Az ablaknál állt, és tűnődve nézte a kinti világot...
A Nap ragyogó, sárga fényözöne fakulni kezdett. A szél feltámadt, eleinte csak mozgatta a fák leveleit, és végigcirógatta a füveket, hullámokat rajzolva a zöld mezőre. Ahogy a fuvallat felnőtt, erősödött, mint egy gyermek, akiből kamasz, majd ifjú válik... szabadon kószáló, pára-pamacsokat hajkurászó sóhaja a Földnek.
A felhők egyre úsztak, gomolyogva takarták el a milliárdok életét fenntartó, de a mindenséghez mérve parányi csillagot.
A fáknak már az ágai is hajladoztak, a rét füve megdőlt a folyamatosan, egyenletesen érkező, ellenállhatatlan erő nyomása alatt.
Ő csak állt, bámult kifelé az ablakon, elbűvölve az elemek harcától, és különös gondolatok rajzottak agyában. Ha valakivel meg tudta volna osztani ezeket, talán megkönnyebbült volna, hogy eszméivel nem él egymaga... De társasága nem volt. Teljes mértékben tudatosult benne, hogy lesznek, akik gondolatait rebellisnek kiáltják ki. Mégis ki kellett fejeznie valamilyen formában. Érezte az alkotás kényszerét. Egy számára megmagyarázhatatlan erő hajtotta őt, hogy cselekedjen.
Papírt, ceruzát ragadott hát, és apró mozdulatokkal vonalak ezreit varázsolta a tiszta, fehér lapra. Elragadta a munka heve, csak a lelkében születő, cellulózba és grafitba álmodott gondolatokra koncentrált.
Kezei nyomán a képzeltek megelevenedtek, alakot öltöttek.

A képek soha nem szerepeltek kiállításon. Nem volt elismert művész az alkotó, pedig zsenialitása sokat közülük felülmúlt. A rajzok megszülettek, tükrözték az egyedi, megismételhetetlen jegyeit. Készítőjük csak néhány embernek mutatta meg a grafikákat, de az egyesek dicséretei által megszületni látszó önbizalmát mások két lábbal tiporták mély dágványba...
Olyanok, akik ítélkeztek. Olyanok, akiknek csekély tapasztalata mérhetetlen önhittséggel párosult. Olyanok, akik kész művésznek tartották önmaguk'.

Művészet... Nem megfellebbezhetetlen. Szubjektív, mint az alkotója, mint az élvezője. Megosztja az embereket, mert egyesek fanyalogva fogadják azt, ami másoknak tetszik. Dogmatikus kinyilatkoztatások ezrei születnek róla, miközben kieszelőik mindezt elfeledik... Élettapasztalatok nélkül, szűk látókörrel ítélkeznek mindenek felett. A kritikát csak az tudja gyakorolni, aki maga is alkot, tisztelettel, alázattal; és
mindenek előtt megérti a művészet lényegét. Az alkotás örömét, a szellem szabadságát, a szárnyaló gondolatok megtestesülését.
A legtöbb ember lelkében a lehetőség benne rejtőzik, és nem csak a végzettégük miatt elismert - sokszor saját és az elvárások korlátai között vergődő - hivatásos művészekben.

Állt az ablaknál, nézte a természet végjátékát. A szél viharrá dagadt, a felhők elsötétítették az eget. A homályba villámok fehér, éles fénye hasított, az orkán üvöltését pillanatokra az elektromos kisülések csattanásai nyomták el. Szaporán kezdettdobolni a párkányon és az üvegen a rengeteg esőcsepp. Sűrű patakokban folyt lefelé az ablakon, alig lehetett kilátni.
De többé nem is akart... Lelke összetört cserepei már nem hívogatták szárnyalni képzeletét. Mélyen eltemette magában a romokat, és nem vett ceruzát a kezébe... csak még egyszer, utoljára.
A grafit ismét végigszántott a fehér papíron, de a finom vonalak szövevénye helyett kacskaringós betűk sorjáztak a lapon.
Leírta történetét, okulásul mások számára, hogy ne higgyenek a fékeknek, mert ugyanúgy járnak, mint ő...
A ceruza alig hallhatóan siklott, míg a történet íródott. Aztán csend lett.
Halott, örök csend.