A téli erdő csendjét nehéz paták ütemes robaja verte fel. Az ólomszín ég újra havazást ígért. A kopár fák közti apró tisztásról a zajra néhány fekete madár rebbent fel lomhán. A lódobogás - egy elhullott vadkecske teteméből lakmározó - varjakat riasztott fel. Valamelyik gyászmadár méltatlankodva károgta el magát, míg egy közeli fa tetejére repült. A környéken semmi más nem moccant. Az egyre emelkedő hegyi ösvényen a ló lelassult. Lovasa ráérősen nézett körül széles karmájú fekete kalapja alól. Orrát és száját fekete selyemsál fedte, mely egy kevés védelmet nyújtott a csípős hideg ellen, és mellesleg az alak arcvonásait is felismerhetetlenné tette. Sűrű, fekete szempilláit leeresztette, mintha csak lefelé nézne, de néha alóla kivillantak mélykék szemei. Ilyenkor látszólag unottan tekintett szét a hóborította tájon. Valójában azonban - minden érzékével - feszült figyelemmel pásztázta a környezetét. Hollófekete haja a háta közepét verdeste, és néha meglebbent a fagyos szélben. Vastag, éjszín köpenye redőzve omlott le válláról, betakarva hatalmas, fekete lova hátát is a nyereg mögött. A nemes állat felhorkantott, párafelhőt lövellve orrából.
- Jól van, Démon, én is érzem. - súgta válaszul a hátasnak, miközben nyugtatólag megpaskolta annak nyakát.
" Valahol itt kell lennie, az épp csak érezhető füstszag is erre utal." - gondolta Leonard, mert valóban ő volt a néptelen utak magányos vándora.

Két nappal ezelőtt indult a - most már otthonának elismert - de Raven kastélyból. Előző este egy kisváros fogadójában szállt meg. Vadásztársa egy korábbi megbeszélés szerint ott hagyott neki titkos jelet, hogy merre találja...
" Erre is csak Louis képes... egy elhagyott erdei rablótanyán meghúzódni! " - morgott magában barátjára. Alkalmi fegyvertársak voltak, többnyire magányosan űzték zsákmányukat, de most összefogtak. A vámpírbestia - akit le akartak vadászni - különösen erős és vérengző volt. "Prédájukkal" mindkettőjüknek elszámolnivalója akadt: Leonard öt éve halott jegyesét, Louis pedig a húgát és édesanyját akarta megbosszulni. Mellesleg szép kis summa is üthette a markukat vérdíjként, bár ez most jelentéktelen szempontnak tűnt a közelgő leszámolás lehetősége mellett.
Az Éjlovag nemsokára megérezte társa jelenlétét, és kissé módosította útirányát. Rátért egy szurdokútra, ami látszólag - a sűrű bozóton túl - nem vezetett sehová. Az ág-bogak mögötti egymást takaró sziklák között azonban épp annyi rés volt, ahol egy ló átfért. A szurdok a bejárat mögött egy amfiteátrumszerű térré szélesedett, melyet hatalmas, függőleges sziklafalak vettek körbe. A völgyecske túlsó végében kopár fák és tüskesűrű fedezékében egy kopott, rozoga faépítmény húzódott meg. Szinte alig lehetett észrevenni még vámpírszemmel is, annyira beleszürkült a környezetébe.
Démon megszaporázta lépteit, mert érzékei csak ismerős szagokat fogtak fel: Louisnak és lovának, Draconak az illatát, valamint bőséges széna-lakoma ígéretét.

Louis már újra elrejtette erejét, amit az imént részben szabadjára engedett - hogy barátja messzebbről észrevegye - de más, fajtájukbeli lényt nem kívántak meginvitálni kies szállásukra.
Leonard egészen közel járt már a házikóhoz, amikor egy hirtelen szélroham támadt. Mintha ez adott volna jelt a hófelhőknek... szakadni kezdett az égi áldás. A szél pedig nem hogy lecsillapodott volna, inkább még erősebbé vált.
A hollóhajú morogva szállt le lováról, majd lemálházta Démont. A rozoga ajtót belökve egy előtér-félébe ért, ami benyúlt a sziklák alá, és az egyik oldala istállónak volt valaha kialakítva. Az egyik állás már foglalt volt: Louis pej hátasa majszolta jóízűen az elé rakott nagy halom szénát. Megszakítva elfoglaltságát, nyerítéssel üdvözölte az érkezőket. Gazdája halvány félmosollyal arcán jött elő. Louis de Arrincourt, Blackcastle grófja szintén vámpírvadász volt, származását tekintve félvér, vagyis damphir. Nemes arcvonásait hullámos, vállig érő gesztenyeszín haj foglalta keretbe. Alakja hajlékony, izmos volt, mozgása elegáns, de nem emlékeztetett a macskafélék könnyedségére. Jadezöld szemei nyugodtan függtek Leonardon.
- Köszöntelek, barátom! - üdvözölte az Éjlovagot.
- Üdv neked is, Louis!
- Látom, meghoztátok a hóvihart. - jegyezte meg.
- Pedig holnap reggel indulnunk kellene tovább.
- Valóban nem veszthetünk időt. Az a rohadék itt van a közelben.
- Mit tudsz róla? - érdeklődött a leendő préda iránti gyűlöletét palástolva Leonard, miközben lerázta köpenyéről és kalapjáról a lassan olvadozó havat.
- Crow-castle-ban vérengzést rendezett. Tizenöt emberrel végzett. Minddel, aki az útjába került.
- Megölte őket, vagy átváltoztatta?
- Megölte. De hisz tudod, hogy nincs az átváltoztatáshoz elég önuralma.
- Igen. Ráadásul, ha ő tenne vámpírrá valakit, az nagy baj lenne. Egy alsóbb osztályú nem képes normális gyermeket alkotni és tanítani. A gyermeke ugyanolyan veszett lenne, mint a "mestere".
- Ha csak nem rosszabb...
- Ahogy mondod! - helyeselt a vámpír, miközben Louis segítségével ellátta hátasát. A ló elégedetten ropogtatta fogai között az illatos szénát.

A két férfi beljebb ment, ahol egy remek nyitott tűzhely ontotta magából a kellemes meleget, és adott némi fényt. Leo a közelébe terítette a köpenyét egy rozzant karosszékre, hogy a ruhadarab megszáradjon. Málhája közt keresgélve meglepetten vette észre a Lillen által odakészített váltó köpenyt. Halványan elmosolyodott fogadott húga figyelmessége miatt, majd takarónak készítette az egyik szalmával tömött fakeretre, mely ágyként szolgált.
Némi vacsora elfogyasztása után úgy döntöttek, hogy a hóviharban nem indulnak el. Kintről behallatszott a szél dühödt visítása is. Lassú életműködésük dacára a fagy akár halálos veszedelemmé fajulhatott rájuk nézve. Ők pedig nem akarták keresni a végzetet.
Tehát vacsora után lustán végigdőltek a két fekvőhelyen, és a tüzet bámulták. Néha egy-egy szót odavetve a másiknak, latolgatták az ellenségükkel való leszámolás eshetőségeit.

Ezalatt a de Raven kastélyban Lillen már tűkön ült. Alig várta, hogy édesapjával találkozhasson. Elvégre lassan egy hónapja annak, hogy Damon és Ylle de Wries idecsalták őt, majd az életére próbáltak törni, végül Marcos megmentette őt, Leonard közreműködésével. Azóta majdnem teljesen felgyógyult sérüléseiből, amit a vámpírnő okozott neki. Lady de Arrashból nem lett vámpír, mert Ylle nem harapta meg, szerencsére. Marcos néha eltűnődött azon, hogy ha az ellenkezője történt volna, jegyeséből
vérengző fenevadat kreáltak volna nagynénjéék. Ez esetben Leonardnak és neki kötelessége lett volna megállítani Lillent... amivel persze a lány is tisztában volt. Egy bizalmas beszélgetésükön elárulta, ez esetben számított volna az ikerpár segítségére, vagyis hogy likvidálják őt.
Az ezüsthajú emiatt még mindig nem hozakodott elő azzal, hogy vámpírrá szeretné változtatni kedvesét, hogy mindig együtt maradhassanak.
Halvány mosollyal figyelte aráját, aki palástolta türelmetlenségét, de a vámpír herceget nem tudta becsapni.
A hóvihar már északabbra vonult. Így Lord Arrash folytathatta útját hozzájuk. Viszont az idősebbik de Raven kissé nyugtalankodott, mert öccse észak felé vette útját...
A hercegnő eltávolodott a gótikus stílusú ablaktól. Ahogy elfordult, pillantása találkozott vőlegényéével. Lillen egyből rájött, mik foglalkoztatják a férfit. Odament mellé.
- Nem lesz semmi baja. Eddig is tudott magára vigyázni.
- Igen. De akkor még nem tudtam, hogy az öcsém, és hogy ennyire erős a vér és a lélek köteléke köztünk. Erre csak nemrég ébredtünk rá.
- Ha ilyen erős, akkor miért nem próbálkozol telepátiával?
Marcos elhűlten pillantott a lányra. Ez eddig eszébe sem jutott. Pedig Lillennek igaza volt. De...
- Honnan tudod, hogy van bennem telepatikus képesség?
- Amikor súlyos sérült voltam, csak te voltál az esélyem az életben maradásra. Az, hogy megjelensz, és megvédesz. Pedig akkor még nem tudtam vámpír valódról. Szóval, rád gondoltam, és te nemsokára megérkeztél...
- Lehetett volna véletlen. Hiszen előtte nem ápoltunk túl szoros érzelmi kapcsolatot.
- Igaz. De biztos vagyok benne, hogy van ilyen képességed. Pár napja nem kérdeztél, hanem megállapítottad, hogy valami bajom van, amikor nagyapád felzaklatott.
- Valóban van ilyen képességem, kedves. De még nagyobb távolságban nem próbáltam ki.- simított el Marcos néhány rakoncátlan szőke fürtöt az arcából. Most mindketten elfeledték, mi is foglalkoztatta őket az imént. Ajkaik puhán értek össze, majd lázasan ölelték egymást, és csókjuk egyre követelődzőbbé vált. Végül a herceg szakította meg. Lihegve, szemeiben a tenger örvénylő mélységével nézett jegyese őzbarna szemeibe.
- Dear, igazad van, megpróbálom. Ja, és hamarosan itt az édesatyád. Már a kastély közvetlen közelében jár.
Lillen örömében aprót sikkantott, és még egy csókot nyomott szerelme ajkára, majd pirulva igazgatta magán a heves ölelés nyomán egészen kicsit meggyűrődött ruháját. Marcos felnevetett, és segített neki. Majd ráterített egy meleg köpenyt, és karját nyújtotta, hogy levezesse hölgyét az udvarra.