|
Kalózvér
Sayara 2009.07.12. 11:10
Az ágyban fekve nézte a napfelkeltét. A tegnap esti beszélgetés után szemernyit sem aludt. Pedig ólmos fáradtság uralkodott rajta, mégis, mikor lehunyta szemeit, csak a másik arcát látta maga előtt, ahogy elzárkózik előle és kijelenti, hogy semmi köze az életéhez. Kizárta őt…
Most, hogy újra a férfi felé terelődtek a gondolatai, nem tudta elviselni a tudatot, hogy itt fekszik… Nehéz szívvel ült fel és szállt ki az ágyból, hogy a sarokban álló székhez menjen, amin a ruhái pihentek. Gyorsan átkapkodta őket magára, majd visszafordult az ágyhoz, hogy letegye a hálóinget.
Megtorpant.
Jobb lesz, ha nem jön vissza ide többet… Minek, ha úgy sem szólnak egymáshoz? Ha nincs közük a másikhoz? Megmarkolta a kezében tartott hálóinget, majd bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult. Nem pillantott hátra, miközben kilépett az ajtón. Összeszorított állkapoccsal zárta be maga mögött, s magabiztos léptekkel felment a lépcsőn. A fedélzeten alig voltak. Legnagyobb meglepetésére a kormánynál nem a Kapitány állt, hanem Colin. Nathan éppen akkor ment le a hajókonyhába vezető lépcsőn, úgyhogy nem ment utána… nem akart zavarni…
Rámosolygott Timre, aki a korlát mellől figyelte őt. Odasétált hozzá, majd rákönyökölt a korlátra. A reggeli, hűvös szellő kellemesen simogatta arcát és játszott kibontott tincseivel, amiket elfelejtett összefogni. A hullámok kékesen csillogtak a felkelő nap fényében.
- Jó reggelt – köszönt Timnek.
- Neked is, Beth… - válaszolt azon a simogatóan mély hangján, ami mindig megnyugtatta Beth-t. – Nincs korán még?
- Nem igazán tudtam aludni… - mosolygott, de tudta, hogy annyira hamis, hogy még a fejük felett repkedő sirályok is kuncognak magukban.
- Mi a baj?
Elizabeth belenézett a férfi csokibarna szemeibe, és azt hitte, menten elsírja magát. Mi ütött belé? Idejében elpislogta könnyeit, mielőtt azok kicsordultak volna. Újra a tenger felé fordította tekintetét. Feltámadt a szél, ő pedig felsóhajtott.
- Mennyi idő, míg a szigetre érünk? – kérdezte végül. Utálta, hogy megremeg a hangja.
- Három nap vagy négy, ha nem jön közbe semmi… rosszul érzed magad?
Beth rögtön megrázta a fejét. Mekkora egy hazugság!
- Csak kíváncsi voltam…
- Tegnap is megkérdezted…
Beth beharapta alsóajkát, később pedig erőltetetten felnevetett, ami közel állt a hisztériához.
- Tényleg? Nem is emlékszem rá!
Tim sokáig fürkészte az arcát, végül ő is a tenger felé fordult.
- Ha nem akarod elmondani, nem muszáj! De a beszéd sokat segít!
Óóóó hát persze! Végülis miért is ne kürtölhetné a világba, hogy beleszeretett abba az átkozott kalózba, de az észre sem veszi? Hogy egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem érdekli, és hogy nincs beleszólása az életébe? Miért is ne?
Nem csinál magából idiótát!
- Félek a szigettől…
Ez is hatalmas hazugság. Már rég megbarátkozott a gondolattal, hogy ott fog élni… már tervezgetett is egy kicsit…
- A sok szóbeszédnek, ami terjeng a fele sem igaz… szinte az összes rosszat mi találtuk ki és terjesztettük el, hogy elkerüljenek minket! Téged pedig rögtön befogadnak majd, meglátod… rendkívüli teremtés vagy, Beth… meg fognak becsülni…
A könnyei újra fojtogatni kezdték.
Nem! Mondhatod! El!
Talán Valerienak!
- Jó reggelt, Tim! Beth!
Tim arrébb „csúszott”, hogy maga és a lány közé engedje Riot.
- Neked is, Rio… - válaszolt halkan Beth.
A csend, ami közéjük telepedett, egyáltalán nem volt kellemesnek mondható. Beth már éppen arra gondolt, hogy elköszön a két férfitól, és megkeresi Valeriet, mikor Manuel ismét megszólalt.
- Valami gond van?
- Ó most látom, hogy segítség kell! Várj Peter! Megyek! – harsogta Tim és ahogy mondta, el is ment a párostól.
Elizabeth még kisebbnek érezte magát, még nyomorultabbnak… ez annyira átlátszó volt…
- Bánt valami? – szólalt meg Rio közvetlenül mellette. Elizabeth annyira „elmerült” a tenger hullámainak csillogásában, hogy észre sem vette a férfit. Ijedten kapta felé a fejét és nézett a másikra.
- Kellene? – kérdezett vissza. A férfi szemei összeszűkültek egy kicsit, úgy vizslatta a lány arcát. Beth zavartan sütötte le szemeit, s az ujjait kezdte el „tördelni” idegességében.
- A Kapitány, igaz? – halkította le Rio a hangját, és még közelebb hajolt a lányhoz.
- M… mi köze van most mindehhez a K-Kapitánynak?
Rio a kezébe fogott egy kósza tincset, amit felé fújt a szél, majd ujjai között morzsolgatni kezdte. A lány, torkában dobogó szívvel figyelte a mozdulatait… miért ilyen kedves vele? Van valami hátsó szándéka?
- Miatta vagy ilyen…
Beth többször is pislogott.
- Tévedsz.
Rio a lány szemeibe nézett. A hajtincset a szájához emelte, miközben újra megszólalt.
- A Kapitány sok nő szívét törte már össze… nem szeretném, ha te is egy lennél a sok közül…
- Én egyáltalán nem…
- Legalább magadnak ne hazudj! – komorodott el Rio. Kezét egy kicsit megemelte, és hagyta hogy a hajtincs lassan kicsússzon ujjai közül. – A Kapitánynak rengeteg nője van a szigeten… ha kikötünk, egy hétig biztosan nem fogod látni… ezt csak azért mondom el, hogy felkészülj rá…
- Semmi közöm a Kapitány magánéletéhez! – morogta Beth összeszorított fogakkal.
Ijedten hőkölt hátra, mikor a férfi közelebb hajolt. Rio megállt a mozdulat közben, és inkább elmosolyodott. – Ezt örömmel hallom…
A lány furcsállta a szavai mögött megbúvó megkönnyebbülést és a vidám hangsúlyt. Tényleg ennyire örül annak, hogy nincs semmi közte és a Kapitány között? Hát ezek szerint…
Ha jól emlékszik, a férfi spanyol volt… le sem tagadhatta volna… Sötétbarna, hullámos, nyakközépig érő tincsek, határozott vonások, sötét, hosszú szempillák, és tüzes tekintet… ami most egyenesen rászegeződött. Beth nyelt egyet.
- Nem kellene visszamenned hozzá… - mondta halkan a férfi. Beth még egyszer nyelt egyet, és kétségbeesetten nézett az előtte álló férfi szemeibe.
- Miért? – suttogta.
- Nem akarom, hogy bajod essen…
Rhys mellett? Ugyan már! Attól, mert összekaptak, nem fog késsel nekiugrani a nyakának… nem fogja bántani… nem fogja… azt mondta, nem tudna nőt bántani… nem fogja…
- Én…
- Rio!
A nyers, vad, éles hangtól Beth egész testében megmerevedett, arcából az összes szín kifutott. A férfi kiegyenesedett, Elizabeth pedig akkor döbbent csak rá, hogy mennyire közel hajolt hozzá. Zavartan fordult vissza a tengerhez, hogy lélekben összeszedhesse magát. Hallotta, hogy Rio elmegy mellőle. A csend szinte tépte az idegeit. Vajon most mit csinálhat? Magában tartva a levegőt fordult hátra. Rhys éppen mondott valamit Rionak, de olyan halkan, hogy a lány semmit sem értett belőle. Rio háttal állt neki, Rhys pedig a nyakánál fogta. Nem szorította, egyszerűen csak ott tartotta a kezét, miközben egyenesen Beth szemeibe nézett. Könyörtelenül… hidegen… Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni… elzárta magát.
Végül elengedte a másik férfi nyakát. Rio kihúzta magát, majd Rhys szemeibe nézett. Furcsán komor volt a tekintete, de minden benne volt. Elszántság, dac, kihívás.
Miután elment, Rhys ismét a lány felé fordult. Állkapcsát összeszorította, nagy levegőt vett s odament hozzá. Beth már szinte a korláthoz tapadt, annyira szorította. Nem mert a szemeibe nézni, így csak nyelt egyet, ahogy megállt előtte a másik. Jó időtöltés volt elmélyedni az ing ráncaiban…
- Elmagyaráznád, hogy mi is volt ez? – kérdezte Rhys fojtott hangon. Beth egész testében megremegett, térdei elgyengültek, szíve kihagyott egy ütemet, aztán őrült iramban kezdett neki újra.
- Nem történt semmi… - válaszolt a lány alig hallható hangon.
- Igen, mert közbeavatkoztam…
- Miért avatkoztál közbe? – nézett fel rá végül.
A férfi szemei elsötétültek, most inkább hasonlított a viharos tengerekre, mint a napos, felhő nélküli égboltra. Állkapcsát újra összeszorította.
- Nem válaszoltál a kérdésemre… - morogta.
- Azt mondtad nincs beleszólásom az életedbe… nem értem, hogy akkor te miért vonsz felelősségre…
- A hajómon vagy… - próbálta kihúzni magát a kérdés alól. – Mindenhez közöm van, ami itt történik…
- Ó hát persze… egyáltalán szabad megszólalnom? Csoda, hogy még nem zártál le valamelyik kabinba, megkötözve… mert ugyebár ez is hatalmadban áll, Kapitány! – válaszolt dühösen. Miért van az, hogy ez a férfi mindig kihozza a sodrából?
- Tényleg ezt akarod? Hogy úgy bánjak veled, mint egy darab ronggyal? – sziszegte Rhys, összeszorított fogai között. – Ha nagyon akarod, teljesíthetem a kérésedet… hatalmamban áll! – ismételte a lány szavait.
Beth ökölbe szorította kezeit. Szinte már remegett az idegtől, könnybe lábadt a szeme, ajkait egy vonallá préselte.
Rhys jéghideg tekintetét a lányéba fúrta és közelebb hajolt. Beth csak egy kicsit dőlt hátrébb, ajkai elváltak egymástól, száján át vette a levegőt.
- Ha kedveled a spanyolt, add meg neki a lehetőséget, hogy életben maradhasson, azzal hogy nagy ívben elkerülöd…
A lány zavartan pislogni kezdett.
- Nem történt köztünk semmi… - A francba, miért is magyarázkodik?
- Még nem! – suttogta. – És nagyon ajánlom, hogy ne is történjen…
- Nem akarod az egész hajót eltiltani tőlem? – kérdezte gúnyosan, ugyanakkor megtörten.
- Jó ötlet… - hajolt még közelebb hozzá. Beth összeszorította szemeit és elfordította fejét. Benne rekedt a levegő, mikor megérezte a másik száját az arcán, ami átsiklott a fülére. Gyomra diónyira zsugorodott, körmeit belevájta a korlát kemény fájába. Rhys követte ajkaival a lány fülének ívét, majd újra megszólalt.
- Ne akarj bajt magadnak, Beth… Ne akard, hogy Rio is úgy járjon, mint az, az angol kutya…
Beth lelki szemei előtt megjelent Tom, ahogy élettelen teste elterül a földön…
- Tom nem az embered volt… - suttogta vissza a lány. Rhys a fogai közé vette a lány fülcimpáját és gyengéden meghúzta egy kicsit.
- Attól még lehet ugyanolyan halála…
- Képes lennél arra, hogy megöld őt? Miattam?
Rhys rögtön megállt a kis játék közben. Magában átkozódva kiegyenesedett. Megvárta, míg a lány felnéz rá, csak az után válaszolt.
- Amikor először hoztalak fel erre a hajóra, tettem egy ígéretet…
Beth-ben élénken élt a kép… A hajót koromsötétség vette körül, csak a gyertyák világították meg a fedélzetet. Félmeztelen férfiak, szenvedélyes, vad tekintetek… A Kapitány szorosan tartotta maga mellett, egy lépést sem tett nélküle… „Ha bárki hozzá mer nyúlni, saját kezűleg fogom kinyírni…”
- Szabad akaratomból vagyok itt… - válaszolt mégis.
- Az ígéretem addig tart, amíg le nem szállsz a hajóról… addig pedig senki sem változtathatja meg… még Te sem!
- Nem vagyok a tulajdonod… - lépett egyet hátra. Rhys követte.
- Ha tetszik, ha nem, ami ezen a hajón van, mind az enyém! Az ő életük felett is én rendelkezem! – mutatott körbe a legénységre utalva. – Te sem vagy kivétel ez alól, Beth! Jobb, ha hozzászoksz…
- Miért is gondoltam azt, hogy a férfiak lehetnek különbözőek… pedig mind egyformák! – morogta gúnyosan a lány és elindult, hogy ott hagyja a férfit, de az megragadta a felkarját.
- Engem ne hasonlítgass máshoz, Beth! Egyáltalán nem ismersz!
A lány nem szólt semmit, csupán jelentőségteljes pillantást vetett a kezére, amely a karját szorongatta, majd újra a szemeibe nézve kérdőn felvonta egyik szemöldökét.
- Biztos vagy benne?
Rhys úgy engedte el, mintha parázshoz nyúlt volna. A lány komor tekintettel hátrált.
- Valerieval fogok aludni… és nem érdekel, hogy mit szólsz hozzá... Engedelmével, Kapitány!
Megfordult és a lépcső felé vette az irányt. Rhys tombolt belül, legszívesebben addig szorongatta volna azt a csinos kis nyakát, amíg csillagokat nem lát!
Aztán elengedné... és minden kérdezés vagy kérés nélkül az ágyába vonszolná…
Most kétség kívül ő nyerte ezt a… csatát. A háború viszont még hátra van… abból pedig nem enged.
Körbe nézett és észrevett néhány oldalsó, sunnyogó pillantást. Csak nyugalom! Nem kezdhet el itt őrjöngeni az emberei szeme láttára! A lányt majd megtanítja arra, hogy miért is nem szabad ellenkeznie… Talán jobb, ha minél hamarabb hozzá is kezd…
Nyugodt, talán túlságosan is kimért léptekkel a kabinja felé vette az irányt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
