- Örülünk, hogy itt vagytok. Fáradjatok beljebb - mondta Mike.
Igazán aranyos volt, ahogy házigazdaként beinvitálta őket, s Antoine-nal is csak kuncogva néztünk össze. Itt osztottuk meg egymással azt az egy mondatból álló gondolatot, hogy 'Ennyit arról, hogy ez a mi kastélyunk.'
De azért jó háziasszonyként, úr isten, milyen furán hangzik ez, mindenkinek töltöttem egy pohár vért.

- Azt hiszem, majdnem mindenkit ismerünk, igaz, Veronica? - szólalt meg feltehetően Valerie, bár egyelőre még nem tudtam megkülönböztetni őket.
- Igen, Adalric, Cornelia, Cosette, Mike, Antoine és... A nevedre sajnos nem emlékszem, de te voltál az a lány, aki kiállt Bianca ellen! - csillant fel méregzöld szeme, amikor rám nézett.
- Rosette vagyok - mutatkoztam be mosolyogva.
- Oké, akkor Rosette. De a lényeg ami a lényeg, a korodhoz képest merész voltál! Ez tetszik... - jegyezte meg, majd tovább járatta tekintetét a mellettem ülő, fehér hajú srácra.
- Jó, feladom. Téged még nem nagyon láttalak - konstatálta.
- Håkon - mondta ki a nevét kissé zavarban, hiszen ő jól emlékezett a találkozásra, vagyis ájulásra, amit legutóbb a Night nővérek okoztak puszta erőfitogtatásukkal.
- Ennyi? Adalric, mintha még szó lett volna... - vette át a szót Valerie.
- Igen, még ketten vannak fenn az egyik szobában. Egyiküknek csak nemrég jött elő a képessége, de olyan kirobbanó formában, hogy teljesen kiütötte. A másik srác meg most mellette van. Apropó, Ansell is itt tartózkodik, de szintén meglehetősen betegállományosnak tűnik az állapota. A vadászok elég rendesen elkapták őt is - jelentette ki Adalric.
- A vadászok? De hát Ansell ember, nem? - csodálkozott el Veronica, s egyik élénkvörös tincsét füle mögé tűrte.
- De az. Ugyanúgy, ahogy Eirik anyja is az volt, és őt is megölték. A vadászok kifordultak önmagukból és a módszereik egyre embertelenebbek lesznek. Ezért akarjuk végre eltörölni őket - válaszolta Mike s idegesen túrt bele szőkés barna hajába.
- Lehet egy kérésem? - szólalt meg Valerie - Nem mehetnék fel a kiütött sráchoz? Tudod, nálunk is először eléggé elemi volt a képességünk kitörése, hátha tudnánk valamit segíteni.
- De, gyertek csak utánam - válaszoltam, s felkeltem a székből. A két nő engedelmesen követett ahogy felmentünk a lépcsőkön.
- És öhm... Nem is tudom hogy mondjam, de... Titeket hogyan lehet megkülönböztetni? Mármint gondolom miután jobban megismernek titeket, már nem nehéz, de így az elején... - nyögtem ki a számomra kissé kínos kérdést, mire természetesen hibátlan szinkronban nevettek fel.
- Egyszerű. Én a bal oldalon hordom a választékot a hajamban - s látva továbbra sem túl értelmes arcomat, folytatta - Valerie vagyok.
- Én pedig a jobb oldalon választom el a hajamat, és mint sejtheted, Veronica - mondta a másik vörös hajú.
- Ó, igazán köszönöm. Igyekszek majd odafigyelni - s eközben fel is értünk az említett helyiségbe, ahol a barna hajú srác már-már félig elaludva ült az ágy mellett.
- Torbjørn - mondtam halkan, miközben gyengén megráztam a vállát - Ébredj, vendégek vannak.
A srác lassan összeszedte magát és kinyitotta tengerkék szemeit. Ahogy felfogta, kik is állnak előtte, sietve ugrott talpra.

- Öö... Üdvözletem! - úgy tűnt, jobb hirtelen nem jutott eszébe, de ezek után a lányok kezüket nyújtották felé és kölcsönösen bemutatkoztak. Ez a kötelező ceremónia után Valerie Eirik mellé térdelt és kezét a fiú homlokára tette.
- Eléggé ki van merülve. Az a képesség rengeteg erőt emészthet fel - majd ikertestvérére nézett - Én csináljam?
- Mégis miről van szó? - kérdeztük egyszerre a barna hajúval, miután Veronica bólintott.
- Csak egy apróság - suttogta Valerie, majd egyre közelebb hajolt Eirikhez, egészen addig, míg ajkait az övéire nem tapasztotta. A mi szemeink meg persze ismét simán felülmúlták a legnagyobb teniszlabdák méretét is...

A 'csók' nem volt túl hosszú, s a vörös hajú nő hamar odébb húzódott, majd elsimította az eszméletlen norvég fiú egyik tincsét.
- Mindjárt jobban lesz. Ez egy másik képességünk, hogy így át tudunk adni az energiánkból, mondhatni egy bizonyos szintig gyógyítani tudunk vele.
Miután ezt kimondta, felállt az ágy mellől és hátrébb lépett. Pár percig csendben meredtünk még mindig alvó barátunkra, aki végre megrezegtette koromfekete szempilláit, majd laposakat pislogva nézett fel ránk.
- Mi történt? - kérdezte álmatagon, mire Torbjørnnel együtt vigyorodtunk el és ugrottunk a nyakába.

- Végre magadhoz tértél - nyögtük a fülébe, de szegény még mindig nem értett semmit sem.
- Mi az utolsó dolog amire emlékszel? - kérdezte meg Veronica, mihelyst lazítottunk az ölelésen, vagyis inkább nyomorgatáson.
- Hát... - vakarta meg tarkóját a fekete hajú fiú - míg Rosette leült a laptop elé, a többiekkel lementünk edzeni és... - próbált emlékezni - innen képszakadás.... Fáj tőle a fejem, ha rágondolok...
- Hé, Eirik... Nem emlékszel arra sem, hogy hogyan jött elő a képességed? - kérdezte meg halkan barna hajú barátja.
- Nem... - sütötte le méregzöld szemeit a fiú - Miért? Mi történt? Mit tettem?
- Én nem láttam, csak az ordításodat hallottam... Mire leértem, mindenkit, aki a segítségedre sietett, kővé változtattál - mondtam meg neki az igazat.

- Tessék?! - nézett fel hirtelen és hitetlenkedve kapkodta a tekintetét köztem és Torbjørn között.
- Ez volt... És ha Mike nem lép közbe és nem üt, vagyis rúg ki, akkor kitudja mi lett volna még, vagy egyáltalán hogyan változtunk volna vissza... - jelentette ki a barna hajú srác.
- Jézusom... Szóval, akkor... Én titeket bántottalak?! - látszott rajta, hogy egyszerűen nem bírja megemészteni a történteket és ez roppant mód zavarta.
- Eirik, ugye? - szólt közbe Valerie, majd mikor az említett némán bólintott, folytatta - A te képességed egy védekező mechanizmus, ami az elbeszéltek alapján arra jó, hogy mindenkit, aki hozzád ér harc közben, kővé változtat. Azt, hogy ezt mennyire tudod uralni, megválogatni a személyeket, vagy egyáltalán hogyan és meddig tartsad fenn, neked kell kitapasztalnod. Mindenesetre óvatosan bánj ezzel az erővel, mert ahogy észrevehetted, visszaüt. Legalábbis rengeteg energiát vesz el, most is én pótoltam ezt neked.
- Pótoltad... Nekem? - bambult el még jobban a fekete hajú.

- Eirik... Valerie úgy 5 perce konkrétan lekapott téged - árulta el Torbjørn.
- Mit csinált? - vágott változatlanul 'értelmes' arcot a fiú.
- Lekapott... Megcsókolt... Tudod, ajkait az ajkaidra tapasztotta satöbbi - fejtette ki bővebben a srác és egyre növekedő vigyorral leste, ahogy Eirik holtsápadtból vérvörös arcszínre vált.
- Jó, elég lesz - szakította félbe a testvéreként szeretett vámpírt, de zavarát már sehogy sem bírta leplezni.
- Na jó, most hogy ezen is túl vagyunk, én átmegyek és Ansellt veszem kezelésbe - szólalt fel Veronica miközben megnyalta szája szélét, mi pedig száz százalékban lefagytunk.
- Mármint lekezelem... Meggyógyítom, na - nyögte ki a legfélreérthetetlenebb formát is, mire mindannyian felnevettünk.
- Lent találkozunk. Addig befogjuk a fiúkat és beköltöztetjük a cuccaitokat is, oké? - vetettem fel, mire beleegyezően bólintottak.


Hajnalig beszélgettünk odalent a hallban és talán egy árnyalatnyival sikerült jobban megismernünk egymást. És végre mindannyian jelen lehettünk! Tényleg olyan érzésem volt, mintha egy nagy család lennénk.

Újabb órák teltek el, s naptárunk újabb napba hajlott át. Hogy mi is volt mára előírva? Galilahin és Rammanon, akiket igazából szintén nem nagyon ismerek, Bianca . Már előre iszonyodtam a találkozás gondolatától is.
De látszólag csendesnek tűnt minden, semmi sem utalt az elkövetkezendő eseményekre. A szobánkban Antoine még szendergett én pedig a felkeléshez gyűjtöttem a lelki erőt, s hallottam odakint tücskök ciripelését. Valahogy túl jónak tűnt volna ez az este.

Felkeltem és bevonultam a fürdőszobába. Forró vizet eresztettem magamra, ami kicsit sem segített a felélénkülésemben. Miután ezzel végeztem és visszatértem a szobába, az már üres volt. Felszínesen keresgéltem valami ruha után, s végül csak egy egyszerű rövidnadrágot vettem fel egy toppal. Hiszen már az idő jócskán áthajlott a nyárba, meleg is volt, még ilyenkor is, akkor meg miért is ne?
Ahogy kedvesem után indultam, vagyis inkább próbáltam megkeresni, elsőként a hallba mentem le.
A hallba, ahonnan fura hangok szűrődtek ki. Vagyis nyafogás, utasítgatások, nyafogás és... Inkább benyitottam.
- Hát itt meg mi folyik? - kérdeztem meg még csak nem is túl hangosan, de a választ pont attól kellett megkapnom, aki a terem másik végében pózolt.
- Éppen megérkeztem! Hát így szokás fogadni egy vendéget? - az agyvizem egy pillanat alatt forrásnak indult, ahogy végignéztem vendégünkön. Nem, nem és nem. Ehhez nem tudtam jó képet vágni, pedig én tényleg megpróbáltam. Legalábbis azt hiszem.
- Azt sem tudtam, hogy megjöttél. Ha nem zavart volna meg, még csak most öltöztem fel - válaszoltam a szőke loknis kislánynak, akit legszívesebben az első pedofil gyerekrablónak odaadtam volna.
- Hát az látszik... De még hogy... - mért végig ő is, nem kicsit lenézően. Tény, én aztán nem öltöztem úgy ki, mint ő, aki ezúttal szemeihez illő, égkék, ránézésre sweet lolita ruhában jelent meg.
Szinte látni véltem a feszültséget, ami közöttünk felcsapott. Egyszerűen nem értem, hogy lehet, hogy valakit ilyen szinten csípőből utáljak. Esküszöm, ezelőtt soha nem voltam ilyen. De most csak egy hajszálon múlott, hogy oda ne menjek és ki ne vágjam csipkés-fodros mindenestül. Ez a bizonyos hajszál, ami ebben megakadályozott, pedig nem más volt, mint Adalric, aki benyitott a helyiségbe s mögötte megjelent a másik két várva várt vendég.
- Hát itt meg mi történik? - kérdezte olyan ártatlan arccal, mintha fogalma sem lenne róla.
- Semmi - vettem fel a második szótagra egy bájvigyort és Galilahiék üdvözléséhez siettem, a lehető legátlátszóbb levegőnek tekintve és ezzel a lehető legjobban felmérgesítve Biancát. Meg kell hagynom, ez roppant elégedetté tett - Örülök, hogy megérkeztetek.
Komolyan meglepődtem azon a kedveskedő hangnemen, ami kijött a torkomon. Ez a hirtelen váltás mintha nekem is egy kicsit sok lett volna és inkább megpróbáltam visszatérni a normális formámba.

- Hozhatok valamit? - kérdeztem meg.
- Egy pohár vért megköszönnék - mosolyodott el a hollófekete hajú nő.
- Nekem is hozhatnál egyet - csatlakozott Ramman is.
Nagyot nyeltem, és az elsőként érkezett vendég felé fordultam.
- Még valakinek? - és mivel egyre többen jelentkeztek, úgy döntöttem, hogy inkább mindenkinek hozok egy poharat és pár üvegnyi vért. Ebben Antoine rögtön segítségemre is sietett, és amikor csak ketten maradtunk a konyhában, kezét a derekamra téve szólalt meg.
- Örülök, hogy megpróbáltad összeszedni magad. Tudom, hogy utálod, de muszáj lesz együtt dolgoznotok - simított végig arcomon is.
- De miért? Miért pont ő? Á, mindegy... - tettem gyorsan hozzá, amikor kedvesem szemeiben egy kis csalódottságot véltem felfedezni - Rendben, én mindent megteszek. De soha nem leszünk puszibarátok!
- Köszönöm - mosolyodott el, majd felkapta az üvegeket és visszatértünk az előző helyiségbe. Mindenkit megkínáltunk, és egy rövidebb beszélgetés és Rammanék elhelyezése után úgy döntöttünk, hogy bele is vágunk az edzésbe.


- Legyen két csapat. A beosztást Mike-kal megcsináljuk - kezdett bele a szőkés barna, idősebb vámpír.
- És mi legyen a cél? Vagy csak a semmiért essünk egymásnak? - nézett fel Cosette miközben a körmeit reszelgette.
- Lesz cél. Mindkét csapatnak arra kell törekednie, hogy a másik csapat tagjait feladásra kényszerítse, vagy harcképtelenné tegye. És persze a sajátjaikat védeniük kell, össze kell dolgozniuk és segíteniük kell egymást. Az a csapat veszít, amelyiknek minden tagja feladta. És a vesztesek fogják egészen addig takarítani a kastélyt kívül-belül, amíg nem sikerül győzniük - tette hozzá Mike egy széles vigyorral.
- Na jó, ezt a fiam sem gondolta teljesen komolyan - nevetett fel élces hangján Adalric - a lényeg az, hogy megtanuljatok együttműködni. És akkor most szétosztanám a csapatokat is.
Mindannyian elcsendesedtünk és ránéztünk. Erre a 'csapatjátékra' én nem is gondoltam, de egész jól hangzott, csak... Rossz előérzetem volt.
- Az egyik csapatot én képviselem, a másikat Mike. Akiket hívok, azok velem lesznek - vázolta fel, majd belekezdett a sorolásba.
- Galilahi, Ramman - mondta lassan, és mindig megvárta, míg az említettek mellé léptek - Antoine, Cosette - most már felsorolta a két legfontosabb személyt, kezdtem kényelmetlenül érezni magam... - Cornelia és végül - nagyra nyitottam a szemeimet - Eirik.

Meredten bámultam. Ugye nem? - gondoltam magamban, de a kérdés felesleges volt. Tényleg Biancával kerültem egy csapatba, Antoine és Cosette ellen. Már majdnem szólásra nyitottam az ajkaimat, de aztán valami mást éreztem meg. Biztos voltam benne, hogy nem véletlenül lettünk így felosztva. Ennek valami célja van és egyáltalán nem kéne most nekiállnom hisztizni. Annak semmi értelme nem lenne, csak magamat járatnám le. És... Igazából Bianca sem akadt ki, legalábbis még nem. Valami csak kisülhet majd belőle... Remélem, valami jó, de ebben már nem voltam annyira biztos.

Innentől pedig ezerrel indultak be az események. Kimentünk az udvarra. A küzdőterületünk elvileg a kastély területe volt, a határain kívülre nem mehettünk. Ansell, mint kívülálló, indította el az edzést, s több se kellett, mindenki megindult.
Cornelia tigris alakjában ugrott felém, mire ijedten hőköltem hátra. A következő pillanatban azonban már Torbjørn termett előttem, aki medveként hárította a nagymacska csapásait. Riadtan néztem körbe, s már láttam, ahogy Håkon üggyel-bajjal próbálja kivédeni Cosette jégcsapjait, ahogy Mike és Adalric 'eljátszanak'... Veronica és Valerie egy másodperc töredéke alatt egyesültek és siettek a fehér hajú fiú segítségére, ami tömény lávaként elég erős csapást mért Cosette hideg támadásaira.

Bianca azonban még habozott. Már előhívta Orsacchiottót, de támadni még nem támadott. Én az ellenfelekre néztem, s úgy döntöttem, Galilahival próbálkozok. Megindítottam a rózsákat felé, melyek elég furcsa érzést keltettek bennem, hiszen rég volt, hogy utoljára használhattam ezt a képességemet. Mielőtt azonban célt érhettem volna, a hollófekete hajú nő egy pillantással tűnt el. Vagyis Antoine vitte odébb, Ramman pedig egy erőteljes viharral takarta el a csillagos eget. A villámok cikáztak és szakadni kezdett az eső is. Határozottan fázni kezdtem, de nem volt időm ezzel foglalkozni. Egy pillanat alatt kellett kitérnem egy elvágtató szellemló elől, különben agyontaposott volna.
A legnagyobb gond azzal volt, hogy sikerült minden csapattársamat fognia valakinek. Pláne, mivel a Night nővérek fúziójával gyakorlatilag mi voltunk kevesebben, és mivel még Bianca sem óhajtott beszállni a harcba, totális ember, vagyis vámpírelőnybe kerültek Adalricék.
Az már tényleg csak a hab volt a tortán, hogy ezúttal Antoine segítségére sem számíthattam, de igazán csak akkor ijedtem meg, amikor Ramman egyik villáma közvetlenül mellettem csapódott be. Elkerekedett szemekkel néztem rá és újfent rá kellett jönnöm, hogy a figyelmem nem lankadhat.
De még így sem tudtam, mit is kéne tennem. Egyáltalán kit támadjak? Jobb ötletem nem lévén, kedvesemet vettem célba, ugyanis úgy gondoltam, nála nem koppanhatok túl nagyot. Csakhogy ő is kirántotta a kardját és minden feléje irányuló tövist és indát lazán felszeletelt, és hogy mindezt megkoronázzuk, mivel a hátamon nincs szemem, nem vettem észre az újra elvágtató paripát mely most telibe kapott és hatalmasat borultam.

Fájt mindenem, de ami talán a leginkább, az az, hogy sikeresen a szőke kislány lábai elé lettem lökve, aki még mindig nem mozdult.
- Mégis miért nem csinálsz semmit? - préseltem ki fogaim közül, talán kissé érdekes hangon, hiszen éppen az előbb haraptam el a nyelvemet is.
Ő pedig csak lenézően meredt rám és nem szólt egy szót sem. A plüssmedve komótosan megindult és már én is talpon voltam. Egy evőkanálnyi vért ugyan kiköptem, de még egész fittnek éreztem magam egy újabb támadáshoz. Ismét Antoine-t céloztam meg, és már megint egészen közel értem, amikor legnagyobb döbbenetemre Orsacchiotto állta el az utamat. Megrökönyödve néztem a gazdájára, aki nem hagyta, hogy megtámadjam a kedvesemet.
- Te mégis mit csinálsz? - kiáltottam rá.
- Irányítok. Ne Antoine-t támadd, vele úgysem érsz semmit - jelentette ki fellengzős gyerekhangján és már nem is tudom melyik kifejezés lenne a legmegfelelőbb a reakcióm leírására. Az viszont biztos, hogy egy úgymond Kazinczy-díjas mondatsor hagyta el a számat, melynek végén elkanyarodtam és csakis a kedves kislány kedvéért új célpont után kutattam.
Eirik Håkonra támadt, aki a Night nővérek nem kis segítségével feladásra késztette Cosette-et. Legalább egyvalakit sikerült... Én pedig ezen felbátorodva a fekete hajú srác ellen indultam. Nem kicsit volt már ideges ő sem, pláne, hogy az ő képessége úgy tűnt, hogy nem igazán működött. Vagy legalábbis még nem tudta irányítani, bár ez nem meglepő.
Amíg egyik ütésétől a fehér hajú srác jócskán hátraborult, én egy gyors támadást intéztem felé. A rózsa szélsebesen tört elő a kezemből és meg sem állt Eirikig, aki erre láthatólag nem volt felkészülve. Kisebb sikerélmény kezdett kialakulni bennem, ahogy láttam a barátomra tekeredő indákat, de a következő percben egy szürke áramlatot vettem észre, s a rózsa vége felmorzsolódott. De nem ez volt minden. Hihetetlen hidegség töltött el s mozdulni sem tudtam. Fél másodpercre rá már a külvilágról sem vettem tudomást. Nem hallottam, nem láttam, és a hidegen kívül semmit sem éreztem.