Eközben jó néhány kilométerrel odébb, Münchenben Ansell még mindig egyedül tartotta a frontot, a cég irányítását és az egész épület karbantartását végezve. Eléggé megviselték ezek a hetek, mostanában még a normál emberi életmódra is visszatért, nappal volt ébren és éjjel aludt. Ma reggel is megkezdte a szokásos rutint, beigazította világosszőke haját és fehér öltönybe öltözött, mint mindig. Teendői a beérkezett emailek megnézésével kezdődtek, majd komolyabb munkába csaptak át. A legnagyobb baja talán az volt, hogy igazán kevesen dolgoztak rajta kívül itt, hiszen melyik vámpír szeretne tudatlan embereket beosztottaknak?

De a rengeteg tennivaló mellett is unatkozott. Rég volt már, hogy utoljára ennyire egyedül lett volna. Persze Mike vagy Cosette minden nap hívta, hogy minden rendben van-e, de akkor is.
Egy bögre kávé mellett olvasott bele a következő emailbe. Egy idegennevű cég vezetősége akart tárgyalni velük. Ez meglehetősen furcsa volt, hiszen az A&M T Corp csak látszólag foglalkozott a külvilággal, az igazi bevétele a vámpíroknak készített különleges termékek eladásából volt. Ez a cég viszont nem tartozott vámpírokhoz.
Ansell érdeklődve húzta fel egyik szemöldökét, majd felemelte a telefonkagylót és tárcsázott.

- Itt Mike - vette fel a másik oldalon a hívott fél.
- Egy furcsaság akadt. Egy idegen cég akar tárgyalásokat, de még nem tudom mit válaszoljak nekik. Te egyértelműen házon kívül vagy, és fogalmam sincs arról, hogy mit is akarnak igazából - vázolta fel a helyzetet a szőke.
- Ebből én sem tudtam meg túl sok mindent. Mindenesetre fogadhatod őket, jelenleg te vagy a megbízott. Mindennel - jelentette ki Mike.
- Rendben, elintézem ezt is. Apropó, meddig lesztek még el? És mi történik arrafelé? - kérdezte még, majd zörgést hallott.
- Szia Ansell! Itt Cosette! Hiányzol ám! Igazából most kezdenek csak besűrűsödni itt az események, szóval még elleszünk akár egy-két hónapig is, kitartás! - csendült fel a női hang.
- Na ne... Én azt nem bírom ki - ellenkezett a férfi.
- Na jó, majd kitalálunk valamit - vette vissza a telefont a kölyökképű vámpír - Majd számolj be a tárgyalásról, rendben?
- Persze.

A beszélgetés befejeződött, s egy mély sóhaj után a szőke lepötyögte a választ s délre írt ki egy tárgyalást.
Az említett időpontban Ansell lent fogadta a vendégeket. Hárman voltak, mind harmincas éveikben járó, szikár férfiak. Egyszerű, sötét öltönyt viseltek, gallérjuk gondosan megigazítva, hajuk eltűrve volt a szemük elől. Szinte katonás rendben követték a szőke férfit, akinek valahogy egy cseppet sem tetszett ez a társaság. Végül mégis egy terembe vezette be őket, ahol kérésére mindhárman helyet foglaltak.

- Egy pillanat türelmüket kértem, valamit elfelejtettem behozni. Esetleg kávét hozhatok az uraknak? - kérdezte, mire azok egyszerre biccentettek.
- Ez nem normális! - sóhajtott fel magában Ansell és kiment az ajtón. A kávéfőzésen kívül iratait rendezgette össze, és biztos ami biztos alapon egy kisebb távirányító szerű műszert dugott a zsebébe.
- Tessék, a kávé - tette le a csészéket a vendégei elé, majd velük szemben foglalt helyet - Szóval miről is szeretnének tárgyalni?
- Elnézését kérem - szólalt meg a középső, aki vékony keretes szemüveget viselt - De Herr Teufelssohn nem tartózkodik itt? Mert Ön ugyebár...
- Ansell Roehm. Herr Teufelssohn házon kívül tartózkodik - fejezte be a mondatot.
- És az idősebb, Herr Teufel? - kérdezte a szemüvegestől balra ülő, sötétbarna hajú férfi.
- Ő pedig szinte sosem tartózkodik ebben az épületben. És mielőtt megkérdeznék, a vezetőségből Cosette Lacrose is jelenleg külföldön van - előzte meg Ansell a felesleges kérdést.
- Rendben, gondolom addig Ön helyettesíti a feletteseit, szóval Önnel kell megbeszélnünk néhány apróságot - vette át a szót ismét a középső.
- Attól tartok - nézett végig gyanúsan vendégein a szőke, s szemei a jobb oldalt ülő alakon akadtak meg. Az illetőnek világosbarna haja volt s kezeivel idegesen mappájában lapozgatott. Ezen tevékenysége közben kissé feljebb húzódott zakójának a széle s a hüvelyk- és mutatóujja alatti részen egy tetoválás vált kivehetővé.

- Akkor kezdjünk is neki - szólt a középső a világosbarna hajú társához - Henry, ideadná azokat a lapokat, kérem?
Az említett zavartan pislantott egyet és teljesítette a kérést. Mozdulata közben Ansell gyanúja végre teljes bizonyosságot nyert. Az apró motívum, mely Henry bőrén díszelgett, tényleg a vadászok szimbóluma volt.
- Kérem, térjenek a lényegre - emelte meg a szőke a hangját, s az előbb fellángoló meglepett félelem helyét határozottság és izgatottság vette át.

- Ön akarta - folytatta nyugodt hangon a középső, s tekinteteik egymáséba fúródott. Mindketten tudták, hogy mire célzott a másik. A három férfi egyszerre kapták ki fegyvereiket s lőttek.
- Nézzenek csak oda, hiszen maguk célozni sem tudnak - húzódott vigyorra Ansell szája, pedig állapota erre a legkevésbé sem adott volna okot. Jobb válla, mindkét combja és bordái felett is a patyolat tiszta fehér ruhán vörös foltok jelentek meg s vészes tempóban nőttek egyre nagyobbra. Ekkor a szőke férfi zsebébe nyúlt, a az apró, fekete kis dobozkán benyomott egy gombot.

Az ablakokra és az ajtóra vasfüggöny hullott, a szellőzök felől pedig egy furcsa hangot lehetett hallani és a levegő felbolydult s a három vadász kissé ijedten nézett össze.
- Mégis miért vagy olyan magabiztos? A golyók ezüstből voltak. A vámpírok vérében az feloldódik és halálos méreggé válik a számukra! - jelentette ki elvigyorodva a szemüveges alak.
- Egy valamiben téved. Én nem vagyok vámpír. Ember vagyok, ugyanúgy mint maguk. Az ezüst nem oszt, nem szoroz - de a vérveszteség annál inkább kivette a színt amúgy is halvány bőréből - Ami viszont önökre vonatkozik, uraim, az a megivott kávé és a jelenleg beszivárgó gáz. Most nem vázolnám fel, hogy melyikbe mi van, de ez kétkomponensű, halálos méreg. Szóval, a soha viszont nem látásra! - majd szép lassan lecsukódtak a kék szemek.

- A fenébe, mit... - kezdett bele Henry s tekintetét hol az ajtóra, hol az ablakra meresztette s vadul dörömbölni kezdett.
- Semmi értelme - szólalt meg a sötétbarna hajú férfi, s pisztolyát Ansell elájult teste felé meresztette. Már éppen meghúzta volna a ravaszt, de a szemüveges vadász ráesett s a golyó célt tévesztett.
- Mégis mit csinálsz? Frank, az isten szerelmé... - de ő sem tudta befejezni a szavát sem, izmai lassan görcsbe rándultak s megbénultak. Mind a hárman holtan feküdtek a padlón.

 

Már talán éppen sikerült megemésztenem, hogy az elkövetkezendő napokban Bianca társaságát fogom élvezni, amikor Mike hirtelen lendülettel vágtatott be a helyiségbe, ahol éppen én és Antoine tartózkodtunk.
- Antoine! Szükségem van rád, most! - értetlenül néztünk a heves kijelentésre, vagyis inkább felszólításra.

- Mégis mi történt? - kérdezte kedvesem s eközben Cosette is becsörtetett a szobába, mögötte pedig Cornelia és Adalric közeledett. Håkon és Torbjørn szerintem még mindig Eirik felett virrasztottak, aki még mindig nem ébredt fel...
- Valami történt Münchenben! Ansell megnyomta a vészkapcsolót, ami nálam is jelez! A telefont viszont nem veszi fel... Oda kell jutnom, mihamarabb! - vázolta fel villámgyorsan és a kék hajú nő is halálra vált arccal meredt rá.
- Rendben, elviszlek - nézett barátjára éjfekete hajú kedvesem - Cosette, addig vigyáznál Rosette-re?
- Kizárt! Vagyis, sajnálom, de én is veletek akarok menni! És nem, nem fogadok el ellentmondást! - az ő arcára is kiütött az aggodalom és a feszültség, melyet az elmúlt percek keltettek benne.
- Nyugalom, Antoine majd én és Adalric vigyázunk rá, rendben? - szólalt meg Cornelia békés hangja.
- Rendben... - egyezett bele a férfi majd felkelt és Mike-hoz lépett - Induljunk.
A szőkés barna srác és barátnőm is belekapaszkodott és a következő másodpercben már sehol sem voltak.
- Mégis mi történhetett ott? - tettem fel a költői kérdést s én is csak magam elé meredtem.

Ólomsúllyal teltek a percek. A bizonytalanság az, ami mindennél rosszabb. Miközben én fel s alá mászkáltam a lépcsőkön és folyosókon, Adalric szorgosan intézte az ügyeit s nemsokára egy holló röppent be az egyik nyitva hagyott ablakon.
- Munin? - néztem rá, bár igazából csak megtippeltem, hogy melyik lehet. De a fekete madár csak bólintott, majd tovaszállt - Ez értette?
Mindenesetre ez után pár perccel az Ördög jött velem szembe.
- A Night nővérek úgy négy óra múlva érkeznek. Bianca nagyon sajnálja, de halaszthatatlan dolgai miatt csak holnapra ér ide, Galilahi és Ramman szintén akkorra ígérkeztek.
- Még mindig nem hiszem el, hogy Biancával kell együtt dolgoznom... - sóhajtottam mélyet, de mielőtt az idős vámpír kommentálhatta volna kijelentésemet, Antoine-ék jelentek meg. Még a lélegzetem is elállt, ahogy végignéztem Ansellen. Máskor makulátlan ruhája most csupa vér volt, sebei csak hébe-hóba voltak bekötözve, de azon is átütött a vörös nedv.
- Fektessük le - indítványozta Mike és az egyik üresen maradt szobát célozták meg. Aggódva követtem őket s egy tál tiszta vizet is összeszedtem út közben és némi tiszta kötszert.
- Rengeteg vért veszített - állapítottam meg, miközben lecibáltuk róla a szennyezett ruhákat - De remélem semmi baja nem lesz.
- A gond az, hogy a vámpírok csak vámpírokat tudnak meggyógyítani... És Ansellt ebben az állapotban nem tehetjük azzá. Még van benne ezüstgolyó is, ami rögtön megölné... És ebben a kondícióban egyáltalán nem biztos, hogy túlélné az átalakulás folyamatát - magyarázta Antoine.
- Akkor nincs más választásunk, mint ápolni és reménykedni - mondtam és megpróbáltam kitisztítani a sebet több-kevesebb sikerrel.
- Adjátok csak át. Már megéltem két világháborút és katona férjem volt valaha - hallottam meg Cornelia hangját és átadtam neki a terepet. Egy lépést hátráltam és zavaromban csak újra körüljárattam a tekintetem a szobán. Mindenki feszült volt, dühös és aggódott. De Antoine arcára más is kiütközött. Csak az ajtófélfát támasztotta és mélyeket próbált lélegezni félig lehunyt szemmel.
- Úr isten, hiszen kétszer tetted meg a távot, és még csak nem is egyedül! - suttogtam és villámgyorsan ugrottam kedvesem irányába aki már éppen egyre lejjebb csúszott a csiszolt fa mentén. Óvatosan átkaroltam derekánál és hagytam hogy rám támaszkodjon, majd diszkréten kioldalaztunk a helyiségből át a saját szobánkba.

- Jól vagy? Hozhatok valamit? - kérdeztem, miután sikerült leültetnem az ágyra.
- Ü-ühm - csóválta meg a fejét, de kezemet nem engedte el - Csak gyere közelebb.
Én pedig engedelmes kis feleségként ültem mellé és arcommal követtem, ahogy hátradőlt az ágyon. Lágyan megragadva húzott maga felé és én fölé hajoltam. Bal kezét tarkómra tette, a jobbja pedig még mindig derekamon pihent. Fejét enyhén megemelte, hogy ajkaink összeérhessenek.
Egyik kezemmel éjfekete tincsei közé túrtam és lassan nyomtam egy kicsit lejjebb, hogy újra izmait ellazítva dőlhessen el és pihenhessen.

Egy aprót harapott alsó ajkamba, s az apró cseppecske vért, ami kiserkent, élvezettel szívta magába. Nagyon jó volt így, kettesben a félhomály uralta szoba csendjében. A gyengéd ölelések, ahogyan orrával végigcsiklandozta nyakam vonalát, ahogy fülem mögött lágyan végigsimított. Ritka meghitt, szeretetteljes pillanatok voltak ezek, melyek órákig elnyúló kényeztetésbe váltottak át.

Fejemet Antoine mellkasára hajtva halkan szuszogtam, amikor kopogtatást hallottam meg az ajtónkon. Álmosan nyújtóztam egyet s erre a mozdulatomra kedvesem is felébredt. Felkeltem és elsimítottam magamon a ruhám gyűrődéseit, hajamba beletúrtam és próbáltam kevésbé kócosnak kinézni. Mire mindezzel elkészültem, nyitottam csak ki az ajtót.
- Gyertek le, Veronica és Valerie nemsokára megérkeznek! - szólalt meg a velem szemben álló Cosette.
- És mi van Ansellel? Jobban van már? És Eirik? - kérdeztem egyből barátaink állapota felől.
- Ansell már felébredt - válaszolta, miközben mindhárman elindultunk lefelé - képzeld, miket hordott össze az a szerencsétlen. Ott aggódtunk felette és azon tárgyaltunk, hogy most az lenne-e neki előnyösebb, ha vámpírrá tennénk vagy ha így marad. Mert ugye ha most vámpír lett volna, az ezüst végzett volna vele. Ugyanakkor viszont a reflexei sokkalta jobban és gyorsabban működtek volna, szóval valószínűleg simán kitérhetett volna előlük. És már éppen azon voltunk, hogy megállapodjunk, amikor felébredt és annyit mondott, hogy ő bizony nem lesz vámpír, mert úgy semmi hasznát nem vennénk! Mégis hogy mondhat ilyen hülyeségeket? Miért nem képes végre felfogni, hogy ő nem csak egy kommersz dolgozó nálunk?!

Szinte viccesnek hatott, ahogy kék hajú barátnőm kipakolt, az élénk gesztikulálása és hanghordozása, szóval halkan felnevettem.
- Most mégis mi olyan vicces? - vont kérdőre és ekkorra már nem tudtam visszafojtani a nevetésem.
- Semmi, semmi - ráztam meg a fejemet s eközben leértünk a lépcső legaljára. Imént feltámadt jókedvemet azonban hamar visszafogta Håkon fáradt, aggódó tekintete.
- Eirik? - kérdeztem félénken.
- Most Torbjørn van vele... - válaszolta - Még mindig nem ébredt fel... De legalább már nyugodtan alszik, talán most nem fáj semmije sem.

Tudtam, hogy őt is mardossa a bűntudat, amiért erőszakkal próbálták meg kihozni a fekete hajú srác képességét.
- Rendbe fog jönni - tettem vállára a kezemet s kitekintettem az ablakon. A Nap utolsó vörös fénysugara is alábukott már, amikor egy, vagyis kettő fénypont jelent meg nem túl messze. Egy autó fényszórói voltak azok.
Ahogy a kapuhoz ért a fekete Peugeot, meg is állt s várta, hogy beengedjük, ami pillanatokon belül meg is történt. Most már három kocsit kellett elhelyezni, garázs hiányában a kastély mögötti udvarban kialakított parkolóban...

Az autóból két nő libbent ki, akiket rögtön felismertem. Végül is, elég mély benyomást keltettek nem csak bennem, még a bál idején. Vulkán vörös, hullámos hajuk lazán omlott vállukra s egyforma arcukra egyforma mosoly húzódott.
- Megjöttünk - mondták egyszerre, s Mike szinte már repült is feléjük.