Maou merev tekintettel figyelte az utat, mit sem törődve sérült bal lábával, ami egyre hevesebben tiltakozott a vezetés ellen. Az utcalámpák fénye végigsiklott a műszerfalon, fel a karján, ám nyakánál följebb már nem ért el. Felemás színű szemei lázasan csillogtak, homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöződtek. Lopva vetett egy pillantást a mellette ülő Hisamira. A nő az ajtó ablakának döntött fejjel aludt, szája résnyire kinyílt, vörösesbarna hajtincsei közül néhány arcába sodródott. A Véreb lassan felemelte egyik kezét, hogy félre tűrje a zavaró tincseket, ám a cél előtt megtorpant.

„Ő Shinikai Dalmatája... vagyis számomra érinthetetlen." Hisami mocorogni kezdett, a férfi pedig ismét a vezetésre koncentrál inkább.

            - Még nem értünk oda? - motyogta álomittasan, s lassacskán összeszedve magát rendesen felült. - Nem vagy fáradt? Ne vezessek én?

            - Mennyit tudsz kérdezni! - morogta, holott egyáltalán nem zavarta. Szerette hallgatni a lágy, kicsit aggodalmaskodó hangot. - Még pár perc, addig még kibírom. - Szeme sarkából a nő nyúzott, kimerült arcára nézett. - Jól vagy? - kérdezte mintegy mellesleg, ám már ez is elég volt ahhoz, hogy mosolyt csaljon Hisami arcára.

            - Sokkal jobban, mint Shinikai közelében. - Fürkészve méregette Maou vonásait, majd felhúzta magához térdeit, és állát rájuk helyezte. - Köszönöm, hogy magaddal hoztál - suttogta hálásan.

            - Még ne köszönj semmit! Ha Shinikai rájön, hogy mi is megszöktünk, oltári dühös lesz. Azon se csodálkoznék, ha még a drágalátos talpnyalóinak is szólna, hogy kapjanak el minket Zaóval együtt, és rúgják szét a seggünket. - Számolt ezzel a lehetőséggel is, és már-már röhejesnek tartotta, hogy ugyanazt teszi, amit Zao.

            - Ezt nem egészen értem - dünnyögte a férfi felé fordítva kíváncsian a fejét. - Shinikai azoknak szólna, akik fel szoktak titeket bérelni?

            - Pontosan - bólintott Maou, és a következő elágazásnál jobbra fordult. - Bitang nagy kapcsolatrendszert épített ki, el sem hinnéd miféle szerzetek tartoznak neki, nem is kevéssel. Még a helyi maffiózók is félnek tőle.

            - Úgy tudom, van egy unokaöccse is... bár őt, ahogy hallottam, nem nagyon szívleli.

            - Yukit? A kölyök ott tesz keresztbe neki, ahol csak tud. - Talán vele is beszélnie kéne. - Az apja megöletése óta vadászik Shinikaira, a helyi kapitányságon, sőt az egész országban ő a legfiatalabb rendőr. Eléggé buzgómócsing... jól beleköpött drága Gazdám levesébe. - Leállította a motort egy alaksori garázsban, a többi méregdrága kocsi között parkolva. - Szállj ki! - mondta sietve, s nagy nehézkesen ő is kievickélt a járműből.

            Hisami pillanatok alatt ott termett, hogy segítsen neki, a férfi viszont megmakacsolta magát, és önfejűen bicegett egyedül a lépcső irányába. Utálta, hogyha másokra kellett támaszkodnia, akár képletesen, akár nem.

            - Mit is mondtál, hányadikon van Shinikai lakosztálya? - fordult hátra a karba tett kézzel álldogáló Hisamihoz.

            - A tizediken. - A felelettől Maou arcizmai fájdalmas rángatózásba kezdtek. - Mi lenne, ha mégis a liftnél maradnánk? Akkor talán még ebben az évezredben fölérnénk.

            - Van benne valami - dörmögte legyőzötten, s az első ajtónál ki is lépett a lépcsőházból, nyomában a diadalittas nővel. - Megtennéd, hogy nem vigyorogsz, mint a vadalma? Idegesít! - Türelmetlenül nyomkodni kezdte a hívógombot, miközben bal combját szorongatta fájósan. Több terhelést kapott, mint amennyit kellett volna, a kíntól pedig már fehér foltok táncoltak a szeme előtt.

            Amint megérkezett a lift, meg se várta, hogy annak három utasa kikászálódjon belőle. Átnyomakodott közöttük, a sarokba tántorgott, majd hátát a falna k vetve ülő helyzetbe csúszott. Mélyeket lélegezve próbálta összekapni magát kevéske sikerrel. A padlóra összpontosított, hogy fékezze hányingerét, valamint egyre erősödő szédülését. Ennyire még nem ütötték ki. Szégyellte magát, amiért gyengeségét pont egy eddig ismeretlen nő előtt mutatja ki, de nem tudott mást tenni.

            - Csak tudnám, hogy miért kell neked hősködni - mondta halkan Hisami a fejét ingatva. - Abba még senki sem halt bele, hogy segítséget kért.

            - Én lennék az első áldozat, az tuti. - Hisami megint elmosolyodott. - Miért jöttél velem? Miért nem mondtad, hogy álljak meg és engedjelek utadra valahol?

            - Egyedül egyikünk sem húzná sokáig, nem, még te sem! - Nem hagyta, hogy a férfi közbe vágjon. - Hiába játszod a nagylegényt, sérülten még vezetni is alig tudsz! - Arcán angyali türelemmel guggolt le Maou-val szemben. - Egyébként pedig, hol máshol találkozhatnék még egy ilyen fura szerzettel? - utalt a Véreb különös szemeire, ezüst hajára.

            - Ez csak egy sor kísérlet eredménye... csak azoknak köszönhető, hogy ilyen torzszülött lettem...

            - Nem igaz!

            A lift megállt a tizediken. A két szökevény még egy hosszú másodpercig farkasszemet néztek, majd Maou lassan felállt, megvárta, amíg Hisami is így tett, majd hagyta, hogy a nő átkarolva őt, támogassa. Nem örült neki, hogy ennyire közel volt hozzá: érezte az illatát, halotta minden egyes lélegzetvételét, látta kissé kicserepesedett ajkait, elmaszatolódott szemfestékét, sápadt bőrét. Lassacskán kezdett benne tudatosulni, hogy a Dalmata elhozásával mekkora hibát követett el. Nem Shinikai, hanem saját maga miatt.

            Hisami a megjegyzett számkód segítségével kinyitotta az ajtót, majd be is zárta azt maguk után. A lakosztályban mindent a fényűzés és a luxus jegyében helyeztek el. Méregdrága ülőgarnitúra, mini-bár, hatalmas, síkképernyős tévé, eredeti perzsaszőnyeg, ritkaságokkal teli akvárium, selyemfüggöny és egy bálteremnek beillő tágas tér.

            - A fürdő merre van? - kérdezte halkan Maou. Hangja nem a meglepettségtől volt halk, hanem a fáradtságtól, ami egész este kísértette.

            - Ott, az ajtó mögött - mutatott Hisami balra egy félig nyitva hagyott fehér ajtóra, s kibújt a férfi erős karja alól - nem túl nagy lelkesedéssel.

            - Kösz...

            A nő egy pillanatig majdnem megkérdezte, hogy segítsen-e neki, de aztán meggondolta magát. Eddig is alig fogadta el, nem akart a terhére lenni. Leüt az egyik kényelmes, puha fotelba, és révetegen nézegette a kivilágított várost. Még sose volt ebben a szobában ennyire nyugodt, sőt, békés. Valahogy érezte, hogy Maou-tól nem kell félnie, hogy a férfi nem fogja kihasználni. Inkább attól tartott, hogy az első adandó alkalommal magára hagyja, azt pedig semmiképpen sem akarta. Pedig tisztában volt vele, hogy egyszer az is el fog jönni, méghozzá amint Maou lába eléggé helyre jön... nem kergetett hiú ábrándokat. Elvégre, mi volt ő? Shinikai játékszere, teljesen elhasznált, összetört állapotban. Senkinek sem kell, a társadalom számára megszűnt létezni.

            Egyre laposabbakat pislogott, mígnem ólmos fáradtsága úrrá lett rajta, s őt elnyomta az álom. Lidérces rémálom, a rá váró büntetésről, hogyha Shinikai ismét a karmai közé kaparinthatja. Nem akarta, el akart menekülni, de nem tudott, s a férfit körülvevő feneketlen sötétség végül őt is magába kebelezte. Rettegett, rettenetesen félt.

            A saját sikolyára ébredt hajnali egy magasságában, reszketve, vacogva, rettegve. Egy hálószobában találta magát, nem pedig azon a fotelon, amiben elaludt. Mindenütt sötét volt, a berendezést képző bútorok körvonalait alig látta, rajta pedig csak egy bordó, szállodai hálóköntös volt. Szíve vadul kalapált, riadtan, szaporán szedte a levegőt, s csak arra tudott gondolni, hogy az egészet pusztán álmodta: a szökést, és Maou-t.

„Maou!"

            - Maou! - suttogta elhaló, gyenge hangon, majd egyre hangosabban, végül pedig már szabályosan kiabálta a férfi nevét. - Maou! Maou, itt vagy? Maou! - Semmi válasz.

            Vadul süllyedő-emelkedő mellkassal dobta félre magáról a takarót, s már majdnem megindult a vele szemben lévő ajtó felé a nappaliba, amikor az hirtelen feltárult. A másik helyiségből beáradó fény hátulról világította meg a jövevényt, így Hisami hosszú másodpercekig semmit sem látott belőle. Torkába kellemetlen, kínzó gombóc kúszott, ám amint felismerte az ajtóban állót megkönnyebbülten felsóhajtott - még a könnye is kicsordult. Erősen markolta a fehér lepedőt, zihálva lehunyta szemeit, s hagyta, hogy a nyugalom újból átjárja.

            Érezte, ahogy az ágy megmozdult, finoman hullámzani kezdett a rá nehezedő kezek és térdek alatt, mégsem nyitotta ki addig a szemét, amíg a férfi közvetlenül mellé nem ért, s arca alig öt centire lehetett az övétől.

            - Mi történt? - kérdezte Maou halkan, kellemesen dörmögő hangon. Bőréből áradt annak a férfi tusfürdőnek az illata, amit pár órával ezelőtt használt. Mámorító volt. Hisami erőtlenül megrázta a fejét, s a kíváncsi tekintetbe meredt, ami a beszűrődő fényben szinte világított.

            - Rosszat álmodtam... megijedtem, hogy Shinikai van itt... féltem... - mondta akadozva, majd nagyot sóhajtott.

            - Ez a hűtlen Kutyák sorsa: rettegni, mikor jön értük a Gazda. - Még mindig négykézláb térdepelt, teste már-már súrolta Hisamit. - Még mindig félsz? - Kivárta, amíg a nő a szemébe nézett, s csak aztán tette fel kérdését.

            - Nem... most már nem. - Érthetetlen módon a Véreb jelenléte jó hatással volt az idegeire... egy darabig. - Te öltöztettél át? - kérdezte, s szinte látta, ahogy pír szökik saját arcára.

            - Igen, én - mondta olyan hangnemben, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb módja. - De előtte megmosdattalak. - Kaján vigyorra szökött a szája.

            - Hogy micsoda!?

            - Nyugi! Hívtam egy női dolgozót, ő fürdetett meg, nem én. Nekem annyi részem volt ebben az egészben, hogy idehoztalak. - Lustán nyújtózkodott egyet, mint ahogy az igazi kutyák szoktak, végül elhasalt az ágyon, s fejét alkarján pihentetve nézett fel Hisami arcába. - Itt maradjak? - kérdezte komolyan, mindennemű hátsó szándék nélkül.

            - N-nem kell, már jól vagyok - nyökögte zavartan, pillantását pedig villámgyorsan elkapta az egy szál boxerben heverésző férfiról.

            - Biztos? - Hirtelen megfogta a nő kezét, mire az összerezzent. - Jéghideg a kezed, és még mindig reszketsz.

            A megállapított tünetek közül csupán az első vonatkozott az álomra. A másodikat már az ő jelenléte váltotta ki. Hisami nem szólt semmit, csak megadóan kifújta a levegőt, majd visszafeküdt, Maou felé fordult és magukra terítette a takarót. A férfi egy kicsivel magasabban feküdt, mint ő, de ez egyiküket sem zavarta.

            - Ha kényelmetlen, szólj, és ígérem, kimegyek - súgta Maou, ajkaival a nő homlokát súrolva. Egy cseppnyi ellenvetése sem volt, ezért amennyire csak lehetett odabújt a Vérebhez. - Csak óvatosan! - szólt kissé rekedt, figyelmeztető hangon. - Sajnos, rég voltam már nővel, szóval, ha lehet, ne nagyon mocorogj...

            - Maou... köszönöm... - A férfi egy szívdobbanásnyi időre mozdulatlanná dermedt, majd jobb karját a nő feje alá csúsztatva párnaként ajánlotta fel neki, másik kezével pedig magához láncolta őt. Érezte, ahogy a kicsi, hideg ujjak a mellkasánál néha meg-megrezzentek, ahogy a forró lehelet felmelegítette a nyakát, és ahogy a bozontos, rendezetlen hosszú tincsek a karját cirógatták. Legszívesebben felüvöltött volna, csak azt nem tudta, hogy miért.

            - Jó éjt, Hisami...