|
Kalózvér
Sayara 2009.07.12. 11:12
- Féltem őt… ennyi az egész…
Nathan állkapcsa megfeszült, karjait keresztbefonta maga előtt, s türelmetlenül dőlt a hajókonyha ajtajának. Onnan figyelte a most furcsán megszeppent nőt, aki zavartan pakolgatott a káosz uralta helyiségben.
- Annak ellenére, hogy félted, mindenbe belerángatod!
Valerie felkapta a fejét és villogó tekintettel a férfira meredt.
- Nem rángattam bele semmibe!
- Val… Rhys világosan megmondta, hogy nem jöhet fel… erre te a legelső alkalommal férfiruhát húzol rá és felhozod magaddal…
- Nem vagyok hajlandó egyedül hagyni egy átkozott kabinban! – emelte meg a hangját. – Te sem lennél elragadtatva az örömtől, ha egy olyan kis helyen kellene gubbasztanod egész álló nap!
- Ebben igazad van, de…
- Nincs semmi de! – szakított félbe mérgesen. – Nem fogok változtatni a nézeteimen, és nem is fogom megbánni… nem fogom hagyni, hogy minden életkedve elszálljon mire a szigetre érünk… Rhys úgysem bántja őt, inkább harapná le tőből a saját karját… nem fogok neki ebben engedelmeskedni…
- Mintha olyan sűrűn engedelmeskednél bárkinek is… - morogta Nathan az orra alatt.
- Ó, már megint a sértett büszkeség, igaz?
Nathan kihúzta magát s összeszűkült szemekkel meredt a nőre.
- Nem tudom miről beszélsz…
- Hát persze, hogy nem… - állított fel egy széket Valerie. – Ilyenkor sosem tudod… ilyenkor egyik férfi sem tudja, hogy miről beszél egy nő… tudom, hogy elég nagy szálka vagyok a szemedben, de nem igazán tud érdekelni…
- Miért lennél az?
- Ugyan már Nathan! Ne tettesd magad hülyének! Tisztában vagyok azzal, hogy nem hagy nyugodni a tudat, hogy itt vagyok ezen a hajón, ahol ezt a helyet kivéve – tárta ki karjait. - mindenhol csak férfiak hemzsegnek… és nem hagyom magam…
Nathan a fogait csikorgatta, miközben előre lépett, és az asztalra támaszkodva a nő szemeibe nézett.
- Tudod ilyenkor nagyon bánom, hogy segítettem neked felkerülni ide… nem tudom, hogy felmerült-e benned az elmúlt évek alatt, hogy az életedet, nekem köszönheted! – kiabált már a végén.
- És most persze azt várod el tőlem, hogy hátra vágjam magam előtted, szívből jövő hálával eltelve…
- Te… te tisztára megőrültél! – fakadt ki Nathan.
- Nem, egyszerűen csak ismerem a gondolkodásodat…
- Ismered? Hát ezen nevetnem kell!
- Nevess is! Tudom, hogy megbántad, hogy segítettél munkát találnom! Mert legszívesebben végignézted volna, ahogy beállok egy bordélyba… ott legalább csak fizetned kell, és máris megkapsz…
- Fejezd be, Val!
- Ó én befejezem… elvégre ez a dolgom, ne…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert egy erősebb rántást érzett a bal karján, s egy fordulat után a férfival találta szembe magát, ahogy az nekinyomja a falnak. Annyira meglepődött, hogy szólni sem tudott, így egész testében megmerevedve hagyta, hogy Nathan lehajoljon hozzá, majd ajkait az övére nyomja. Tűzhöz hasonló forróság áradt szét végtagjaiban, és az egész az altestében összpontosult. Egyáltalán nem volt gyengéd, de ezt valahol meg is értette. Még sem tudott kiigazodni rajta.
De mégis mi a francot csinál? Megesküdött! Megesküdött rá!
Bármennyire is nehezére esett, ellökte magától, majd dühösen pofon vágta. Túlságosan hangosnak tűnt a csattanás a kis helyiségben. Remegő kezeit ökölbe szorította és zihálva ment volna el a férfi elől, ha az nem állítja meg. Vállainál ragadta meg és nyomta vissza újra a falhoz.
- Hagyj békén! – kiáltotta elveszve, de az mintha meg sem hallotta volna. Kezének a nyoma még mindig ott vöröslött a jobb arcán, és egyáltalán nem látszott, hogy meghatná az ellenkezése. Valerie kétségbeesetten küzdött ellene, de tudta, bármennyire is erősebb a többi nőnél, egy férfi ellen semmit sem ér. Gyomra újra megremegett, mikor megérezte a férfi ajkait a sajátján, de tudta, hogy nem hagyhatja magát. Erőlködve fordította el a fejét, és már majdnem sikerült elszaladnia onnan, de Nathan gyorsabb volt. Fordult vele egyet, majd két lépéssel az asztalhoz ment, ahova a hátára fektette, kezeit pedig az asztal lapjára feszítette két oldalt.
Valerie rúgott, ficánkolt, de semmit sem ért el vele. Szemeiben egyre csak gyűltek a könnyek s mikor a másik szemeibe nézett, megmerevedett, könnyei pedig kicsordultak. Nathan láthatóan szenvedett…
- Tényleg ezt akarod? – suttogta alig hallhatóan. – Hogy így bánjanak veled?
Valerie nem tudott megszólalni, szorosan összeszorította szemeit és próbálta megzabolázni könnyeit.
- Csak gondolj bele, hogyha nem erre a hajóra kerültél volna, mi lenne most veled… én tisztellek és mindenki más ezen a rohadt hajón… soha nem tudnálak bántani, de… te… te ezt annyira természetesnek veszed, elvárod mindenkitől…- folytatta tovább remegő hangon, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Hiszen… ő Nathan… a legéletveszélyesebb helyzetekben is jót tud nevetni egy viccen, vagy egy rosszul elsütött poénon… - Nem tudom mit tett veled a férjed, de jó lenne… ha rájönnél végre, hogy nem vagyok olyan… nem ő vagyok…
Valerie szipogva rázta meg a fejét és legszívesebben elbújt volna egy sötét sarokba, ahonnan soha többé nem jönne ki.
- És… csak hogy tudd… soha nem néztelek egy egyéjszakás kalandnak…
Valerie felzokogott, mikor Nathan egy csókot nyomott a homlokára, majd elengedte, és a füléhez hajolt. – Attól sokkal többet jelentesz nekem…
Valerie kinyitotta szemeit, hogy a másikra nézzen, de addigra Nathan már elfordult és az ajtóhoz ment. A nő az ajkába harapott, körmeit a tenyerébe vájta, hogy visszafogja magát, és ne kiáltson, vagy menjen a férfi után. A szíve még mindig a torkában dobogott, de most hányingere is támadt. Mi a francot művelt?
Felült és nem érdekelte a hátába nyilalló fájdalom. Leszállt az asztalról. Meg kellett kapaszkodnia remegő térdei miatt. Úgy érezte, mindjárt eltűnnek a helyéről, ő pedig a földön köt ki. El kell jutnia Beth-hez! El kell mondania… muszáj beszélnie…
Két lépés volt.
Mindent eldöntő.
Rhys a tarkójánál ragadta meg a lány haját majd hátrafeszítve a fejét megcsókolta. Minden dühét és vágyát beleadta, egyáltalán nem olyan volt, mint szerette volna. Nem volt gyengéd. Sem türelmes. Legnagyobb meglepetésére azonban, Beth nem tiltakozott, nem kezdett el hadakozni. Megragadta őt az ingjénél fogva és úgy húzta még inkább magához.
Rhys úgy érezte, mintha elpattant volna benne egy húr. Egyáltalán nem sejtette, hogy honnan jön a nőből ez a vadság. Talán a több éves elnyomottság teszi… de most adja meg neki, amit kért?
Minden kirepült a fejéből, amikor Beth beletúrt a hajába és egyik combját az övéi közé nyomta. Egy rántással kapta ölbe a nőt, aki készségesen fonta lábait a dereka köré, majd néhány pillanat múlva már az ágyon voltak. Rhys feltérdelt, de csak annyira hogy ledobja magáról az inget. Beth csillogó szemekkel nézte minden mozdulatát, ajkai résnyire nyitva voltak, haja szétterült a párnán. Már maga a látvány felért egy kínzással. Mikor végre a földön tudta a ruhadarabot, újra föléemelkedett két karján megtámaszkodva a lány feje mellett. Beth azonnal a nyaka köré fonta karjait és lehúzta magához a fejét.
Nem érdekelte, hogy mi lesz másnap… az sem érdekelte, hogyan fogja magát érezni a dolog után… most csak a pillanatnak akart élni.
Rhys megszakította a csókot, majd a lány fejét oldalra hajtva, a füle mögötti részre nyomta ajkait. Könyökeire ereszkedett és egy kicsit beleharapott a nő nyakába az élvezettől, mikor az ismét összekulcsolta lábait a háta mögött és egyre csak húzta magához. Beth-nek egyáltalán nem fájt, mindössze annyira volt képes, hogy kapkodott levegő után, és várta, hogy mi jöhet még. Biztos volt benne, hogy nem csak ennyit tartogat a számára.
A férfi a gombok után nyúlt, amiket gyorsan, hozzáértő kezekkel bontott ki. Mire a nő felocsúdott a kábulatból, az inget már le is simította egyik válláról. Rhys a sarkára ült, majd a lányt megemelte a derekánál fogva és az ölébe húzta. Néhány pillanatig zihálva meredtek egymásra szorosan összesimuló testtel, végül Rhys újra a nyakához hajolt, de nem állt meg ott. Még mindig a derekánál fogva egyre hátrább hajtotta a felsőtestét, miközben szájával minden egyes kis részletet megpróbált felfedezni. Nyelvét végighúzta a nő mellei közötti völgyön, Beth-ben pedig az a kis levegő is benn akadt, ami megmaradt. Rhys vállait ragadta meg kapaszkodóként, de még így is túlságosan gyengének és kábultnak érezte magát. Lassan visszahúzta a lányt, szájával a kulcscsontjánál matatva egyre fentebb haladt. Gyengéden megharapta az állát is, majd két kezével ragadva meg az arcát megcsókolta. Beth inkább feltérdelt, hogy jobban meg tudja tartani magát, mikor Rhys lassan a hátára dőlt, magával húzva őt is. Most a lány szakította félbe a csókot, majd kiegyenesedett ültében. Rhys elsötétülő tekintettel simította le mindkét válláról az inget, a lány pedig apró, titokzatos mosollyal a szája sarkában hagyta.
Kirázta a hideg, mikor látta, hogy Rhys szemei megakadnak a bordái környékén. Tudta, hogy mit néz. „Előző életének” nyomai nem tűntek el még teljesen. Szégyenkezve húzta oda kezeit, de Rhys megfogta őket, majd közelebb húzta magához, annyira, hogy Beth-nek könyökölnie kellett. Fekete, selymes tincsei függönyként hullott le arca két oldalán, eltakarva mindkettejük arcát.
- Előttem nem kell takargatnod magad… - suttogta s tarkójára simítva egyik kezét, csókba vonta a lányt. Borzongatóan jól esett az érzés, ahogy a nő hozzásimult. Szinte ijesztően… Most valahogy úgy érezte rátalált valamire, de nem tudta megnevezni a dolgot. Olyan természetesnek tűnt, hogy egymás karjaiban vannak, hogy most nem is okozott problémát a gondolat, hogy a lány sokkal többet érdemelne. Furcsa diadalt érzett abban, ahogy Beth odaadóan bújt hozzá. A fejében egyre inkább csak azt harsogta valaki, hogy az enyém! És ebben a pillanatban tényleg úgy tűnt, hogy a lány csak az övé és senki másé. Ettől pedig megijedt.
Egy lendülettel döntötte le magáról a lányt oldalra, hogy egy pillanat múlva újra fölé emelkedhessen. Vigyorogva figyelte, ahogy Beth felkuncogott karjai lágyan ölelték át és várakozóan, gyöngéd pillantással nézett rá, amitől a szíve a gyomrába süllyedt. Te jó ég…
Kezeivel végigsimított a lány oldalán, egészen a nadrág széléig. Az övet kibontotta, s lassan húzni kezdte az anyagot. Beth megemelte a fejét és már éppen azon volt, hogy a férfi nyakához ér, amikor dörömböltek az ajtón.
Mindketten megdermedtek s hallgatóztak. Rhysban feléledt a remény, hátha elmegy az illető de hatalmasat kellett csalódnia, mikor újra kopogni kezdtek.
- Rhys! Rhys, itt vagy?
- Nem! – kiáltotta ki a férfi dühösen.
- Rhys, a fiúk nem tudják mit csináljanak! – folytatta Valerie. – Vihar közeleg…
Rhys hatalmasat nyögött, fejét a lány vállgödrébe ejtette. – Ez nem lehet igaz… a rohadt életbe…
Most hogy menjen ki… így… ennyire… feldúltan?
- Semmi baj… - hallotta meg Beth rekedt, egy kicsit csalódott hangját. – Szükségük van rád…
Rhys lassan megemelte a fejét majd lenézett a lányra. Annyira… gyönyörű volt… és ő majdnem…
- Talán jobb is így…
A lány szemei összeszűkültek, s lassan végigsimított a férfi hátán, amitől kirázta a hideg.
- Nem hiszem. – suttogta. A hangjában minden benne volt. Ígéret, csábítás, hívás… a pokolba, hogyan tudna ennek ellenállni?
Újra dörömböltek.
- Rhys! Siess, kérlek!
- Mennem kell… - nyögte a férfi és erőt vett magán, hogy távolabb menjen a nőtől.
Rhys felállt, majd felkapta az inget a földről s magára kanyarította. Beth éhes szemekkel figyelte minden mozdulatát, miközben maga elé húzott egy takarót. A férfi az ajtóhoz lépett a kulcsot elfordította, de mielőtt kitárta volna még visszanézett a nőre. Beth nem mondott semmit, csupán bólintott egy aprót. Látta, hogy Rhys nyelt egyet, mielőtt lenyomta volna a kilincset.
Valerie furcsán vörös szemekkel állt az ajtóban, de egyenesen tartotta magát. Az ajtó becsukódott, Beth pedig hátra dőlt a párnákra…
Nos… ha tényleg ilyesmi a büntetése… akkor gyorsan el kell kezdeni gondolkodnia a következő „marhaságán” amit elkövet!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
