|
Kalózvér
Sayara 2009.07.12. 11:11
Elizabeth remegő kezekkel kereste a nyakláncát. Ó, hogy a fenébe! Miért is kellett levennie azt az átkozottat? Mérgesen az ágyhoz lépett, hogy átkutassa a paplanokat, hátha ott van. Feltérdelt, és a párnákat is megrázta. Sehol semmi.
Fáradtan felsóhajtott, s kezeibe temette az arcát.
Egész életében nem volt ennyit ideges és dühös, mint ez alatt a néhány hét alatt, amit a kalózokkal töltött. Nem fogja elérni a célját, miszerint új életet kezd a szigeten, mert fel fog robbanni!
Még hogy a tulajdona! Egy frászt! Jó, abban egyetértett, hogy muszáj egy olyan valakinek lennie a hajón, akinek a szavára mindenki figyel, hallgat és engedelmeskedik, de ő egyáltalán nem volt a legénység tagja! Ő csak átutazóban van! Az, hogy erre a hajóra került, egyáltalán nem az ő hibája! Éppen ezért szökött el Angliából… már nagyon unta és gyűlölte, hogy mindenki csak parancsolgat neki, feltételeket szabnak… Nem akarja, hogy a férfi is így bánjon vele…
Bántotta a tudat, hogy ennyire ki kellett fordulnia önmagából… nem szokott ő ilyen lenni… általában csendesen meghúzódik egy árnyékosabb sarokban, hogy lehetőleg senki ne vegye észre, és elfogadja a dolgokat. Azt hitte, hogy itt nem kell „harcolnia” senkivel… nem az ő stílusa volt az, hogy kiabáljon, őrjöngjön, csak azért, hogy elérje azt, amit akar. Az nem ő lenne… Az már más kérdés, hogy a férfi közelében, minden megváltozik… mintha nem is önmaga lenne. Olyankor bármire képes. Még a hangját is megemeli… meg is emelte. Tisztában volt azzal, hogy a kalóznak viszont ez hatalmas szálka lehet a szemében. Még hogy egy nőé legyen az utolsó szó? Ráadásul úgy, hogy az egész hajó hallotta? Bármit, csak ezt ne! Tudta, hogy eljön az, az idő, amikor ezt visszakapja. Kamatostul. Azt is tudta, hogy nincs ez annyira messze… Próbált rájönni a férfi viselkedésének okára: Mi irányíthatta, amikor elhívta onnan Riot? Amikor megfenyegette őt, hogy megöli a férfit, ha még egyszer a közelébe megy? Mi oka lehetett rá? Féltékeny lenne? Nem. Semmiképp. Ha féltékeny lenne, azt a tudtára adta volna… Legalábbis szerinte. Biztosan! Ha érezne valamit iránta, nem zárta volna ki az életéből, és nem mondta volna azt, hogy semmi köze hozzá. Nem érez iránta semmit. Ergo, nem lehet féltékeny! Furcsa, hogy ez a következtetés milyen nyomasztóan hatott rá… Amúgy sem érezte magát valami fényesen, de ezzel a tudattal akár tőrt is szurkálhatna magába az sem fájna jobban. Visszatérve Rhyshoz. Ha nem féltékeny, akkor…
- Zavarok?
Beth ijedten kapta fel fejét és meredt az ajtóban álló alakra. Ennyit erről! Csak egy percnél is többet kell rá gondolni, már is megjelenik! Mint egy démon, akit megidéznek! Inkább az Ördög…
Gyorsan lekászálódott az ágyról, majd kihúzta magát. Kezeit összekulcsolta a háta mögött és úgy nézett a hamisan mosolygó kalóz szemeibe. Te jó ég… biztos, hogy a fejébe vett valamit… A gyomra bukfencet hányt. Igen… biztosan! Nem kell figyelmesen nézni őt ahhoz, hogy rájöjjön. Elég egy pillantás…
- A nyakláncom kerestem… - szólalt meg végül rekedten.
- Csukott szemmel? – kérdezte csak annyira hangosan, hogy a lány tisztán hallhassa.
- Elgondolkoztam… vagyis… azon gondolkodtam, hogy… hova is tehettem…
- Értem… - válaszolt a férfi, majd ellökte magát az ajtótól, s ezzel a mozdulattal kihúzta a kulcsot a zárból. Ó, Szent… szűz… nem is hallotta, hogy bezárta! Te jó ég! Uramisten! „Csak semmi pánik, Beth! Légy diplomatikus! Ez a férfi… kalóz… nem bántana téged! Ő maga mondta!” Ha jól emlékszik… csak hogy az agya mostanában igencsak… kihagy… mint most is…
- Én is gondolkodtam… - kezdett bele Rhys és letette a kulcsot az asztalra.
- Ó… tényleg? – kérdezte a lány cérnavékony hangon, miközben tekintete a férfi és a kulcs között ugrált. Próbált rájönni hogyan lehetne úgy odajutni a kulcshoz, majd az ajtóhoz, hogy lehetőleg hozzá se érjen a férfihoz…
- Igen… - bólintott Rhys és lassú, magabiztos, leginkább egy ragadozóéhoz hasonló léptekkel elindult felé. – Arra jutottam, hogy… - a hatásszünet kedvéért megint megállt egy pillanatra a beszédben, miközben ismét lépett egyet a lány felé. Beth pedig hátrálni kezdett. – talán hallgatni fogsz rám, ha bevezetek egy szabályt…
- Szabályt? – kérdezett vissza, csak hogy húzza az időt.
- Igen… szabályt… nem túl bonyolult… - arcán újra megjelent az a gonosz, féloldalas mosoly, amit Beth annyira… utált és imádott egyszerre. A helyzettől függött… most kimondottan gyűlölte… ez a mosoly… még inkább sátáni külsőt kölcsönzött a férfinak…
- Miféle szabályt? – kérdezte és felsikított magában mikor a keze nekiütközött a falnak. Egy gyors oldalra lépés, és már is szabadabb lett… egy kicsit…
- Röviden összefoglalva annyi, hogy… - egy kicsit nagyobbat lépett és gyorsabban. Élvezettel nézte, ahogy a lány is gyorsabban hátrált… - minden tettednek következménye lesz…
- Büntetés? – kérdezett ismét vissza Beth s megtorpant egy pillanatra a meglepettségtől. A férfi már két lépéstávolságban volt, úgyhogy újra hátrálni kezdett.
- Igen… csak nem akartam ennyire… keményen fogalmazni…
- A lényeg ugyanaz…
- Végülis…
- És mi a büntetésem? Korbács? – a lány hangja csöpögött a gúnytól, de Rhys kihallotta belőle a félelmet is. Sikerült egy kicsit ráijeszteni…
- Ha szereted… - szélesedett ki a mosolya.
- Nem igazán… - rázta meg a fejét rögtön. – a köteleket… sem.
Rhys drámaian felsóhajtott és hagyta, hogy a lány felmarkolja a kulcsot az asztalról. – Nem pont kötelekre gondoltam…
- Bilincs? – találgatott tovább Beth, miközben újra hátrálni kezdett, most már az ajtó felé. Nem kell sok és szabad lesz… valamennyire… csak ebből a helyiségből jusson ki! - Láncok?
- Hm… nem hangzik rosszul.
Beth háta az ajtónak ütődött. Remegő kezekkel próbálta a kulcsot a zárba helyezni. Mikor sikerült, majdnem sírva fakadt, hogy az nem fordul el jobbra… Pont ilyenkor kell ennek is beragadnia! Az átkozott!
Rhys odaért hozzá. Lefogta a lány kezeit, kivette belőle a kulcsot. Visszatette azt a zárba.
- Nem volt bezárva… - mondta halkan, majd balra fordította. Beth hallotta a zár kattanását, s ez olyan volt a füleinek, mint valami végítélet… Ó, te jó ég! Simán kiszaladhatott volna…
- Bilincsek… - suttogta a férfi, miközben egyik kezébe átvette a bal csuklóját, a másikban pedig ott maradt a jobb. – láncok… - megfordította, Beth-t hogy a lány háttal álljon az ajtónak, kezeit pedig magasba emelte és az ajtóhoz „szegezte”. – kezekre még csak nem is gondoltál…
- Menj a pokolba… - suttogta Beth remegve.
- Már ott vagyok… - hajolt a nyakához, s orrával végigsimított rajta. – Onnan jöttem…
- Hogy engem kínozz… - nyögte Elizabeth. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne rángassa ki a fogságból a karjait, és ne szorítsa magához a férfit.
- Hogy egymást kínozzuk…
Rhys hátra hajtotta a lány fejét, majd a torkát kezdte el finoman harapdálni… nagy önelégedettséggel hallgatta Beth sóhajait és elfojtott nyögéseit.
- Mi a büntetésem? – kérdezte s közben arra gondolt, hogyha ilyesmi lesz a büntetés, bármi rosszat elkövet…
- Az attól függ, mekkora marhaságot követsz el… bár minél nagyobb, annál jobb…
- Neked…
- Neked is.
- Nem értem mit követtem el – sóhajtott Beth és újra megerősítette magát, hogy nem szabad kiszednie kezeit a szorításból.
- Visszafeleseltél… ellenszegültél… megkérdőjelezted a szavam…
- És ezt nem szabad?
- Nem… egyáltalán nem…
- Akkor… - nyelt egy nagyot, mielőtt folytatta volna. Csodálta, hogy nem érezte azt a szorongató félelmet és menekülés vágyat, mint korábban Johnnál, mégha a kalóz le is fogja ebben a pillanatban. Ideje volt bevallani magának, hogy élvezte. Amint ez a tett-büntetés dolog felvetődött, elkezdődött egy játék. Egy olyan játék, ahol senki sem nyerhet, és senki sem veszíthet. Amiben ő maga is nagy kedvvel játszik… Ahol egyenrangúak… és ahol nincsenek szabályok…- Ezekre mit szabsz ki?
Rhys gondolkodás nélkül hajolt le, hogy lecsapjon a lány ajkaira. Beth egyáltalán nem tanúsított ellenállást, odaadóan simult a másikhoz. Nem sokáig tudta játszani a bilincs szerepét; kezeit lassan lecsúsztatta a lány karján, végig a mellei mellett, le a bordáin, majd a csípőjénél állapodott meg. Te jó ég, mióta várt már erre!
Belenyögött a csókba s még inkább nekifeszült a lánynak, mikor megérezte, hogy átkarolja a nyakát. Most már tagadni sem tagadhatta volna, hogy mennyire kívánja a lányt… Beth biztosan tisztában van vele, ugyanis eléggé nyilvánvalóan nyomódik a hasának…
Azt viszont ő tudta, hogy ez mennyire nem helyes… nem… nem fektetheti le… Nem azért, mert nem akarta… Isten lássa lelkét, bármit megadott volna érte. Viszont tudta, hogy a lány nem igazán jönne ki saját magával a dolgok után. Nem hiszi, hogy az új életét egy kalóz ágyából kiszállva akarja elkezdeni…
Megszakította a csókot.
- Ezekért… - akkorát nyelt, hogy azt még ő maga is hallotta. – ezekért ennyit kapsz…
Beth úgy zihált, mintha kilométereket futott volna le. Ajkai vörösen csillogtak, szemei elsötétültek a vágytól, egész teste enyhén remegett. Nem a félelemtől.
Ez nem lehet igaz, már megint el akarja taszítani magától? Több okból is tudta, hogy hányadán áll a férfi. Kívánta őt… Ezt látta a szemeiben, érezte a csókjaiban és… hát igen. Ott lent is. Azt már nem nagyon tudta felfogni, hogy miért is áll meg mindig…
Ideje lenne a saját lábára állni, nem? El tudja dönteni, hogy mit akar. Ebben a percben bármit megadott volna azért, hogy a kalóz végre a karjaiba zárja és eltöltsön vele néhány órát… Ez olyan nagy kérés? Azok után, hogy annyi mindenen keresztülment? Neki is ugyanolyan joga van a gyengédség kérésére, mint bárki másnak ezen a bolygón. És hogy ezt a gyengédséget egy férfitől kapja. Az már legyen az ő dolga, hogy a kiválasztott férfi éppenséggel egy kalóz…
A lehetőség mindenesetre megvan. A dolog vége már nem rajta fog múlni… Most vagy soha…
- És a te büntetésed? – kérdezte lihegve.
- Tessék? – kérdezett vissza, s közben még inkább belemarkolt a lány csípőjébe.
- Azt mondtad egymást kínozzuk… én már megkaptam a magamét… te még nem…
Rhys torkából mély nyögés szaladt fel, ami egyszerre volt elveszett sóhaj és vágytól fűtött kérés. Beth látta rajta, hogy ebben a percben is viaskodik önmagával; mit tehet és mit nem… Látta a szemeiben, hogy az agya észérveket próbál felsorakoztatni, miközben a teste egyre inkább a lány után kapaszkodik.
Végül fejét a lány nyakához hajtotta.
- Nem tudod, hogy mire vállalkozol… - suttogta megtörten. Beth nem tudta, hogy mire vélje ezt a hangnemet. Itt áll egy férfi előtt, önakaratából ajánlkozik fel, ő pedig próbálja lebeszélni róla?
- Szerintem igenis tudom… - mondta halkan, s remegő kezekkel a férfi ingjének gombjai után nyúlt. Ezt most tényleg ő csinálja? Rhys sötétülő tekintettel követte a lány kezeinek útját, amik egyre lentebb és lentebb haladtak a gombokon. Lenézett a lányra, aki mereven tartotta szemeit saját kezein. Alsó ajkát beharapta, szuszogása és az ő zihálása elnyomta a kabin csendjét. Te jó ég…
- Ezt nem gondoltad át komolyan, Beth… - fogta meg lassan a lány kezeit, amik megálltak a mozdulat közben. Nagyon nehezére esett a dolog, de tudta, hogy így lesz a helyes. A lány még nem szabadult meg teljesen a múltjától… hogyan is szabadulhatott volna? A nyomai még mindig rajta vannak…
- Ne dönts el helyettem dolgokat! – válaszolt Beth és megpróbálta kihúzni kezeit a másik fogásából.
- Nem döntök el, csupán rávilágítok…
- Ha nem akarsz engem, akkor mond azt! Ne kertelj nekem ilyenekről! – sziszegte a lány.
Ó a… pokolba… Hát persze, hogy akarja! De hogy magyarázhatná el neki, hogy most nem a legjobb ötlet ágyba bújni?
- Beth…
- Bezársz, lefogsz, letámadsz, aztán mikor eléred nálam azt a pontot, hogy már az őrület határán állok, egyszerűen csak faképnél hagysz! Nem tudok rájönni, hogy most velem, vagy veled van a gond! Néhány perccel ezelőtt még nagyon úgy látszott, hogy végre valahára nőként tekintenek rám, nem úgy, mint egy darab tárgyra, de ezt is megtagadtad tőlem! Te döntsd el, hogy mit akarsz pontosan, de addig kérlek, ne játssz velem! Lehet, hogy neked ez jó szórakozás, de nekem egyáltalán nem! – fakadt ki Beth. Újra megpróbált kiszabadulni, de Rhys nem hagyta magát. Dühösen rámeredt a férfira.
- Én… nem hiszem, hogy tényleg ezt akarod… nézz már szét Beth! Nézz rám! Tényleg egy ilyen alaknak akarod adni magad?
Beth eltátotta egy kicsit a száját, végül összezárta. Minden mérgét összeszedve rántotta meg kezeit, amik ki is szabadultak a szorításból.
- És ezt miért nem akkor kérdezted meg magadtól, mielőtt bejöttél volna utánam? – kérdezte kiabálva. A düh könnyei csorogtak le az arcán, és indulatosan ellökte maga elől a férfit.
- Nem gondoltam, hogy idáig jutunk… - védekezett Rhys és hátrált még egy lépést a biztonság kedvéért.
- Hát persze, hogy nem! – kiabált tovább a lány. – Te mindig csak azt hiszed, hogy bárki, aki csak meglát, rögtön a lábaid elé veti magát… én nem voltam ennyire… gyenge, mégis mikor elérted ezt, meghátrálsz! Van egyáltalán egy olyan lény ezen az átkozott földön, aki ki tud igazodni rajtad? Mert én nem! És ebből már nagyon elegem van! Egyik pillanatban kedvesen bánsz velem, úgy érzem magam, mintha különleges lennék, a másikban pedig eltaszítasz, hátat fordítasz…
- Különleges vagy Beth, ezért nem…
- Nekem ne mondd azt, hogy különleges vagyok! – emelte meg még jobban a hangját. – Ha az lennék, nem bántak volna velem így! És te sem bánnál így velem! De nem vagyok az, és nagyon úgy látom ez éppen kapóra jön neked! „Egy idióta a hajómon, akivel kedvem szerint játszadozhatok! Jó időtöltés!”
- Ezt egyáltalán nem mondtam! – állt a sarkára most már Rhys is.
- Nem, de gondoltad! – mutatott rá villámló szemekkel.
- Kiforgatod a szavaimat! Csak azért csinálod ezt, mert nem vittelek ágyba! Tényleg ezt akarod? Csak ennyi hiányzik ahhoz, hogy befejezd végre?
- Gyűlöllek… - sziszegte Beth összeszorított fogai között.
- Most már gyűlölsz? – tárta szét karjait Rhys mérgében. – Te sem vagy túlzottan kiszámítható, Beth!
- Mert ezt teszed velem! – kelt ki magából a lány. Kezeit ökölbe szorította, körmei a tenyerébe vájtak.
- Én nem tettem veled semmit! – kiáltott ő is vissza. – Az a furcsa, hogy normális ember módjára viselkednek veled? Hiányzik az, hogy megkötözzenek?
- Utállak! – tombolt Beth és hozzá vágott egy térképet a másikhoz.
- Azért ez már egy fokkal jobb, mintha gyűlölnél… - vetette vissza gúnyosan vigyorogva.
- Gyűlöllek! – hajított el megint egy kisebb könyvet.
- Ezt már mondtad egyszer… Pedig két perccel ezelőtt majd meghaltál, hogy minél közelebb lehess hozzám… és még velem van a baj? – háborodott fel újra.
- Két perccel ezelőtt nem igazán vettem észre, hogy baj lenne veled… legalább is lent, nem! – ragadott meg még egy könyvet. – De hogy fent bajok vannak, az nagyon biztos…
- Ó, szóval most sértegetni akarsz?
- Nem sértegetlek! Az igazat mondom! Mindenkinek fáj az igazság… Szerintem csak most döbbensz rá, hogy nem vagy tökéletes… Ez elég rossz lehet neked…
- Én legalább nem fekszem le mindenkivel!
- Te… szemét…
Újabb könyv.
- Ha még egyet eldobsz…
- Akkor mi lesz? – kérdezte Beth könnytől csillogó arccal, kezében lóbálva egy vaskos könyvet. – Megbüntetsz? – a hangja tömény gúny volt.
- Nagyon megbánod!
Beth magasra emelte a könyvet, s egy pillanat múlva hagyta, hogy kicsússzon az ujjai közül…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
