Hűvös szél futott át a fák között és megborzongtam. Tulajdonképpen az sem volt valami kényelmes, hogy mezítláb lépkedtem a néhol füves, néhol kavicsos talajon és a fáradtság is egyre inkább úrrá lett rajtam. Antoine gyengéden magához húzott.

- Itt az ideje, hogy hazamenjünk - s ahogy ölébe kapott, szinte rögtön le is csukódott a szemem és félútra kerültem álom és valóság közé. Csak éreztem, hogy egy pillantás egy másik helyre juttatott. Kellemes meleg volt, nem fújt a szél és ismerős illat lengte be a helyiséget. Tudtam, hogy otthon vagyunk.
Kedvesem puhán fektetett le az ágyra és végigsimított egyik hajtincsemen. Lépteinek a hangja az ajtó felé távolodott. Egy halk nyikorgás és valaki bejött a helyiségbe.

- Na, mi történt? - Mike volt az.
- Hosszú... És azt sem tudom, hogy hogyan kezdjek bele - jelentette ki, majd az ágy besüppedt, jelezvén hogy helyet foglalt. Egy szék halk reccsenéséből arra következtettem, hogy német barátunk is leült.
- Talán az elején. De akár ki is találhatom: Daniel? - találta fején a szöget a kölyökképű vámpír.
- Igen... - már szinte automatikusan húzódtam közelebb kedvesemhez és bújtam az ölébe, szigorúan úgy, mintha közben tényleg aludnék, ő pedig talán tudatán kívül, de elkezdte a hajamat simogatni és egy-egy tincset folyamatosan az ujjára tekergetett. Ha nem éreztem volna, hogy minden izma meg van feszülve, akkor ez a mozdulat bizonyította volna be, hogy belül mennyire ideges is valójában.

- Kezdek elbizonytalanodni - mondta és én akármennyire is próbáltam elnyomni a reakciót, de összerezzentem.
- Hogy mondtad? - szerintem Mike szemei is tágra nyíltak - De hisz Rosette...
- Nem, nem úgy értettem! - kezdett bele az ijedt szabadkozásba - Az érzéseim egyáltalán nem változtak iránta. Inkább csak erősödtek... És most, hogy ez történt - húzta fel csuklómról az ing ujját és kivillantak a véraláfutások, amiket még a vadászok szorítása okozott és még mindig nem múltak el.
- Egyre inkább elbizonytalanodok abban, hogy jól tettem-e azt, hogy elhoztam őt a családjától... Ha még mindig ott élne, nem támadnák meg folyton, nem bántanák, nem...
- Nem lenne boldog. Üres, szürke élete lenne, továbbra is egy kiégett lelki roncs lehetne. Ezt akartad mondani, nem? - fejezte be a felsorolást kegyetlenül a német vámpír.

- De biztonságban lenne...
- Egészen addig, amíg teljesen meg nem unná azt az életet és le nem vetné magát a tizedikről - Mike őszinteségétől még az én hátamon is felállt a szőr. De tény és való, igaza volt.
Antoine simogatta a hátamat és habozott. Nem tudta, mit mondjon. Nem tudta, mit kéne tennie.
- Szedd már össze magad, barátom! Megtámadták a vadászok. Minimum harmadszorra. Oké. Mit tanulhattál belőle? Azt, hogy nemhogy egy napra, de még csak fél órára sem lehet teljesen egyedül hagyni. Mit kell hát tenned? - vázolta fel kedvesem helyzetét.

- Mellette lennem és megvédenem - végre egy kicsit határozottabban csengett a hangja és a feszültség is kezdett eltünedezni a légtérből.
- Na látod, menni fog! De amúgy az, hogy harmadszor is túlélte, bizonyítja, hogy elég rátermett és szívós kis csaj, nem? De most már én is utána nézek azoknak a mocsadékoknak. Kezdenek túlságosan is elfajulni a dolgok.

Amikor Mike után becsukódott az ajtó, akaratlanul is egy ujjal simogattam kedvesem oldalát, s ezzel elárultam, hogy ébren vagyok.
- Nem is aludtál, ugye? - hallottam meg halk, kedves hangját és kinyitottam a szememet.
- Nem, nem aludtam, mindent hallottam - egy huncut mosoly is végigfutott az ajkaimon, kedvesem pedig összeborzolta a hajamat.
- Nem szép dolog a hallgatózás - jegyezte meg.
- Nem szép dolog engem visszakívánni az 'előző' életembe - néztem rá dacosan.
- De... - hangzott el végre az első mondat, ami nem nemmel kezdődött.

- Semmi de. Jól mondta Mike. Vagy talán kíváncsi vagy arra, hogy személyes véleményem szerint mi lenne velem most, ha nem jelentél volna meg? - egy kicsit elszomorodott a hangom, még a gondolattól is.
- Szívesen meghallgatnám - ölelt át és húzott feljebb, így fejemet vállára dönthettem.
- Szerintem éppen otthon lennék, egyedül. Daniel valószínűleg valamiért húszezredszerre lenne mérges rám és még sms-t sem lenne hajlandó írni. Fél óra múlva talán idegesen felhívna telefonon, és sok ezredszerre is felvázolná, hogy én vagyok a hibás, ő pedig milyen jó fej. Amikor már kitörne belőlem a sírás, feltételezéseim szerint talán ötödszörre azon a napon, én lennék már az, aki földhöz vágná a telefont és a párnájába temetkezne, de tenni azt semmit sem merne. De persze fizikailag biztonságban lennék, hiszen mint mondtam, még a szobámat sem hagynám el. Más kérdés az, hogy milyen érzés szeretet nélkül élni, hogy milyen az érzelmi zsarolás, lelki terror meg mit tudom én - kalandoztam el. Lehet, hogy mostanában túl szentimentális hangulatom van, de már megint kibuggyant egy-egy könnycsepp a szemeimből.

- Jól van na, értem a lényeget... Ígérem, soha többet nem hozom fel a témát - próbált vigasztalni, de én még valamit el akartam mondani.
- Tudod, örülök, hogy elhoztál. És annak is örülök, hogy a múlt hetet a tengerparton töltöttük. Bennem első sorban a vidám fürdőzés maradt meg, legalábbis remélem az fog bennem a legélénkebben élni még évek múltán is, de az a kis harc... Akármennyire megviselő is volt, de kellett. És egyáltalán nem te vagy a hibás ezért. Egyszerűen nem vagyunk egymáshoz láncolva és nem bújhatok mindig a hátad mögé! Én is vállalni akarok a felelősségből! És most meg is tettem, én is küzdöttem... És Danielből vagy fél liter vért le is csapoltam! Az is oké persze, hogy aztán nem bírtam velük, de akkor is megjelentél... Mint mindig, amikor nagy bajban vagyok. Rád számíthatok. Biztonságot nyújtasz. Főként érzelmileg, de fizikailag sem hagytál sosem cserben. Mindig időben termettél ott, ahol lenned kellett, nem? - simítottam végig kedvesem arcán s egy sós cseppecske már a szám sarkához ért.

- Örülök, hogy így gondolod - suttogta, s közben egyre közelebb hajolt hozzám. Nyelve hegyével lenyalta a könnycseppet, majd lágy csókot lehelt az ajkaimra.
Óvatosan átfordultam s szemből ültem kedvesem ölébe. Karjaimat nyaka köré fontam s így folytattuk tovább az apró puszikból szenvedélyes csókcsatába váltó kényeztetést. De persze mielőtt még közelibbé vált volna a helyzet, hát persze, hogy közbe kellett szólnia egy eget rengető gyomorkorgásnak. Igen, ez a kedves emésztőszervem mindig tudta, hogy mikor kell felhívnia magára a figyelmet.
Kissé belepirulva, zavartan mosolyogtam, Antoine pedig halkan felnevetett.
- Gyere, menjünk le az étkezőbe - s engem is felemelve kelt fel az ágyból. Amikor már engem is visszaengedett a talpamra, kéz a kézben mentünk le az ódon lépcsőkön.

Nem is tudom miért lepett meg, de ugyanakkor kellemes érzéssel töltött el, hogy minden vendégünk éppen az étkezőben tartózkodott. Mike a laptopja felett ült, mögötte Cosette kíváncsian hajolt közelebb s kék tincsei a szőkés barna vámpír vállára hullottak. Cornelia és Adalric egymás mellett ültek, szemben rokonaikkal, a három norvég pedig éppen a hűtő vértartalmának kiürítésével foglalatoskodott.

- Håkon, nekem is öntenél egy pohárral? - szólaltam meg és hirtelen mindenki abbahagyta eddigi ténykedését és felénk, felém fordult.
- Rosette, felébredtél? Jól vagy? - szálltak felém a kérdések és azt sem tudtam, hova kapjam a fejem, de végül csak elnevettem magam.
- Persze, és ha kapok egy kis vért, akkor még azt is mondhatnám, hogy soha jobban! - válaszoltam vidáman, és a kért mennyiségű ital már érkezett is a fehér hajú srác jóvoltából.
- Köszi! Amúgy mit néztek? - fordultam Mike felé, aki továbbra is vissza-visszakacsintott a laptop képernyőjére.
- Áh... Csak sikerült bejutnunk a vadászok hálózatába... Cosette-tel éppen próbáljuk átnézni, hogy hogyan is állnak, de... - majd egy pillanatra elakadt a szava és tágabbra nyíltak zöldes barna szemei - hát ez érdekes.
- Mit találtál? - szólalt meg Adalric is.
- Magunkat. A TOP10 elcseszett fényképekkel illusztrált személyleírásait, a vérdíjat és... Torbjørn, ti is itt vagytok, a körözötteknél... - majd lejjebb csúszott az oldalon - És Rosette, nálad is változott a helyzet. A legutóbbi akciód során átkerültél a kísérleti alany listáról a kivégzendők közé.

Ledöbbentem. Most hogyan kéne éreznem? Most, hogy már rám is áldozatként vadásznak és a halálomat akarják? Vajon ez tényleg rosszabb lenne, mint kísérleti alanynak lenni? Ebben egyáltalán nem voltam biztos. De azért kicsit mellbevágó volt ez a hír. Mostantól jobban oda kéne figyelnem? Tényleg nem kéne kimozdulnom Antoine árnyékából?
Nem. Azt már nem. Antoine is egyfolytában kockára téve az életét mentett meg, pedig Őt már kezdettől fogva megölni akarták. Mégsem hátrált meg. Én sem fogok.
Kedvesem derekamra tette egyik kezét. Ez a tapintás elég volt ahhoz, hogy az üres, szürkévé vált maszk, ami az arckifejezésem volt, darabokra törjön és egy határozottabbat öltsön fel. Egy határozott, nem meghátráló, makacs és dacos arcot, mely apró, de biztos vigyorra húzódott ajkakkal bír.

- És legalább rajtam is van vérdíj? - kérdeztem meg tovább vigyorogva és az előbb beállt, aggódó, feszült csend semmivé lett és társaim is megkönnyebbült mosolyra húzták szájukat.
- De van ám. Vedd úgy, hogy jelenleg 500 000 €-t ér az életed. Kezdésnek szerintem egész jó! - válaszolta Mike. Végül is, fél millió euro tényleg egész jó kis összeg. De senki nem kaphatja meg! Az életemet nem fogom eladni!
- Egyre hihetetlenebbnek tartom azokat a régebbi vámpíros történeteket, ahol a vámpírok mindig magányosan élő grófok voltak a kastélyukba és áldozataikra vártak az eltévedt vándorokban. Na meg hogy ők olyan megközelíthetetlenek voltak, meg legyőzhetetlenek persze - jegyezte meg Torbjørn és egy barna tincset kiigazított szeme elől.

- Mert az a fajta vámpír tényleg csak a mesékben létezik - mondta Adalric - Nem vagyunk legyőzhetetlenek. Egyedül nem. Ezért vagyunk most is ennyien itt. Ezért szervezzük meg a támadásainkat. És... Ezért nem hagyhatjuk annyiban a 'sérelmeket', ami Eirikkel történt, amit Rosette-tel tettek, vagy inkább úgy fogalmaznám, hogy amiket ez által mindannyian kaptunk.
- Mit akarsz tenni? - szólalt fel végre Cornelia is, talán kíváncsin, de mindinkább határozottan, harca készen csengő hangon.

- Egy támadást. Egy porig alázó támadást. Úgy egy-másfél hónap múlva. Talán júliusban. Addigra összeszedem a TOP10 többi tagját is meg ha találok még egy-két erősebb vámpírt.
- Ez jól hangzik - csillant fel Cosette szeme - Skacok, tudjátok, ez mit jelent?
- Azt, hogy nyomás edzeni? - kérdezte meg a halványzöld szemű, fehér hajú ifjú.
- Pontosan! - vágta rá kék hajú barátnőm.

- Mike, odaengedsz egy kicsit? - léptem oda német barátunkhoz - Meg szeretnék nézni valamit.
- Hát persze - tolta át a laptopot elém, miközben én is helyet foglaltam. Lezúdítottam poharam tartalmának utolsó cseppjeit is a torkomon, melyek végre tényleg jól estek majd a képernyőbe mélyedtem.
- Mire gondolsz? - ült le mellém Antoine is és figyelte, ahogy nekiláttam egy kis 'munkának'.
- Ez ugye egy lekódolt honlap, hogy mégse férhessen hozzá akárki, gondolom csak a vadászok, ugye? - kérdeztem.
- Valószínűleg - válaszolták két oldalról is egyszerre.
- De valakinek már alapból sikerült feltörnötök a felhasználónevét, hiszen már itt vagyunk. És így elnézegetve ezt az oldalt, csakugyan nagyon szép a design, tartalmas meg minden, de eléggé csak látvány. Úgy értem, határozottan ismerős a munka. A stílusa, a megoldások - néztem bele a forráskódjába - Világosabban fogalmazva: Daniel csinálta.
- Mire célzol ezzel? - nézett rám Mike.
- Egyszerű. Anno együtt tanultuk, hogyan kell ilyesmit csinálni. Sajnos azt is be kell vallanom, hogy sok mindenre ő tanított meg. De talán éppen ezért ismerem a megoldásait. És fel tudom törni, elvégre is informatikát tanultam vagy mit - nevettem fel, de ezúttal a boldogság helyett inkább káröröm vegyült a hangomba - Azt hiszem, kicsit megviccelem őket.

Míg én a rólunk szóló profilokat felettébb érdekes hangzású témakörökkel kecsegtető oldalakra cseréltem, többek között anahita jóga, wu tai chi chuan és persze hello kitty, a többiek mind levonultak edzeni. Csak Antoine maradt mellettem és figyelte csendesen, ahogy dolgozok.
- Kész - szólaltam meg jó idő után, s hátradőltem a széken. Egyik kezemet Antoine combjára tettem és lágyan simítottam végig rajta. Felé fordultam s ő visszamosolygott rám, karjaival pedig gyengéden ölébe húzott. Először nyakára adtam apró csókokat, majd haladtam egyre feljebb, végig állkapcsán majd áttértem arccsontjára is, amikor egy borzalmas, negatív érzés rázta meg az egész kastélyt. Mindketten felfigyeltünk és riadtan kerestük a forrást, amíg meg nem hallottuk az udvar felől érkező ordításokat. Odarohantunk, és ahogy lenéztem szinte nem hittem a szememnek. Eirik a földön térdelt, fejét szorítva üvöltött, s környezete, Cosette és Cornelia, kik éppen a vállát fogták meg, mind szürke kővé vált.

Pupilláim minimum háromszorosukra tágultak, hogy egyáltalán felfogjam az eseményeket, de amint ez megtörtént már ugrottam is ki az ablakon, egyenesen a fekete hajú fiú elé. A többiek, akik eddig segítségére siettek és hozzáértek, a lányok, valamint Håkon és Torbjørn is merev gránitnak tűntek. Adalric és Mike szinte kétségbeesetten néztek egymásra és fogalmuk sem volt róla, hogy mit tegyenek. Bevallom, én sem tudtam, csak ösztönösen kiáltottam barátom nevét.

- Eirik! Eirik hagyd abba! Hallod?! - rohantam felé, de Antoine megakadályozta, hogy én is hozzáérjek. De a norvég fiú egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki érzékeli a külvilágot, hiszen csak fájdalmasan ordított tovább torka szakadtából. Talán ezt megelégelvén nézett össze a három férfi, majd egy biccentés után Mike ment oda a már szinte vonagló fiatalhoz és olyan erővel rúgta fejbe, amibe normális ember belehalt volna, de a vámpírsrácnak éppen csak a szava állt el tőle és eszméletlenül nyugodtak le az izmai. Ezek után lassan kezdett megszűnni az a már-már tapinthatóan negatív légkör és a kő is kezdett visszaszívódni a semmibe, de még mindig mindannyian szinte dermedten álltunk.
Végül ismét Mike cselekedett, vállaira kapta az eszméletlen fiút és felvitte a szobájába. Mi pedig továbbra is némán meredtünk egymásra.
- Mégis mi történt? - kérdeztem meg amikor sikerült kissé felocsúdnom a nem túl hosszan tartó, ám igencsak mély hatást gyakorló látványból.

- Mi csak... - kezdett bele pár perc múltán Cosette - Mi csak edzettünk... Kicsit intenzívebben és megint éreztük Eirik energiáját, így ki akartuk hozni belőle... Direkt felé támadtunk... Mindannyian. De nem bírta kiengedni magából és az egész úgy tűnt, mintha széttépné, ekkor rohantunk oda Corneliával...
- És ahogy hozzáértetek, az erő kiutat talált. Ez a srác tényleg félelmetes - fejezte be Adalric a beszámolót - Már csak meg kell tanulnia koordinálni a képességét és összehívjuk a legjobbakat is. Ezt egy vadász sem fogja túlélni.

- Úgy legyen - mondták többen is, de én még nem tudtam ezt kimondani. Az egy dolog, hogy ők az ellenségeink, na de kiirtani őket úgy, mint a csótányokat... Nem is tudom... Ez az egész gondolat valahogy idegennek vagy inkább morbidnak tűnt. Pedig... Hányszor megtámadtak már? Hányat öltek már meg a fajtánkból? És a kívülálló áldozataik?!

Adalric egy fekete lyukat idézett meg, melyből két holló repült ki, egyenesen gazdájuk vállaira.
- Tudjátok a dolgotokat - mondta a legidősebb vámpír, mire a két madár, mintha mindent értene, bólintott s újra felrepültek ezúttal két különböző irányba.
- Most amúgy kiket csődítettél ide, drágám? - kérdezte meg Cornelia nyugodtan.
- Mint ahogy már mondtam, a legjobbakat. De ha név szerint akarjátok, akkor a Night nővéreket, Galilahi Soquilit, Ramman Adadot és Bianca Duchessa-t.
- Hogy kit? - néztem tágra nyílt szemekkel a férfire.