A téli reggel verőfényes ragyogásában két lovas igyekezett a távoli hegylánc irányába. Az északi hegyeket már előző nap maguk mögött hagyták, és jelenleg egy - a két hegyvidéket elválasztó - széles folyóvölgyben lovagoltak. A medren már átkeltek. Szerencsére azt vastag jégkéreg fedte, így nem kellett kerülniük a fél nap járóföldnyire lévő kőhíd felé.
A gyönyörű, hatalmas paripák egymás nyomában, fújtatva, orrukon pára-felhőket eregetve törtettek előre; a néhol szügyükig érő hóban. Gazdáik szótlanul ültek a nyergükben. Az elöl haladó a lehetséges legkönnyebb útvonalat mérte fel a hófúvás-buckák között, és arra irányította pej hátasát. Aki követte, az látszólag bóbiskolt lova hátán, de szemébe húzott kalapja alól éberen figyelte környezetét.
Az élen haladó hirtelen megtorpant. Érzékeny orra füstöt és valami mást is szimatolt. Gazdája, valamint a hátul haladó társa szintén érzékelte a kesernyés, és némileg sós szagot, pedig a gyenge, de csípős szél elég messziről hozhatta.
Louis - mert ő volt az élen haladó lovas - hátratekintett barátjára, Leonardra. Nem szólt, csak jadezöld szemeivel kérdezett:
- Megnézzük?
- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet? - szólat meg halkan a fekete, a félreismerhetetlen vérszagra utalva.
- Nem. De valószínűleg az a szemét garázdálkodott arra... hátha találunk valami árulkodó nyomot.
- Rendben, de próbáld félen tartani a Bestiádat! - bólintott aprót társa, miközben kissé feljebb tolta a homlokából fejfedőjét.
Hihetetlenül kék szemeivel a messzeséget kutatta, majd telepátiát alkalmazva javasolta:
- Cseréljünk! Már eléggé fáradt a lovad. Majd Démon töri tovább a havat.
Hollószín lova helyeselve rázta meg fejét, miközben sörénye repkedett körülötte. Nem kellett irányítani, magától tört az élre, és nyílegyenesen indult abba az irányba, ahonnan a füst szállt.

Fertályóra* múlva egy apró völgy nyílt előttük; és kissé a lábaik alatt. Egy falucska lapult ott, s felette, az átelleni hegy ormát uraló, mindössze néhány személyes várkastély. Azaz - csak volt falu és kastély. A néhány házacska és a lakótorony teteje lángokban állt, és kesernyés füstszagot árasztott. A rommá lett épületek közt ott feküdtek néhai lakói. Egyikükben sem volt már élet. Vérük vörösre festette, s néhol megolvasztotta a havat - ezeken a helyeken rozsdásra színeződött sárfoltokat alkotott. A szörnyen szétmarcangolt tetemekről néhány varjú rebbent fel lomhán, felháborodott károgással fogadva
a lakmározásukat megzavaró betolakodókat.
Louis fintora vicsorrá torzult az erős vérszagra, és kivillantak meghosszabbodott szemfogai.
- Ő tette. - morgott. Leonard egyetértően biccentett. Az eszelős vérengzés teljesen az üldözöttjükre vallott.
- Gyerünk innen gyorsan, mert éled a Bestiám! Még fékezem, de nem kell már sok, és kitör. Ha pedig valaki csoda folytán életben maradt volna... - sziszegte elkeseredetten.
- Menjünk. - helyeselt az Éjlovag.
- Leo! Tudtommal te egyszerű vadász és vámpír vagy. Honnan van mégis akkora hatalmad, hogy ennyire féken tudod tartani a magadét?
- Amíg nem találkoztam Marcossal, én is azt hittem. De kiderült, nem egyszerű vámpírok vagyunk, hanem az uralkodó klán leszármazottjai.
- Így már érthető, nemes herceg! Bocsáss meg, hogy méltatlan kérdésekkel zaklatlak! - hajolt meg döbbenten, de nagy tisztelettel Blackcastle grófja.
- Hagyd! Hiszen csak azt számít, hogy barátok vagyunk. - morogta zavartan Leonard. Majd a szűkszavúságáról híres vámpír az élre szöktette a lovát, és a hollószín mén erőteljesen megindult az otthona felé. De pár lépés után megállt. Az útjában keresztben feküdt valaki, aki felnyögött. Találtak egy túlélőt...

*fertályóra: negyedóra