Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, amikor végre újra láttam, hallottam és nemsokkal utána meg is tudtam mozdulni. Az ágyamban feküdtem és a behúzott függönyök tanúsága szerint nappal lehetett. Ahogy szétnéztem a szobában, láttam, hogy mellettem egy széken Antoine aludt, hosszú, fekete haja kócosan lógott szeme elé. Igazán aranyos volt. Az ajtóban pedig Eirik támaszkodott, ő is jócskán félálomban lehetett már, amikor felültem. Erre rögtön felkapta a fejét és közelebb lépett az ágyamhoz.
- Mi történt? - kérdeztem halkan.
- Én... Bocsánatot szeretnék kérni, amiért kővé változtattalak... Én... - magyarázkodott zavarban. Ezek szerint én kővé váltam? Hát, tényleg nem volt valami felemelő érzés.
- Nyugi, nincs semmi gond... Már jól vagyok - mosolyodtam el, majd kedvesemre néztem - Mióta vagytok itt?
- Hajnal óta... Akkor ért véget az edzés... - motyogta csendesen.
- Akkor menj, feküdj le aludni. Antoine-t is ágyba dugom mindjárt - néztem rá biztatóan, mire csak biccentett egyet és kioldalazott a helyiségből.
Jobb kezemmel eltűrtem egy tincset kedvesem szeme elől és végigsimítottam az arca vonalán. Erre lassan felnyitotta szempilláit és hófehér szemeit rám emelte.
- Jobban vagy már? - kérdezte halkan, mire mosolyogva bólintottam.
- Elmondod, hogy mi történt, miután kővé váltam? - kérdeztem meg ezúttal őt, miközben felállt és mellém ült az ágyba. Fejét az ölembe hajtottam és a hajával játszottam, amíg ő belekezdett a beszámolóba.
- Szóval... Amikor Eiriket megtámadtad, ő reflexből kővé változtatott. Ekkor ő, Håkon és Torbjørn is annyira megijedtek, hogy abba akarták hagyni az egész edzést, de 'le lettek szavazva'... Így folytatódott az egész, de ők hárman már korántsem adtak bele annyit, így Cornelia simán kiütötte Torbjørnt, Rammannak sem volt nehéz Håkonnal elbánnia, Mike-ot Adalric és Cornelia együttesen lenyomták és ezután a Night nővéreknek sem maradt esélye...
- És Bianca? - kérdeztem nagyra nyílt szemekkel, hiszen róla szó sem esett.
- Egyszerűen feladta - kaptam meg a rövid, de velős választ, ami mindjárt haragra gerjesztett. Feladta? Mégis hogy képzeli? Mindannyian küzdöttünk, amíg csak lehetett, ő meg a kisujját sem mozdítva egyszerűen feladta?!
- Beszélni akarok vele - jelentettem ki fagyosan, majd enyhén meglágyult tekintettel néztem Antoine-ra. - Te pedig aludj egy kicsit, tudom, hogy fáradt vagy. A székben is elaludtál, pedig az nagyon nem lehetett kényelmes - mondtam s egy lágy csókot leheltem ajkaira. Ő annál szenvedélyesebben csókolt vissza, majd beleborzolt a hajamba.
- És csak óvatosan a folyosókon, ugyanis Mike takarít.
- Hogy mit csinál? - bámultam rá.
- Tudod, ő mondta, hogy a veszteseknek kell takarítania. Adalric behajtotta rajta, szerintem éppen felmoshat. Már ha végzett a küszöbpucolással.
Nem tudtam megállni, hogy hangosan fel ne nevessek. De még ez sem tántoríthatott el attól a célomtól, hogy én most igenis tárgyaljak azzal a kis szőke boszorkánnyal.

Kissé idegesen csörtettem végig a folyosón, és csakugyan Mike-ba is sikerült belebotlanom, aki épp a felmosóronggyal próbált dűlőre jutni. Ismét széles vigyor kúszott az ajkaimra és még ki sem nyitottam a számat, amikor a szőkés barna hajú srác már meg is szólalt.
- Igen, örülök, hogy jobban vagy, de attól még ki ne röhögj - a hangjában csak színlelt volt a duzzogás, az ő szemei is nevettek.
- Eszembe sem jutott - próbáltam visszafojtani a nevetést - De Mike, ha így csinálod, sohasem jutsz a végére, legfeljebb derékfájást kapsz.
- Köszi, majd megoldom. De ha rá mersz lépni arra a felületre, ahol már kitakarítottam, nem fog érdekelni, hogy a legjobb barátom felesége vagy, ki foglak dobni az ablakon, de úgy, hogy a Notre-Dame-ig meg sem állsz - jelentette ki, mire már tényleg felnevettem.
- Jól van, jól van, majd átlebegek felette vagy valami - nyugtattam meg és otthagytam a takarítás kellős közepén.

Bianca szobája elé érve újra próbáltam komollyá válni. Megálltam és nagy levegőt vettem. Ekkor furcsa hang ütötte meg a fülemet, s ahogy jobban odafigyeltem, mintha zokogást hallottam volna az ajtó túloldaláról. Meglepődtem és a harag mellé kíváncsiság fészkelte be magát. Kopogtam, majd kinyitottam az ajtót.

A kislány az ágya szélén ült, hátat fordítva nekem. Ölében plüssmedvéje foglalt helyet, és láttam, ahogy a puha játék mancsaival próbálja gazdája könnyeit letörölni. Erre persze nem kicsit kerekedtek el a szemeim és a haragom is kezdett köddé válni. Mégis szilárd léptekkel mentem közelebb a gyerekhez és leguggoltam mellé.
- Bianca... - szólítottam meg, és még én is elcsodálkoztam, mennyire negatív érzésektől mentes volt a hangom.
- Remélem, most örülsz! - nézett rám dacosan jégkékbe váltó szemekkel és elmorzsolta az utolsó könnycseppjeit is.
Erre a kijelentésre persze én húztam fel magam és újra felegyenesedtem. Elszántan néztem a szemébe és próbáltam visszafogni magam.

- Most mégis miért?! Egyáltalán nem értelek! Az első perctől, hogy találkoztunk, utálsz. Már ennek az okát sem értem! Képtelen vagy velem együtt dolgozni és az edzést is egyszerűen feladtad! Most meg itt sírsz a szobádban, mint egy kisgyerek, és mire már tényleg próbálnék harag nélkül hozzád szólni, megint rám vagy kiakadva! Mégis mi az isten bajod van?! - próbáltam meg egyszerre felvázolni minden vele szembeni problémámat. Erre megint elbőgte magát. Komolyan, soha nem fogom őt megérteni.
- Tudod, nekem sem könnyű! A tény, hogy Antoine veled van...
- Hahó, Ő a férjem. Te vagy az, aki soha semmilyen kapcsolatban nem álltál vele - világosítottam fel a kislányt.
- De nagyon hasonlít Rá... - emelte fel újra az arcát, és szinte átható volt a tekintete.
- Kire? - kezdett érdekelni az ő kis története, bár fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok.
- Apára... Igaz, neki szőke, hullámos haja volt - ó, micsoda hasonlóság, nem? - de akkor is... A viselkedése, a halk nyugodtsága.. Olyan, mint apáé volt.
- Te úgy tekintettél Antoine-ra, mint az apádra? - néztem rá újfent elkerekedett szemekkel. Végül is, az 'ő az enyém', az egy féltékeny kislány kifejezése is lehet, ha éppen az apjától akarná valaki elszakítani...
- Uhum - nézett rám, majd újra maga elé meredt.
- Akarsz róla mesélni? - valahogy szinte elfeledkeztem arról, hogy az, akivel épp beszélgetésbe elegyedek, az eddigi egyik legellenszenvesebb személy akit megismertem, mióta vámpírrá váltam.
Bólintott, majd maga mellé mutatott, hogy üljek le. Meg is tettem, majd tovább bámultam, ahogyan ő a plüssmackóját szorongatja.

- Tudod, amikor még kicsi voltam, apával, anyával és a nővéremmel, Angelicával éltünk egy vidéki kastélyban. Hasonlított ehhez, csak sokkal rózsaszínebb volt - mosolyodott el halványan, miközben felnézett - Igazán boldogok voltunk, de amikor 8 éves lettem, anya meghalt és nem sokkal utána apa egy új nőt hozott haza. Az a nő, Diamante... nagyon szép volt... És tényleg, azt hittem, új anyukát kaptunk. Kedves is volt és még hasonlított is ránk, mármint neki is szőke haja volt és kék szeme és tényleg nagyon szeretett minket... De egyik éjjel minden megváltozott. Rémálmaim voltak, ezért apához siettem, aki késő estig dolgozott, ezért a dolgozószobája felé vettem az irányt, és ott... és ott... - elcsuklott a hangja és újra zokogásban tört ki. Akaratlanul is átöleltem őt és közelebb húztam magamhoz. Ha bárki akár tíz perccel előbb azt mondta volna nekem, hogy valaha kedves gesztusaim lesznek Bianca felé, kiröhögtem volna. De most... - És apa lefejezve feküdt a saját vérében, Diamante pedig szintén véres volt, de mosolygott. Vagyis inkább vigyorgott. Amikor megindult felém, a nővérem, Angelica a sarokból elém ugrott. Egészen addig észre sem vettem, hogy ott volt... De akkor úgy tűnt, hogy megmentett... Az a nő pedig a nyakába harapott! Azután pedig rongybabaként lökte félre és velem is ugyanazt tette... Végig azt ismételgette, hogy örökre a gyerekei maradunk... Folyamatosan ezt mondta... Folyamatosan...
Szegény kislányt rázta a remegés és a feltörő érzelmek, és nem nagyon tudtam, hogy mit kezdjek vele. Annyira elesettnek tűnt, hogy senki nem hitte volna el róla, hogy ő a legerősebb vámpírok közé tartozik.

- Sssh - suttogtam miközben átöleltem és szép lassan kezdett lenyugodni.
- A nővérem sorsa gondolom világos előtted is... - mondta csendben - Én... Én azért nem lettem olyan, mert rajtam később tört ki az átváltozás... Engem otthagytak a mészárlás közepén, mert azt hitték, hogy én belehaltam az átváltozásban... Holott csak lassabb voltam... És másnap egy pap talált rám és elvitt a templomba... Náluk húzódtam meg még pár évig, de onnan is ki lettem taszítva, hiszen csak az atya tudta, hogy mi vagyok, de végül a nővéreknek is feltűnt, hogy az évek folyamán semmit sem változok... Onnantól városról városra költöztem és próbáltam beilleszkedni, de mindig csak rövid időre sikerült... Elvégre is egy vámpír nem élhet sokáig az emberek között... De ugyanakkor a vámpírok sem fogadtak be a nővérem miatt... Egyedül Antoine volt az, aki ugyanúgy megvédett és megmentett, mint még az apukám.

Mély levegőt vettem és kicsit elgondolkoztam. Végül is... Sokáig volt magányos és mindenki csak rúgott egyet rajta. És végre egyszer Antoine segített rajta... Talán érthető, hogy ezért hozzá kezdett el ragaszkodni, hogy őt tekintette biztos pontnak az életében, a maga akaratos, gyermeki módján.
- Gondolom ezért nem engedted, hogy Antoine-t támadjam meg... Ugye? - néztem rá savanyú mosollyal.
- Aham - emelte rám jég kék szemeit és halványan elmosolyodott - De amúgy sem lenne ellene semmi esélyed. Tudod, ő lett a nyolcadik. Te pedig a listán sem vagy rajta.
- Köszönöm szépen - mondtam enyhe duzzogással hangomban - De ez még mindig nem ok arra, hogy mindenféle ellenállás nélkül feladj egy harcot.
- De... annyira kívülállónak érzem magam. Nekem semmi közöm ehhez az egészhez. Mármint csak azért vagyok itt, mert Adalric üzent, de... még mindig nem teljesen értem, mi keresnivalóm van nekem itt - magyarázta, miközben hálóingét gyűrögette.

- Az, hogy elfogadtad Adalric meghívását, azt jelenti, hogy segíteni akarsz nem? Vagy legalábbis részt venni az akciónkban. Beilleszkedni közénk. Barátokat találni, akik kiállnak majd melletted, nem? - mondtam a számomra legegyértelműbb magyarázatot.
- Lehetséges... - suttogta - de kötve hiszem, hogy ez összejönne.
- Na jó. Mondok én neked valamit: elismerem, hogy már amikor meghallottam, hogy téged is idehívott az a vén ördög, már kirázott a hideg. Szó mi szó, akárhogy is szépítem, igazából én sem álltam normálisan hozzá a dolgokhoz, hanem rögtön ellenségesen kezdtem. De Te is!
Bianca erre nem mondott semmit, de a hallgatás beleegyezés, nem? Szóval tovább folytattam.

- Ezért most azt ajánlom, hogy kezdjünk tiszta lappal. Nem azt mondom, hogy hirtelen mi leszünk a legjobb barátok, de normálisan állunk egymáshoz, nem sértegetéssel kezdünk és igenis megtanulunk összedolgozni! Ez nekem jó, mert ha te is a csapatban vagy, nagyobb az esélyünk a győzelemre. De neked is jobb, hiszen így könnyebben beilleszkedhetsz. Na mit szólsz? - mosolyodtam el a végére és felé nyújtottam a kezem.
Ő továbbra is csendben volt, ajkaiba harapott és bólintott. Elfogadta a kinyújtott kezet és megszorította. Minimum egy Kínai nagy fal méretű akadály dőlt le kettőnk között, mely jócskán megkönnyíthette a jövőnket.

Ez óta az eset óta lassan már hetek teltek el, és a fejlődésünk nem kicsit volt látványos. Persze nem ment minden egyszerre, még mindig rendszeresen vesztettünk, de már egyre többet tudtunk két vállra fektetni a másik csapatból is. Komolyan megtanultunk összedolgozni és már fél mondatokból és mozdulatokból megértettük egymást. Július közepe felé jártunk már, amikor eljött az első, igazi győzelmünk!
Először Galilahit és Rammant szereltük le a Night nővérekkel karöltve, majd Håkon és Torbjørn, akik a kezdetektől profin kiegészítették egymást, Cosette-et kényszerítették feladásra. Biancával csak egymásra vigyorogtunk, és olyan hirtelenséggel kaptuk el Antoine-t, hogy szinte megszólalni nem tudott. Míg Orsacchiotto szemből indult meg, és félredobta Cornelia tigris alakot öltött testét, egyenesen kedvesemet véve célba, én hátulról támadtam rá, és az indák észrevétlenül tekeredtek köré. Csak az utolsó pillanatban látta meg őket, de addigra késő volt.
Eiriket, hogy kővé válás nélkül oldjuk meg, Håkon lavinájára bíztuk, és bevált! Corneliát sikerült a két mackóval, Torbjørnnel és Orsacchiottóval elintézni, míg Valerie és Veronica valamint Mike és én egyenesen Adalric felé indultunk.

A legerősebb vámpír összes társa elbukott, és sátáni alak ide vagy oda, Cerberus és az alvilág összes réme nem tudott minket megközelíteni. Sikeresen leszereltük mindet és egy hirtelen mozdulattal, amikor már minden mással elvontuk a legidősebb figyelmét, Mike megfogta a gallérjánál és a hatalmas, kertben álló terebélyes fára akasztotta. Ez feltette a pontot az i-re. Győztünk. Örömittasan borultunk egymás nyakába és a hatalmas nagy ölelésből rövid időn belül kicsi a rakás lett. Igazán elégedettek voltunk magunkkal, és bizton állíthatom, hogy jogosan. Szinte örömkönnyeket csalt az arcomba ez a jelenet, és még a 'vesztes' csapat is mosolyogva gratulált. Tudtuk, hogy elégedettek velünk, és hogy ők is örülnek a sikerünknek. Elvégre is ez volt a céljuk, hogy összehozzanak minket és a lehető legtöbbet kihozzák belőlünk.

A nagy ünneplést egészen hajnalig a kertben tartottuk. A fűben ültünk, én Antoine vállának vetettem a fejemet és boldogan nyújtóztam el. A többiek is vidáman beszélgettek és a pezsgőspoharakból viharos sebességgel fogyott a vörös folyadék. Amikor a Nap első, rózsaszínes sugarai megjelentek a horizont legalján, úgy éreztük, ideje visszatérnünk a kastély biztonságot nyújtó falai közé. Csak Adalric állított még meg minket egy szóra:
- Jövő héten, 20-án este támadunk. Készüljetek fel - zengett fel élces hangja, mely kissé feszültté tette a levegőt.
Mintha a sok edzés alatt elfelejtettük volna az eredeti célunkat. Az eredeti célunkat, hogy leszámolunk a vadászokkal. Az eredeti célunkat, hogy gyilkolásra készülünk. Az eredeti célunkat, hogy besétálunk az ellenség főhadiszállására...

Fázósan bújtam közelebb kedvesemhez és csendben mentünk fel a lépcsőn. Elismerem, kicsit kezdtem félni. A világért sem akartam elengedni Antoine karját, csak húztam magammal. Még zuhanyozni is együtt mentünk és a forró víz alatt is folyamatosan egyre közelebb húzódtam hozzá.
- Ne félj, itt vagyok - ölelt át, miközben a vízcseppek leperegtek rólunk - és örökre veled leszek.
Olyan gyengéd hangon suttogta ezt a fülembe, hogy amennyivel megkönnyebbültem a közelségétől, annál jobban vágytam rá.
- Tudom - válaszoltam, majd a zuhany alól kilépve egy nagy törülközővel öleltem át és bármily gyerekesnek is hatott, de én is odabújtam, hogy engem is melegítsen a puha, plüss anyag.
Az ágyban most már ő volt az, aki nem akart elengedni, magára húzott és én örömmel követtem minden mozzanatát. Csípőjére ültem és immár félelem nélkül, huncut mosollyal néztem rá, hajoltam fölé, érintettem meg puha ajkait. De ő sem maradt rest, tarkómnál a hajamba túrt és magánál tartott, szenvedélyes csókkal babonázott meg, s jobb kezével derekam vonalán simított lefelé, majd átölelt és egy pillanatra megálltunk.
Egymás szemébe néztünk, holott alig volt pár centiméter távolság közöttünk. Mindketten láttuk magunkat a másik szemében csillogni. Boldogság töltötte meg a szobát és erre a pillanatra élveztük az érzést. Élveztük egymás közelségét és a kimondatlan szeretetet, ami közöttünk tombolt már több, mint hét hónapja.
Végül mindketten halkan felnevettünk és folytattuk tovább egymás kényeztetését.


- Van valami, amiről úgy érzed, hogy kimaradt az életedből? - kérdeztem tőle halkan, amikor újra leereszkedtünk a vágyak végtelen felhői felől.
- Nem is tudom... Amíg itt vagy Te, addig úgy érzem, hogy mindenem megvan - válaszolta pár perc gondolkodás után egy halvány mosollyal az arcán.
- Akkor jó - mosolyodtam el én is, és mellkasára dőltem.
- És neked? - kérdezett vissza, miközben a hajamat simogatta.
- Boldog vagyok. Mindaddig, amíg velem vagy - mondtam és ujjaimmal lágyan cirógattam a hófehér bőrét.