogy megnézze megy-e arra valaki, de mikor visszafordult, akkorát ugrott ijedtében, mint még soha.
Hátrálni is próbált, de lába beleakadt egy kiálló gyökérbe, majd a hátára esett.
Aeran tekintetéből kiolvasta, hogy szánalmasnak nézi. De ilyen közelről még soha nem látott griffet… főleg nem ekkorát. A lény, két teljes fejjel magasabb volt, mint az elf. De ő még a férfinál is kisebb volt! Fél fejjel! Jó, hogy megijedt.
- Komolyan gondoltad, ezt a lovaglás-témát? Még egy egyszerű grifftől is megijedtél… - kérdezte óvatosan puhatolózva a férfi, de nem segített volna a felállásban.
Byell dühösen felpattant, és leporolta a ruháját, majd kihúzta magát.
- Teljes mértékben… csak… nem vagyok hozzászokva a… nagyságukhoz…
- Hát igen - hallatszott mögülük egy hang. - Az elfek sok esetben… és méretben… nagyobbak, mint a tündék…

Aeran és Byron egyszerre röhögött fel, Byell pedig kényszeredett mosolyra húzta a száját. Ez nem lehet igaz! Ilyen egoista lényekkel, még soha sem találkozott. Végül mindketten lenyugodtak, majd kezet fogtak egymással.
- Aeran, ugye tudod, hogy Lilith keresett? - kérdezte Byron.
- Igen, már Hope-t is kifaggatta.
- Akkor beszélt veled?
- Nem, mert… - Byellnek nagyon úgy tűnt, hogy Aeran kényelmetlenül érzi magát, mikor kimondta a szavakat. - Hope kisegített.
Byron csodálkozó arckifejezéssel a fiúhoz fordult, majd egy hatalmas vigyorral odalépett hozzá, és hátbaveregette.
- Tudtam én, hogy jó kölyök, ahhoz képest, hogy tünde!
Byell minden ütésnél úgy érezte, hogy kiszakad a tüdeje, pedig tudta, hogy a férfi nem akart neki fájdalmat okozni, csupán ez is egy értelmetlen férfias szokás volt.
- Kö-köszönöm - köhögte Byell. - Vigyázz!

Byron az utolsó pillanatban hajtotta le a fejét. Egy másik griff repült el, élesen sikoltozva, végül pár méterre tőlük, leszállt.
- Mit csináltál már megint?- kérdezte Aeran Byronhoz fordulva.
- Csak azért csinálja, mert késtem egy órát! - válaszolt kiáltva, miközben dühösen a griffre meredt. A griff magasba emelte fejét, szemeivel pedig hunyorított, és úgy állta minden bizonnyal a gazdája pillantását.
- Kérj bocsánatot! - vonta meg a vállát Aeran.
- Dehogy kérek! - nézett rá, elszörnyülködve, mintha a barátja valami undorító dolgot mesélt volna el. - ez csak egy nő!
A griff dühösen kitárta szárnyait, csőrével pedig csattogott, és dobbantott egyet lábával.
- Nina, fejezd be! - kiáltott rá Byron, és elindult felé. A griff hátrált, miközben oda-odakapott gazdája felé. Végül megint odakapott, és ha Byron nem kapja el a karját, talán meg is sebezhette volna, de így csak az ingjének az ujjából szakított fel egy nagy darabot.
- Hé!
- Nem lesz gond? - kérdezte Byell, Aeranra pillantva, aki csak mosolyogva nézte barátja szenvedését.
- Nem, hagyd csak! Amit meg kell tanulnod elsőnek, az, az, hogy bánj tisztelettel a griffeddel, aki egyben a társad is. Ha ő nincs, te nem lehetnél versenyző.

Byell észrevette, hogy miközben a férfi beszélt, talán tudat alatt, de lágyan vakargatta griffjének a fülét, aki erre hálás, dorombolásszerű hangot hallatott.
- Nina! Hagyd abba!
Byell újra Byron felé fordult, akinek a ruhája már egy kész katasztrófa volt. Egy lépést előre haladt, de kettőt vissza, mert a griffje mindig odakapott.
- Mikor fogsz már engedni? - kiáltott oda Aeran. Byron barátjára nézett, és most úgy látszott, megfontolja a kérdést. Nina a fejével teljes erővel meglökte a férfit, aki hatalmasat esett. Nyögve terült el a földön, és úgy is maradt. Aeran felnevetett, Byell pedig próbált komoly maradni, de a helyzet ezt nem igazán hagyta.
- Nők… - motyogta Byron, majd felült. Nina makacsul hátatfordított neki. Belátta, hogy semmire sem megy, ha nem kér bocsánatot… De akkor is csak egy nő! A bocsánatkérés pedig sérti a büszkeségét! Legalább Aeran ne lenne itt, meg az, a kölyök! Most előttük kell megszégyenülnie! De gyakorolnia kell! Ahhoz pedig Nina is kell! Nem ülheti meg erőszakkal, mert Nina vagy megvadulna, vagy továbbra is makacskodna, a végén pedig valamelyikük súlyosan megsebesülne. Azt pedig nem akarta! Bármennyire is nehezteltek most egymásra a griffel, nem akarta elveszíteni. Nina már nagyon régóta a bajtársa. Sokszor önszántából
mentette meg, vagy követte, ha bajt érzett. Mindig mellette volt.
- Sajnálom… - motyogta. A griff nem fordult oda, de fél szemével rásandított.
- Bocsánat, hogy késtem egy órát, többet nem fog megtörténni! De… nem. Tényleg sajnálom!
Nina sokáig fészkelődött. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, hogy még mindig hátat fordítva kell állnia gazdájának. Végül lassan Byron felé fordította a fejét, és odalépett hozzá. Csőrének selymes, hideg felső részét, a férfi orrához érintette, miközben végig Byron arcát figyelte. A férfi elmosolyodott, és végigsimított az állat homlokán, fel egészen a fülekig, és átölelte.
Byell lágyan elmosolyodott.
- A második, amit meg kell jegyezned, hogy a griffeknek vajból van a szívük, ha az illetőt szeretik – szólalt meg Aeran megint. Jelentősen Byellre pillantott. - Akár fel is áldozzák érted az életüket…

A Nap hátralévő részében, Aeran és Byron elrepült a griffekkel, Byellt pedig otthagyták. Aeran megígérte neki, hogy holnap neki is keresnek egy griffet. Tényleg megígérte, Byell mégis megbántottnak érezte magát, hogy csak úgy otthagyták.
Mindenesetre, még sötétedés előtt visszatért. Nem akart este a faluban kóborolni, mert nem is ismerik, és lehet hogy egy félreértés miatt, minden terve porba hullik, és leleplezik.
Mikor belépett a kis kunyhó ajtaján, megcsapta a fülét, az a kellemesen megmosolyogtató zsivaj, ami egy családra jellemző… és amiben soha nem volt része.
A ház félhomályban fürdött. Csak a konyhából kiszűrődő fény világította meg a keskeny folyosót. Byell levette a csizmáit, majd bentebb lépett, és óvatosan a konyhába osont.
- Á! Jó, hogy itt vagy! Már kezdtem aggódni érted! - szólalt meg Naerdiel.
- Hope! Hope! - köszöntötték az ikrek is, és odaszaladtak hozzá. Byell nem értette, hogy miért ilyen ragaszkodóak hozzá, hiszen alig ismerik. De azért lehajolt, hogy a kicsik a nyakába vethessék magukat.
Rámosolygott a fiúkra, és pillantása találkozott Naerdielével, aki összeszűkűlt szemekkel figyelte az eseményeket. Talán túlságosan árulkodó lett volna a viselkedése?
Gyorsan kiegyenesedett, és megigazította magán a mellényt.
- Mond Hope- szólalt meg mellőle Silimy, szúrós tekintettel méregetve. - Mihez kezdesz az után, ha elmentél ha elmész innen?
- Versenyző leszek - válaszolt halkan Byell.
- Versenyző? - rántotta fel a lány az egyik szemöldökét.
- Igen – erősítette meg Byell, de továbbra sem emelte fel a fejét.
Silimy hümmögött, majd leült az asztalhoz.