Clermont, Észak-Franciaország

1853 szeptembere

Az idő - szeptemberre - már jócskán rosszra fordult. A köd szinte mindent befedett, hófehér fátyolként takarva a külvilágot. Dél volt, mégsem lehetett igazán látni a Napot, hát még érezni a melegét!
A fák már el kezdték hullatni levelüket, még inkább rontva a kert összképén. A sok esőtől már-már mocsarasnak lehetett mondani az egyébként gyönyörűen megtervezett, barokk stílusú kertet. A virágok, és különböző alakokra nyírt tuják között, padok voltak elhelyezve, az arra sétálóknak, amik most fénylettek a víztől. A sövények kacskaringós alakja szemet gyönyörködtető látvány volt… bár nem mindenkinek.  
A szobában hűvös volt. És homály… mint szinte mindenhol a kastélyban. Nem tudja, miért áll ide minden egyes nap, és néz ki, amikor senki nincs a kertben, senki nem beszél hozzá, és senki sincs mellette, hogy együtt nézhessék az idő múlását… Senki.
Némán sóhajtva, ellépett az ablaktól, és visszafordult az asztalához. A bútordarabon hatalmas papírkötegek, tollak, tinták, minden, ami szükséges volt, hogy elterelje figyelmét a magányról. Soha nem hitte volna, hogy miután eljön Angliából, ennyire vissza fog vágyni. De nem hagyhatta itt a birtokot, ami már az övé. Az igaz, hogy eladhatná, de ha még sem sikerülne minden úgy, ahogy szeretné, hova jönne vissza? Ennyivel amúgy is tartozik „neki”.
- Monsieur Noir! 
Megfordult, majd bólintva a komornyiknak, megvárta, míg az bezárja maga mögött az ajtót, és odasétál hozzá.
- Pardon a zavarásért, Monsieur! Levelei jhöttek, gondoltam, fel’ozom őket…
- Merci, Johnaton…

A komornyik átadta a levelet, meghajolt, majd kisétált a szobából. Elgondolkodva pillantott le a kezében tartott borítékra, amelyen erősen jobbra dőlő, cirka írást látott. Jól ismerte ezt az írást… túlságosan is jól. Lemondó sóhajjal nyitotta ki a borítékot, és már nem is lepődött meg a néhány soros levélen, amit az anyósa küldött.

Drága Vejem!

Gondoltam, magányosnak érzed magad, és már én is régen láttalak, úgyhogy szeretném, ha eljönnél holnap délelőtt egy kis teára. Az unokahúgomat is elhívtam, szerintem jó társaság lenne. Mindenesetre várni fogunk…

Szerető anyósod,

Morgana

Cinikusan felhorkantott a végén… még hogy szerető… tűzokádó házisárkány… Rögtön átlátta a meghívás lényegét. Most, hogy már nem tudta a lánya életét irányítani, kezébe vette az unokahúga életét, és össze akarja házasítani vele. Még mit nem! A drága Felicity, a maga buta módján, még el is hiszi, hogy ez megtörténhet.
Az ő részéről már le is van zárva az ügy. Soha az életben nem fog még egyszer megházasodni! Elég volt egyszer átélni… Nem szeretné többször. Bár bevallotta, hogy egyre nehezebben viseli a magányt. Persze amikor már nem bír magával, fogja magát, és elmegy egy bordélyházba, esetleg elkap egy magányos járókelőt, egy kicsit fogócskázik vele, aztán pedig tesz róla, hogy másnap halott legyen. De ez fog menni a halála napjáig? Utcanőkkel szórakozni, utcanőkből inni, és utcanőkkel hancúrozni? Ez aztán az élet!
Egy hirtelen elhatározással kiment a szobából. Végigsétált a széles folyosón, majd balra fordulva, lesietett a V alakú lépcsőn. Szeme sarkából látta, hogy a komornyik nyújtaná felé a kabátot, de még félúton megállította, és kiment a szabadba.
Tőrdöfésként érte a csípős hideg, főleg, hogy csak egy nadrág, csizma, és egy bő, ing volt rajta. Haját csak félig fogta fel. Az alulsó tincsek leértek egészen a lapockája aljáig, és igaz, hogy szorosan fogta össze felül, mindig kiszabadultak elöl, és az arcába lógtak.
Átvágott a kavicsos előudvaron, majd az istálló felé vette az irányt. Az istállófiú, mikor észrevette, egy bólintással üdvözölte, és már ment is a lováért. Mire beért, a sötétbarna, telivér csődör már fel is volt nyergelve. Szó nélkül átvette a kantárt, majd kivezette az istállóból, és felpattant rá. Térdeivel erősen meglökte a lovat, mire az egy horkantás után elindult, és rögtön vágtába kezdett. Kiszáguldott a birtokról, majd átadta magát a fájdalmasan hideg érzésnek, hogy most, talán a lelke, ha még csak egy kicsit is, de szabad…

A város, és a birtok között, volt pár mérföldnyi szabad terület, amit szántónak használtak. Egyetlen lélek sem járt arra, olyan volt ez az egész, mintha kiirtották volna a lakókat.
Átugratott egy vékony patakon, majd rátért a kitaposott földútra, mely a város szívéhez vezetett. Néhány perc múlva elért egy elágazást, és nem Clermont, hanem a templom magányos tornya felé vette az irányt. Az ég szürke volt, és ugyanolyan komor, mint ahogy magát érezte. Néhány járókelő csodálkozva nézett utána. Nyilván meglepte őket a kissé lenge öltözete. Már előre hallotta magában, a helyi pletykákat. „a gróf, még felöltözni sem tud rendesen! Botrányos! Nem is csoda, hogy egyedül maradt… ”
Lelassított, mikor elérte a templomot. Nem állt meg, hanem a lóval együtt beléptetett a temetőbe. A sírok szerencsére nem álltak olyan közel egymáshoz, hogy ne lehessen akadály nélkül elmennie. A temető végében, egy egyszintes kőépület állt, ablakok nélkül, amit egy kisebb kovácsolt vaskapu vett körbe. Leszállt a lóról, majd a kantárt a kerítéshez erősítette. Belépett a kapun, ami keservesen nyikorogva, de engedett a jövevénynek. Megállt a vaskos faajtó előtt. Most, hogy itt volt, már nem is tudta pontosan, hogy miért jött ide. Nagy levegőt vett, lélegzete páraként szállt fel, ahogy kifújta.
Az ajtóba vésett, megfeketedett betűkre pillantott.

"La Valois"

Megfogta a kilincset. A jéghideg fémdarab, csúszva simult tenyerébe. Lenyomta, majd rögtön még rosszabb hangulata lett, ahogy megérezte a levegőben a halál, és az összetéveszthetetlen, élettelen test szagát.
Belépett.
A helyiség három falát polcszerű bemélyedések fedték, ahol generációk halottai pihentek, örök álomban. A terem közepén, két kőasztal állt, amelyeken két, lefátyolozott test feküdt. A bal oldalihoz lépett. Ahogy egyre közelebb ért hozzá, úgy szorult össze a torka. A fehér fátyolon keresztül, még mindig látszott feleségének az arca. Olyan nyugodt volt… olyan gyönyörű… és olyan… élettelen. Nem látszott rajta semmi nyom, olyan volt, mintha aludna…
Jövő héten ő is, az ősei mellé kerül. És ahogy lassan telik az idő… belőle sem marad más, csak egy adag por és csont.
Nem mondhatta, hogy halálosan szerette… de magát okolta a haláláért… Ha nem fedi fel a titkát, talán még ma is élne.
"Ó, pokolba!"

Remegő lábakkal, leült a hideg kőpadlóra, felhúzta térdeit, és jobb kezével végigszántott haján. Fogai összekoccantak, már teljesen átfázott. Meg sem kellett volna születnie… mert mi értelme az életének? Bárkit, akit idáig ismert, csak bántott, gyötört, néha tudatosan… néha tudatlanul. De mindenkit csak bántott! Ha lenne elég bátorsága hozzá, öngyilkos lenne. De lehet, hogy már szinte vágyik a szenvedésre, ezért nem akarja, hogy ilyen könnyen véget érjen az élete. Viszont nem akar itt maradni… bárhova néz, bármit tesz, mindig a felesége jut az eszébe, és hogy őmiatta halt meg. Muszáj lesz elmennie innen, különben megőrül. Már így is a határán áll, nemde? Így lesz a legjobb…
Keresni kell egy nőt is, akit majd magánál tart. A faluban eléggé elterjedt a hír, hogy sorra gyilkolják a kurtizánokat. Nem akart lelepleződni. Szóval holnap összepakol, és eltűnik innen örökre. Nem is baj, hogy eljött ide. Legalább elbúcsúzhat.
Ahelyett, hogy felállt volna, megfordult ültében, hátát pedig a kőasztalnak vetette. Tényleg elment az esze…
Rámeredt kezeire, melyek a derekánál pihentek. Akkora bűntudata van, már két éve, hogy alig bír tőle élni… Hiányzott neki Anglia, hiányzott a családja, még akkor is, ha ott már nem igazán kívánatos személy. De magának kereste a bajt… elvakultan csak a szabályok, és az ükapja törvényei szerint akart élni, nem törődve mások érzéseivel, és ki akart irtani minden olyan tényezőt, ami zavart… már belátta, hogy hibát követett el. Hatalmas hibát.
Emiatt most itt ül, egyedül, a halott felesége mellett, és legszívesebben ordítana. Ordítana addig, amíg el nem megy a hangja.

Tenyerébe temette arcát. Vállai megremegtek, ő pedig összeszorított fogakkal tartotta vissza a feltörni készülő, kétségbeesett nyögést, és könnyeit. Nem sírhat, ugyan már… hiszen férfi… csak a gyerekek, és a nők sírhatnak. Neki tartania… kell… magát…Már olyan erősen szorította össze fogait, hogy belesajdult az állkapcsa. Csodálkozott, hogy még nem roppant össze. Megpróbált nagy levegőt venni, de ezzel pont az ellenkezőjét érte el. Egyszerre tört fel belőle a sírás és az elveszett, nyögésszerű hang. Utálta magát…
Megérdemli ezt a sorsot. Amiket elkövetett, csoda, hogy nem bünteti még jobban az ég. Tudta, hogy hátralévő életében csak szenvedni fog. Valahol már bele is törődött, de most meg akarta változtatni az életét. Szerette volna, ha minden jóra fordulna… csak egy kis időre… amíg összeszedi magát. Aztán, ha még mindig bűnhődnie kell, újult erővel áll ki. De egyhuzamban - ez így nem jó… túl sok… túl nagy a teher…
Csak egy személyt akart maga mellé. Mindegy, hogy ki, milyen a külseje, vagy a hangja… teljesen mindegy. Csak valaki legyen egy kicsit mellette. Akihez beszélhet, és ő válaszol neki. Akit megérinthet, és nem tűnik el, ami csak azt bizonyítaná, hogy nem csak látomás volt… akit egy kicsit közelebb engedhet magához… aki által megerősödhet lelkileg… Bárkit… Csak jönne már…