Felicity, most zöldbe öltözött. De eltúlozta, mint mindig mindent. A ruha felső szegélye, mely majdnem lecsúszott a vállára, túlságosan szűk és mély volt, amiből majdnem kibuggyant mindene. Az alja viszont terebélyesen bővült, és egy méteren belül nem igazán közeledhettek hozzá, ha nem akarták összegyűrni. Márpedig Henrynek esze ágában sem volt összegyűrni ezt a méregdrága a ruhát!

Haját, hátra egy kontyba fogták, és néhány tincset szabadon hagytak a füle mögött, amit bebodorítottak. Nyakában hatalmas arany medál volt, amit fekete szalagra kötött.

- Magha mindhig, olyhan udva’ias! Csodálkozhom is, ’ogy, eddig, mié’t nem házasodott újhra! – mondta mély, csábos hangon, miközben ártatlanul meresztgette szemeit. Henry nem vette fel a játékot.

- Egy ideig még nem áll szándékomban újranősülni! – válaszolta, és látta, ahogy a lány abbahagyja egy időre a kis játékát. Nyilván ez keresztülhúzta a számításait, de alig telt el néhány pillanat, már nyoma sem volt az előbbi megdöbbenésnek.

- Jöjjön vehlem a nappaliba, és mondja el, ’ogy mié’t is nem!

Henry visszatartott egy unott sóhajt, és a karját ajánlotta a lánynak, aki gondolkodás nélkül belékarolt.

Csendben maradt, és addig nem is állt szándékában megszólalni, amíg meg nem jelenik az anyósa. Mert akkor bejelenti, hogy elhagyja Franciaországot, és innen is eltűnik, minél gyorsabban.

Mikor bementek a nappaliba, Henry észrevette, hogy már mindent előkészítettek a teázáshoz. Szóval tényleg biztosak voltak benne, hogy eljön. Számító népség…

Az egész házban talán ez a hely volt még elfogadható. A falak bordók voltak, amiket fent fehér stukkók díszítettek. Fényes, bordó függönyök voltak, és aranyozott képkeretek lógtak a falon.

Gyomra görcsbe rándult, mikor az egyik festményen felismerte feleségét. Marion mindent tudóan nézett le rá, szája sarkában ravasz mosoly ült.

- El kellene máhr enghednie… - szólalt meg ismét Felicity, azon az idegesítő, negédes hangon, az akcentusával egyetemben.

Henry nem válaszolt, csupán gyorsan végigjártatta tekintetét a többi képen.

- A húga is meghalt, nem? – kérdezte, de már tudta a választ.

- Máhrmint Marie?

- Igen… azt hiszem, így hívták…

- Mi vhan vhele? – kérdezte szenvtelenül, és a férfi elé sétált, majd ráemelte zöld szemeit.

- Őróla miért nincs kép?

Felicity értetlenül húzta össze szemeit, és megnyalta ajkait.

- Ahrról a kis szehrencsétlenhről beszél? Folt volt a család nevén!

- Miért? – kérdezte Henry. Nem tudta, miért foglalkoztatja a lány. Már meghalt, de ugyanakkor kíváncsi volt rá. Talán csak Marion családját szerette volna jobban megismerni… nem tudta.

- Shenkihre nem hallgatott, mindhig elbúhjt, és cshak ah könyveinek élt! Mintha, nem is ebbhen a világban élt volna! A kheresztanyámat is shemmibe vette! És amikohr sohr kherült a házasságáhra, öngyhilkos lett! Megvhetendő ahz ilyen!  

Henry elgondolkodva hallgatta az érzelemmentes szónoklatot.

- Ha öngyilkos lett, akkor nem szerelemből ment hozzá a férfihoz, nem?

- Ne védhje őt, ’Enry! Nem éhrdemli mheg! – hadarta el a lány. Egyre dühösebb lett, ahogy beszélt. Nyilván nem igazán szívlelte ezt a Mariet, ahogy a beszédéből kihallatszott, szívből gyűlölte. De csak azért, mert nem akart kényszerházasságban élni?

- Maga sem menne bele egy ilyen házasságba szó nélkül, nemde?

Felicity zavartan pislogott, majd elvörösödött.

- Nhem éhrtem, ’ogy miért védi! Nem ehzt váhrtam önthől! – fújtatott mérgesen.

- Miért kellene megvetnem egy olyan valakit, akit csak egyszer láttam, nem volt ellenszenves, és ráadásul, már sajnálatos módon meghalt? Nem értem a gondolkodási módját, Ma dame! – mondta Henry. „Már ha lenne!” - tette hozzá gondolatban.

Felicity már szinte zihált. Mellei - minden levegővételnél - veszélyesen közel álltak ahhoz, hogy kiszabaduljanak a szoros fűzőből.

- Nhem foghok egy olyhan valakhit khedvelni, aki ellentmhond a nénikhémnek! – mondta és fennhéjázón megemelte fejét. – Mhég a magha khedvéért shem, ’Enry! 

- Én meg nem fogok elvenni egy olyan nőt, aki csak pletykák alapján készít képet az illetőről, és csak azért gyűlöli azt a valakit, mert annak volt tartása, és nem adta be a derekát egy olyannak, mint maga!

Felicity eltátotta a száját, arca kigyúlt a szégyentől, és a dühtől. Pofonra lendítette karját, de Henry még időben elkapta.

- Nem ajánlom, Ma dame… bár meggondolom, hogy ezentúl megérdemli-e, a hölgy elnevezést…

- Vous pouvez aller au enfer! (Menjen a pokolba!)

- Örömmel drágám, de csak maga után!

Felicity, dühösen felkiáltott, ami már a sikoltással volt határos, majd kitépte karját a férfi szorításából, és kirohant a szobából.

Egy elintézve…

Ahogy Felicity kivágta az ajtót, Henry meglátta anyósának meghökkent arcát. 

- Mi történt itt? – kérdezte Morgana, majd bentebb lépett. Az asszony haja már jócskán őszült, de még mindig tartotta a vörös árnyalatát.

- Egy kissé felizgatta magát… - válaszolt Henry, majd az idősödő nőhöz lépett, majd meghajolt előtte, és kezébe fogta kezét, s csókot nyomott kézfejére. – Örülök, hogy látom…

Morgana vonásai ellágyultak, már amennyire tudtak. Még ahogy mosolygott, így is látszott, hogy ritkán tesz ilyet, és inkább mérgelődik, ráncolja a homlokát, mint mosolyog.

- Hogy vagy Henry? Alig látlak már Marion temetése óta…

- Rengeteg a dolgom… - nagy levegő! - Igazából azért jöttem, hogy elmondjam, elhagyom Franciaországot. A birtok papírjait majd elküldetem holnap…

- De Henry! Hova mennél? – szakította félbe a nő, és teát töltött a két apró csészébe, majd miután letette a kannát, felvette az egyik csészét, és belekortyolt.

- Nem tudom… Talán visszamegyek Angliába.

- De hát mégis, minek? Bocsáss meg Henry, amiért ezt mondom, de ez őrültség! Itt van otthonod! Családod! És mi szeretünk! – mosolygott rá negédesen, Henry gyomra pedig felfordult, így nehezen tudta lenyelni még azt a kis korty teát is.

- Ráadásul itt van Felicity is… - folytatta a nő. – Teljesen beléd szeretett! Persze, nem mutatja, mert fél, hogy esetleg elutasításra talál. De állandóan arról álmodozik, hogy te is úgy érzel…

- Hát akkor fejezze be az álmodozást, mert nem fogom elvenni! – jelentette ki Henry nyomatékosan, és visszatette a csészét a tálcára. Morgana megmerevedett ültében, szemeit résnyire szűkítette, ajkait összeszorította.

- Henry… nekem is fáj a lányom halála… még most i…

- Csak az egyik?- kérdezte dühösen, és felállt. Nem tudta mi üthetett belé. Amióta megemlítette Felicity azt a lányt, és ócsárolni kezdte, teljesen úgy érezte, mintha őt bántották volna. Sajnálta a sorsa miatt… ugyanolyan kegyetlen, mint az övé. És még ezek a sznobok vetik meg, csak azért, mert saját akarata volt, és álmai, amiket meg szeretett volna valósítani?

Látta, hogy anyósáról lepereg a jól begyakorolt, „csak-én-vagyok-tökéletes” álarc, ami nem is állhatott olyan messze az igazi énjétől. Szemei megvillantak, ahogy a férfira pillantott.

- Mit akar ezzel mondani Henry? – kérdezte számon kérően, mintha rajta kapta volna valamin.

- Csupán felháborít ma dame, hogy mindkét lánya meghalt, de csak az egyiket siratja… Ez sem valami elfogadható dolog, de most azt várja el tőlem, hogy a kedvenc lányának az emlékét félredobva vegyek el egy olyan nőt, aki még csak meg sem kísért, nem hogy feleségként tudnék rá gondolni! Arról nem is beszélve, hogy a személyisége sem vonz! – hadarta el, és érezte, hogy nem kell sok hozzá, hogy üvöltsön… Amúgy sincs valami jó formában mostanság.

- Ezért rohant ki Felicity, igaz? Mert vérig sértette őt! – sziszegte a nő.

- Nem sértettem meg jobban, mint ő egy halott emlékét!

Morgana is felállt.

- Miért hozta fel Mariet? – kérdezte dühösen, és az ablakhoz sétált, ahol folytatta. – Úgy beszél róla, mintha ő lett volna a hitvese… vagy a szeretője! – nézett rá gyanakodva.    

Henry összeszorította fogait. A pokolba, hova jutott ez a beszélgetés?

- Úgy beszél a lányáról, mintha valami undorító dolog lett volna! – förmedt rá Henry.

- Miért, talán nem az volt? – kérdezett vissza a nő színtelen hangon.

Henry egy pillanatra megdermedt. „Te jó szagú… ég! Ez a nő megbolondult!”

- A lányáról beszél, ma dame…

- Te is nagyon jól tudod, hogy sosem voltak a vérszerinti lányaim! Hozzámentem ahhoz a félnótáshoz, és kaptam a nyakamba két lányt. Persze Marion megtestesítette az álmaimat! Törekvő, engedelmes, és a példaképe voltam! Nem érte be a kevéssel! Ilyennek kell lennie egy nőnek! Marie… Marie csak szálka volt a szememben. Senki másra nem hallgatott, csak az apjára. Őrülten imádta! – mondta gúnyosan, de a férfi kihallott a hangjából egy csöppnyi féltékenységet. – persze, amikor meghalt, a lehető legrosszabbra fordultak a dolgok! Napokra bezárkózott az apja dolgozószobájába, elszökött Francis festő barátjához, és rengeteg időt töltött ott! Mikor eljött az ideje, hogy bálokra menjen, csak nagyon ritkán mozdult ki, és csak is akkor, ha az a Gouvion fiú kérte rá! Akármit akartam tenni, mindig ellenállt… hogy szeressek egy ilyen lányt? – kérdezte megvetően, és felnevetett. – Látnia kellett volna az arcát, amikor bejelentettük neki, hogy az apja azt írta a végrendeletében, hogy hozzá kell mennie egy vadidegenhez! Persze hazugság volt az egész! Még most is magam előtt látom! És mivel az apja végakarata, nem ellenkezett!

Henry megkövülten állt.

- Mi az, Henry? Talán túl gonosznak tartja ezt a megoldást? – ismét gúnyosan nevetgélt. – Mi hasonlítunk, Henry… maga is ugyanolyan gonosz, a legutolsó porcikájáig, mint én! És nem tagadom… De én bevallom, és nem próbálom eltakarni, mint maga… Gyáva alak, Henry da Noir! Gyáva egy alak!

Henry elszörnyülködve nézte a nőt, majd szó nélkül megfordult, és sietős léptekkel elhagyta a szobát. Remegett… Úgy remegett, mint még soha. Dühös volt, átkozottul dühös, és összezavarodott. Legszívesebben nekiugrott, és eltörte volna a nő nyakát. Élvezettel hallgatta volna, ahogy eltörnek a csigolyái. Micsoda élvezet lett volna!

Ki kellett valahol tombolnia magát. Érezte, ahogy szemfogai egyre csak nyúlnak… lehunyta szemeit, és csak „imádkozott” hogy ne váltsanak vörösre a szemei. Gyorsan kell találnia valakit, akin kiélheti magát… minden szempontból…