Az egy hét hamar elrepült és érezhető volt, hogy mindenki egyre feszültebbé vált. 20-án, még a naplemente előtt gyűltünk össze az étkezőben és együtt ittuk meg a támadás előtti utolsó pohár vért. Egyikünk sem akarta, hogy egy kritikus pillanatban a kimerültség miatt essen baja. Miután ezzel is megvoltunk, mindannyian a kocsik felé indultunk meg. A Night nővérekhez a három norvég srácot ültettük be, úgy is meglehetősen jól jöttek ki egymással, Adalric Corneliát és Biancát fuvarozta, Galilahi és Ramman kétszemélyes sportkocsival jöttek, szóval ez is egyértelmű volt, mi pedig, a maradék, vagyis Mike, Cosette, Antoine és én Ansell vezetésével vettük be az offroadert, amibe még öten is kényelmesen elfértünk.

Hogy hová is mentünk? Az eltelt héten Hugin és Munin végezte a legfontosabb munkát, a felderítést. Ez a két mitikus holló találta meg a vadászok igazából csak 150 km-re fekvő bázisát. Mindent kifigyeltek, és ezeket az információkat Adalric szóról szóra, vagyis inkább képkockáról képkockára tudta. Most valahogy egyikünk sem félt. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de mindannyiunkban inkább egyfajta izgalom kezdett kialakulni, talán ahhoz hasonló, amit rengeteg vámpír-mesében a bestia akarataként írnak le. Igen, most tényleg arra vágytunk, hogy pusztítsunk. Hogy minden egyes vadászt eltöröljünk. Persze tudtuk, hogy ez csak így nem lehetséges, de mégis a legbelsőbb magjukat készültünk lerombolni.

Alig több, mint egy óra alatt érkeztünk meg a kiszemelt helyszínre. Az épület, amely a célpontunk volt, csak száz méterre volt a parkolótól. Már sötét volt, amikor kiszálltunk az autókból. Elszántan néztünk egymásra, s mindannyiunk szemében ugyanaz tükröződött.
A némaságot ismét Adalric élces hangja törte meg.
- Eirik, Håkon, Torbjørn és Rosette - szólított meg minket és mi rá figyeltünk - ti még fiatalok vagytok és nincs annyi tapasztalatotok a harcban, mint a többieknek, ezért arra kérlek titeket, hogy soha, soha ne szakadjatok le a csapattól. Valószínű, hogy külön kell válnunk, de mindig legyetek valamelyik idősebb közelében, aki megvédhet! Értitek?

- Igen! - feleltük egyszerre.
- A lényeg ami a lényeg. Nem cicázunk, a főbejáraton megyünk be és minden szembe jövőt likvidálunk. Nincs kegyelem, senkinek sem. Ne higgyétek azt, hogy civilek is vannak az épületben. Az egész csak álca. Mindannyian a szervezet tagjai. Mindannyian azok közé tartoznak, akik vadásznak ránk, meggyalázzák azokat, akik fontosak számunkra és nem restek akár embereket sem ölni, ha az érdekük úgy kívánja - mondata végénél Eirik méregzöld szemeibe nézett, melyek újra felkavarogtak... Szinte biztos voltam benne, hogy ő most az édesanyjára gondol, és az ő elkeseredett bosszúvágya nekünk is erőt adott. Újra egymásra néztünk és egyszerre szólaltunk meg.

- Gyerünk!

A harci dobokat lépéseink tompa hangja helyettesítette, ahogy mondhatni szilaj vadlovakként törtünk egyre előrébb. A főbejáratnál két őr vigyázott. Talán éppen a sötétnek hála, csak mi láttuk őket, ők látszólag észre sem vettek minket.

- Ezt hagyjátok csak rám - suttogta Cosette, miközben arcára vérszomjas vigyor kúszott. Kezeit megemelte, s alig észrevehetően két kis jégfolyam indult meg a két férfi felé. Amint cipőjük talpához ért, a jég hihetetlen sebességgel, kristályosan kúszott fel rajtuk, örökre megfagyasztva áldozatait, kik szóhoz sem jutottak.
- Szép volt, hugi - mosolyodott el Cornelia. - Jó lenne, ha minden ilyen könnyen menne...
- Ne is reménykedj - mondta Mike és valahogy biztos voltam benne, hogy igaza van. - De ha már belevágtunk, akkor menjünk is tovább!
Majd ő állt az élünkre és mielőtt még az ajtót rendeltetésszerűen használtuk volna, Galilahira pillantott.
- Csak a hölgyek után - kacsintott és a hollófekete hajú nő felnevetett. Mágikus hangja megszólalt és szilaj paripák tűntek elő a semmiből, melyek az üvegajtónak a szó szoros értelmében fejjel mentek - és zúzták porrá azt, míg az ő szellem testüknek ez egy cseppet sem ártott. A megvadult csődörök eszeveszetten száguldoztak a feltárult folyosókon, halomra döntve fel mindenkit, aki eléjük állt.

Ez volt az a pillanat, amikor a vadászoknak is leesett - támadás alatt állnak.
Elegánsan masíroztunk be az épületükbe és elszabadítottuk a poklot. Mike és Adalric fémesen csillogó, ördögi alakjukba bújtak, Cerberus is feltűnt, Cornelia örök-vad tigrisként ugrott egyik emberről a másikra, s mögötte Torbjørn, medveként cammogott a maga legalább 50 km/h-s sebességével.
Håkon és Cosette is belehúzott és egyre többen fagytak merevre. Valerie és Veronica már miután beléptünk, közös formát vettek fel és halálhozó lávaangyalként repültek előre. Ramman Eiriket is megragadta és maga után húztra, miközben ő Galilahit követte s körülötte az épület belterében tomboló vihar alakult ki.
Biancával egymásra néztünk és egy széles vigyorral közöltük egymással: Mindent bele! s ezzel ő is leszakadt.
Antoine-nal maradtam, aki már kivonta ezüstkardját és egy tapodtat sem volt hajlandó távolodni tőlem.
Körülöttünk ezernyi színben lángolt az apokalipszis, és mi csak kéjes mosollyal lépdeltünk keresztül rajta. Vajon ez jelenti azt, hogy a vámpírok igazából elkárhozott lelkek?

Valószínűleg.

Bár azt azért nem állítom, hogy örömmel töltött el a sok ismeretlen halála, hiszen én egy valakit akartam végleg eltörölni az életemből és az egész világmindenségből. Danielt akartam megtalálni és egyszer s mindenkorra leszámolni vele.
Szorosan megfogtam kedvesem kezét és céltudatosan megindultunk, bár én sem tudtam, pontosan hova is. De mégis csupán az ösztöneimre hallgatva mentem előre. Orromat megcsapta a friss vér szaga, de nem akartam körülnézni. Nem akartam látni a hullahalmokat, amelyek a lábainknál hevertek. Hihetetlen, hogy mi, tizennégyen, ugyanis Ansellt inkább hátvédként kihagytuk a mókából, ekkora pusztításra vagyunk képesek, pláne, ha több száz vadász is lehet ellenünk. Hiába, úgy tűnt, az éjszaka nekünk kedvezett.

Egy üres folyosó felé kanyarodtunk. Itt még tiszta volt a csempés fal, a többiek még nem járhattak erre. Ajtók után újabb ajtók és közöttük monoton, szürke folyosók követték egymást, de egy lélek sem volt sehol. Már-már elbizonytalanodva néztem volna fel Antoine-ra, amikor ismerős hangot hallottam meg az egyik ajtó mögül.
- Mégis meddig maradjunk itt?! Ezek a szörnyetegek mindenkit lemészárolnak! Tennünk kell valamit, Aaron! - úgy tűnt, Daniel levakarhatatlanul az Ászra nőtt.
- Kimenni felér az öngyilkossággal. Gyere, a lőtér felé van egy vészkijárat. Arra kijuthatunk! - hallottam meg a rekedtes hangot, melytől majdnem annyira undorodtam, mint az előtte megszólaló fiatalétól.

- Na azt már nem! - sziszegtem magam elé és berontottunk a helyiségbe. A két vadász, mester és tanítványa után már csapódott egy ajtó, minden jel szerint a legjobb úton haladtak a menekülés felé.
Antoine azonban csak biztatóan rám nézett és egy pillantással sikeresen megelőztük gyűlölt ellenségeinket.
- Csak ne olyan gyorsan - hallottam meg kedvesem bársonyos, mély hangját, mely ezúttal halálosan veszélyes tónust ütött meg.
- Ó, ez így csak jobb - kiáltott fel Daniel és egy pisztolyt rántott elő.
- Ne is álmodj róla! - ezúttal én voltam a gyorsabb és egy villámgyors rózsaszár kilökte a kezéből a fegyvert egyenesen a helyiség átellenes sarkába.
- Kard? Hát legyen - szólalt fel Aaron is nyugodt hangon, majd a fal mentén terpeszkedő fegyveres szekrényhez sétált és egy katanát vett elő.
- Párbaj? - kérdezte kedvesem és mindjárt jobban megijedtem. Rémülten kaptam rájuk a tekintetemet.
- Egyenlő harc - válaszolta az ősz vadász.
- Ígérd meg, hogy Daniel sem támadja meg közben Rosette-et! - szűkültek össze Antoine szemei.
- Én megígérhetem, de nem tudom, betartja-e... - húzta kaján vigyorra a száját és megvonta a vállát.
- Rosette... - szólított meg kedvesem.

- Ne aggódj, nem lesz semmi bajom, el tudok bánni ezzel a féreggel egyedül is. És végig itt leszek mögötted - még egy utolsó pillantás, majd hátat fordítottunk egymásnak és mindketten aktuális ellenségünkre pillantottunk.
Már pont megindult volna az egyenlő esélyű harc, de egy újabb seregnyi vadász rontott be a helyiségbe. Minden bizonnyal ők is az egérutat keresték, de látván, hogy itt is elszabadult a pokol és hogy más esélyük nincs, ők is belekeveredtek a harcba.

Igaz, ők nem voltak méltó ellenfelek, de a túlerő mégis meglehetősen zavaró volt. Egyszerűen nem maradt időnk arra, hogy egymásra koncentrálhassunk. Mindkettőnknek a saját dolgával kellett törődnie.

Az ezüst penge villant és a rózsák tövisei is húsba martak. A vadászok részeg legyekként hullottak a padlóra, de valami mégsem stimmelt. Sehol sem láttam Danielt.
Igaz, kisebb gondom is nagyobb volt nála, hisz ahányszor keresni kezdtem volna, hol jobbról, hol balról ugrott felém egy férfi és nem győztem átvetni őket a talaj különböző pontjaira. Egy váratlan pillanatban én is a fegyverszekrényhez csapódtam és egy puskát vettem a kezembe... Próbáltam visszaemlékezni, hogy hogyan is tanultam anno úgy 12 évesen lőni és csak a szerencsében tudtam bízni.

A fegyver elsült és egy ember vérző mellkassal esett térdre, majd arccal előre. Ezután még több ilyen lövést is elkövettem és továbbra is potyogtak a vadászok. Egészen addig, míg el nem fogyott a töltény és a számomra használhatatlanná vált fegyvert eldobva támadtam újra.
Fél szememmel kedvesemre sandítottam, aki szintén megállta a helyét s bőszen kaszabolta le ellenségeinket. Egyedül Aaron volt az, akivel nem bírt dűlőre jutni így, legalább tíz perc után sem, és ez aggasztott. Segíteni akartam neki, csakhogy fogalmam sem volt hogyan.

Tanácstalanul néztem szét a teremben, amikor végre megpillantottam a sötétszőke, velem egyidős vadászt. Abban a momentumban szinte földbe is gyökerezett a lábam, ugyanis éppen pisztolyát vette fel a földről és célzott. Biztos voltam benne, hogy nem BANG! feliratos zászló fog kijönni a csövén. Azonban a legfélelmetesebb az volt, hogy egyáltalán nem rám célzott. Tekintetemmel követtem azt a láthatatlan vonalat, mely felé a fém cső nézett, és tágra nyílt szemekkel fedeztem fel a célpontot, Antoine-t. Ő éppen háttal volt Danielnek, így nem tudhatta, hogy mi történik.

Az ujj már mozdult a ravaszon, amikor egy riadt sikoly kíséretében kedvesem nevét kiáltottam, s lábaimban az izmok tudat alatt feszültek meg és ugrottam. Karomat előrenyújtottam s egy hegyes tövis száguldott elő tenyeremből egyenesen Daniel mellkasa felé.
Egyforma gyors volt a golyóval.
Gyűlöletem tárgyának szívét átszúrta a fegyverem és patakokban ömlött belőle a vér. Zöldes barna szemei fennakadtak és mattan csillogtak, feje hátracsuklott s vagy fél másodperccel utána a teste is.
Elégedetten mosolyodtam el s még egy halk, de annál kifejezőbb hangot is hallottam a háttérből, melyet egy puffanás követett. A látószögem szélébe Aaron öreg, napbarnított bőrű, ősz hajú feje gurult be.

- Rosette! - hallottam meg kedvesem halálra vált hangját és éreztem, ahogy az ölébe húz. Csak ekkor vettem észre, hogy fekete ruhám bal oldalt, a bordáim alatt már lucskos a vértől. Lassan emeltem oda a kezemet, s csodálkozva figyeltem az ujjaimra ragadt piros nedvet. Szóval eltalált.

Éreztem, ahogyan az ezüst oldódik a véremben és a kavargó méreg minden sejtemet fojtogatta.
- Antoine... - suttogtam, de hangom elenyésző volt és reszketeg. - Antoine...
Kedvesem szemei sarkába gyémántcseppek ültek. Te jó ég, csak nem sír? Értetlenül néztem rá, s ő egyre szorosabban ölelt.
- Rosette... Nem lesz semmi baj... Nem lesz semmi baj... Valerie-ék meggyógyítanak... Ők képesek rá - mondogatta, s végre megértettem, miért is néz ennyire sápadtan és félelmetesen ijedten.
- Sssh... Ez ezüst. Ezt nem tudják meggyógyítani - mosolyodtam el halványan, magam sem tudom miért - De legalább most az egyszer én voltam az, aki megvédte a másikat - majd óvatosan kedvesem arcához értem, s a mindig hideg bőre most forrónak hatott az enyémhez képest. - Bújj közelebb kérlek... Mondani akarok valamit...
S Ő úgy tett, ahogy mondtam. Minden maradék erőmet összeszedtem és füléhez emeltem a számat.
- Nem bántam meg. Nem bántam meg, hogy veled jöttem... És... Az első pillanattól fogva szeretlek. Teljes szívemből, az örökkévalóságig szeretlek, Antoine! - tudom, hogy a hangom eszméletlenül halk volt, de Ő hallotta. Hallotta és megértette. Először mondtam ki neki azt, mely már oly régóta az ajkaimon volt. Először mondtam ki, mert bár mindig jelen volt, mégsem mondtam ki soha, de nem akartam anélkül eltűnni, hogy ezt ne hallja sohasem az én hangomon.
Pár centit visszább dőltem és mélyen a hófehér, könnyes szemekbe néztem. Már én is sírtam, de mégis mosolyogtam.
- Én is... Én is Szeretlek, Rosette - válaszolta és a kedvemért megpróbált elmosolyodni, bár sokkalta inkább úgy tűnt, mintha citromba harapott volna. De én mégis egy szép képet akartam megőrizni róla a szívemben. - Örökké.
- Köszönöm - suttogtam és fáradt kezeimmel gyengén öleltem át s bújtam a lehető legmélyebben hozzá. Hallottam a reszketeg légzését, és éreztem, ahogy görcsösen magához szorít. Szinte rázkódott a teste. De csak ezt akartam érezni. Kapaszkodtam belé és rá figyeltem, csak hogy ne érezzem azt, ahogy belülről felemészt a méreg. Mintha lángoltam volna a bőröm alatt és sikítani tudtam volna a fájdalomtól, de nem akartam, hogy olyan emléket őrizzen meg rólam az, aki...

Egy óra csipogott. Valamelyik vadász karján lehetett. De ez a csipogás azt jelentette, hogy elmúlt éjfél. 21-e van. Boldog születésnapot, Rosette.

... aki életem immár 18 éve alatt a legfontosabbá vált a számomra. Akire mindig támaszkodhattam, aki mindentől védett, aki mindig ott volt nekem.. Akit a legeslegjobban szerettem.

Még egyszer ki akartam mondani neki azt a szót, sőt, még százszor és ezerszer, de ajkaim már kiszáradtak és nem jött ki egyetlen hang sem rajtuk. Utoljára nyitottam ki a szemem és elvesztem a hófehér tekintetben. Pár könnycsepp hullott még az arcomra.
- Ég veled, kedvesem - préseltem ki az utolsó mondatot a számból, és éreztem, hogy vége...

 

Fájdalmas üvöltés söpört végig az épület immáron szó szoros értelemben kihalt falain. Az éjfekete hajú férfi karjaiban a törékeny test örökre lehunyta a szemét és rózsaszirmokká válva szóródott szét, s vált semmivé. Vagyis egyetlen egy, vörös rózsaszál maradt meg épen a márványpadlón.

A vámpírok közül már mindannyian elvégezték a feladatukat, az épület vérben úszott a némaságban. Társuk kiáltását azonban mindannyian hallották és érezték, ahogy valami megszakadt. Valami mindannyiukban megszakadt és jeges rémület lett úrrá rajtuk. Függetlenül attól, hogy melyikük éppen merre volt, mindannyian ugyanabba az irányba indultak, a lőtér felé. Szinte egyszerre értek az ajtóhoz és nyitottak be.

Az első ledöbbenő sorban Mike, Cosette, Eirik, Håkon és Torbjørn kapott helyet, majd mögöttük Adalric és Cornelia, a Night nővérek valamint Galilahi és Ramman is becsődült. Mindannyian elnémultak a döbbenettől.
Az egyik legjobb barátjuk megtörten térdelt egy szál vörös rózsa felett a hullatenger közepén... Térdelt, és remegett a válla. Bár egyenes, fényes fekete haja szeme elé tódult, mind tudták: férfiúi büszkeség ide vagy oda, Antoine zokogott.
Újabb rémülettel néztek szét a termen, és végre felfogták, hogy Rosette sehol sincs...
Végül Cosette és Mike volt az, akik mint legrégebbi barátok, egyszerre fogták fel a helyzetet és rohantak oda a megtört vámpírhoz.
- Antoine... Mi történt? Ugye nem? Ugye nem?! - kérdezte Cosette és már az ő világítóan kék szemeiben is könnyek gyülekeztek.
Pár perc némaság töltötte be a teret, mire Antoine reszketése megállt és lenyugodott, bár fejét még mindig nem emelte fel. Csak remegő ujjakkal fogta közre a letépett virágot.
- Meghalt - mondta ki olyan mély és elkeseredett hangon, hogy mindenkit félelem járt át.

Ekkor érkezett meg a szőke, loknis kislány, aki nagyra nyílt, riadt cicaszemekkel nézett körül, és ahogy ő is felfogta a helyzetet, egyenesen a rózsához szaladt volna, de Adalric elkapta a vállánál fogva, és megállásra késztette.

- Hagyjad... - suttogta ő is mélységesen szomorú hangon.
Ezen az éjszakán már senki nem tudott megszólalni, mindannyian néma gyászba meredtek. Igaz, voltak akik nem ismerték olyan régóta a fiatal lányt, de ők is megadták a tiszteletet, mind Rosette emlékének, mind pedig Antoine érzéseinek.


A magányossá vált vámpírnak mintha a szívét tépték volna ki, annyira fájt a mellkasa. Nem volt hajlandó beszállni a kocsiba, egy pillantással tért vissza kastélyába. A többiek is szétszéledtek, egyikük sem akarta megzavarni a gyászát.
A közeledő hajnalban pedig egy újabb ígéret született: bosszú.
De miért? Hisz az újabb gyilkosság senkit nem hoz vissza. Az újabb gyilkosság, ugyan, kit még? Miért? Mit ér el vele?
Sok kérdés, de Antoine-t egyik sem érdekelte. Pusztítani akart, elpusztítani mindent, az egész világot! Egykor híres nyugalma semmivé vált, szemeiben kegyetlen tűz lángolt fel, s ezen a nyári hajnalon elkezdődött a visszafordíthatatlan folyamat.
A hófehér bőr alatt a szörnyeteg átvette a hatalmat. Nem érzett már, s nem is kímélt senkit. Igaz, nem kínozta sohasem ellenfeleit, egy hirtelen suhintás vetett véget az összes vadász minden egyes hozzátartozója életének.
Az éjfekete hajú vámpír teljesen kifordult egykori önmagából és ész nélküli pusztításba kezdett.


Két év. Két évbe tellett, mire úgy érezte, senki sem maradt. Senki sem maradt, ki még ellenség lehetett volna. Két nyomorúságos év, érzés nélküli tömény erőszak.


Már csak pár óra volt hajnalig. Az ódon, teljes hanyatlásba süllyedt francia kastélyba egy régi ismerős érkezett. Kimért léptekkel és tőle szokatlan komolysággal járta a megszürkült, poros-pókhálós folyosókat, míg egy szobához nem ért. Érezte, hogy egykori legjobb barátja a mögött az ébenfa ajtó mögött van.
Egy nyikorgás. Ennyi hallatszott abból, ahogy Mike belépett a szobába. A franciaágyon, mely egykor egy szerelmespár játékainak kedvelt színhelye volt, most egy kiégett lélek feküdt, s tompult-fehér szemei a plafonra meredtek.
- Antoine... Beszélnem kell veled - jelentette ki, de nem ment közelebb.
- Ülj csak le - szólalt meg egy idő után rekedt hangon, de továbbra sem nézett vendégére.
- Ha így folytatod tovább, tudod, hogy mit kell tennünk... - hallgatott el, hiszen ő maga sem akarta kimondani.
- Tudom. Tudom, hogy a ti feladatotok az, hogy a beszámíthatatlan és túl veszélyes vámpírokat likvidáljátok - felelte szárazon.
- Tovább kell lépned. Kérlek, Antoine! Szerinted Rosette akarna valaha ilyennek látni?! - kiáltott fel a szőkés barna srác, és kimondta azt a nevet, mely tabuvá vált.
- Rosette gyűlölne. Gyűlölne azért, amit tettem... Nem számít...már... - mondta szinte összefüggéstelenül, s az utolsó szónál fejét jobbra fordította, hogy egyenesen Mike szemébe nézhessen.
A kölyökképű vámpír megijedt a látványtól. Még sohasem látta ilyen állapotba a barátját. Arca beesett volt, bőre hamu színű, haja pedig fénytelenül keretezte arcát.
- Barátom - esett térdre Mike.
- Már nem számít... 187 év bőven elég volt. Most kérlek, hagyj magamra. És nem kell aggódnod, nem kell megölnöd, már nem fogok bántani senkit sem - húzta halvány mosolyra a száját, de ez egyáltalán nem volt igazi.
Az idős vámpír megértette, mi barátja utolsó kívánsága.
- Biztos vagy benne? - kérdezte meg utoljára.
- Biztos - és most az egyszer, tisztán őszinteséget sugárzott a megtört arc. - Éppen ezért kérlek, menj.
- Rendben... - miután felkelt, utoljára megfogta Antoine vállát és fölé hajolt.
- Sajnálom, hogy így alakult - suttogta.
- Tudom, de ezen nem változtathatunk. Itt az idő - válaszolta immár nyugodt arccal a vámpír, s megvárta, míg barátja autójának a hangja felzendül és eltávolodik a messzeségbe. Ekkor felkelt az ágyáról és a tető felé vette az irányt. Egy pillantással ott termett és a párkányra ült, kelet felé fordulva.

- Örökkévalóságot ígértem, s ma még csak húsz éves lennél... - suttogta, s kezében egy kiszárított rózsaszál volt. Az a rózsaszál. - De meghaltál, miattam... Sajnálom, Rosette. Annyira sajnálom - s újra előtörtek a könnyei, s megint görcsösen szorította a virágot. A Nap első, rózsaszínes sugarai már feltűntek a horizonton. Antoine előhúzta az ezüst kardot, mely testéből volt, s az elszáradt rózsaszállal együtt az egykor kedvese által ültetett, most gyönyörűen virágba borult rózsakertbe helyezte.
Elméjében felidézte az összes képet, melyet egykori szerelméről őrzött. A gyermeki mosolyt, a kedves arcot, az apró ujjakat, amik a hajával játszottak... Az első csók, az átváltoztatás... Tényleg jól tette? Nem, ezt tudta, hogy soha többé nem kérdezheti meg magától. Rosette megígértette vele...
Az első együttlét, az első otthon, az esküvő... És a születésnap, melyen a most is nyakában függő láncot kapta.
A férfi fáradtan nyúlt zsebébe, s egy másik nyakláncot vett elő. Szakasztott mása lett volna az övének, csak vékonyabb volt, s kígyó helyett egy rózsaszál kanyarodott gyűrűként önmagába.
Ez volt az az ajándék, melyet két évvel ezelőtt akart kedvesének adni, ám ezt sohasem tehette meg...

Mélyet szippantott a hajnali, párás levegőből, s érezte, ahogy az első, meleg napsugarak végigcirógatják a a bőrét, vörös, égő foltokat hagyva maguk után.
- Végre utánad mehetek, kedves - suttogta halkan, s boldog mosoly ült ki az arcára. A kezében tartott tárgyak a földre estek, s ő maga is perceken belül hamuvá vált a felkelő, júliusi Nap halovány sugaraiban.