Vadul lihegve nyomta hátát a sikátor kőfalának, és lecsúszott a földre. A karjaiban tartott nőt lefektette maga mellé, és követte szemével a nyakáról lecsorduló vér útját, ahogy lefolyik a csatornába…

Nyögve egyet - beletúrt hajába, és kirángatta a szalagot. Végignyalta ajkait, és borzongva élvezte ki a vér kellemesen édeskés utóízét.

Megtörölte ingének ujjával a száját, amin jócskán maradt vér… kicsit mohó volt…

Újra lepillantott a mellette fekvő holttestre. A nőt valami Sandranak hívták. Nem volt feltűnő szépség, de nem is volt csúnya. Fekete haja sárosan, és izzadtan tapadt homlokához, hosszú fürtjei pedig vérben áztak. Egy orgonalila ruha volt rajta. Az eleje el volt tépve, az egyik melle teljesen kilátszott; a szoknyarész pedig jól össze lett gyűrve, harisnyái is szaggatottak. Több harapásnyom éktelenedett a nyakánál és a vállánál.

Jól harcolt az utolsó percekben. Mikor érezte, hogy kezd veszélyessé válni a terep, otthagyta volna a férfit, fizetség nélkül is, de már túl késő volt.

Már koromsötét volt. Lassan vissza kell mennie, hogy kipihenhesse magát, holnap végül is csak elutazik, vagy mi a bánat. Nagy nehezen felállt, majd megrántotta magán az inget, hogy normálisabban álljon. A kis ringyó, eltépte a vállánál. A harc, az jó volt… a szeretkezés még jobb… de a vért semmi nem múlta felül!         

Gonosz…

Igaza volt Morgananak. Gonosz volt… nem is kicsit. Végülis… pont ezért van itt Franciaországban… mert már gyermekkora óta úgy viselkedett, mint akit az ördög szállt meg. Részben igaz volt.

Megrázta a fejét. Bárhol is van, bárhova is megy… ő mindig ugyanaz marad. Egy szívtelen dög, aki embereken él…

Még egy utolsó pillantást vetve a nőre, köddé vált.

Henry…

A férfi felkapta a fejét, majd riadtan pillantott körbe a szobában.

Henry…

Oldalra kapta a fejét, és rémülten ugrott ki az ágyból. Egy fehérbe öltözött női alak ült az ágya szélén, és rámeredt. Arca árnyékban volt, csak a szemei villantak meg a hold fényében. Sötét haja, kócosan állt, a fehér hálóingszerű ruha, cafatokban lógott rajta…

Henry…

Henry nyelt egyet a suttogó hang hallatán, majd még jobban a falhoz préselte magát. A nő közelebb dőlt felé, arcát megvilágította az ablakon át beszűrődő Hold fénye. A férfi gyomra olyan kicsire szűkült, hogy beléhasított a fájdalom.

Marion.

- Henry… - szólalt meg a nő. Arca hamuszürke volt, szemei kidülledtek, és egyenesen rámeredt. Ajka torz vigyorra húzódott.

- Henry… megijedtél, szívem? – suttogta hátborzongató hangján, és felmászott az ágyra. Négykézláb kúszott minél közelebb hozzá. Henry nem tudott megszólalni a megrázkódtatás miatt. Túlságosan sokkolta a látvány, hogy egyáltalán megmozduljon.

- Óh, Henry… vártál rám?

Felállt az ágyról, és egyenesen felé lépkedett. Henry már csodálkozott, hogy még nem olvadt bele a falba… ökleit úgy összeszorította, hogy ízületei elfehéredtek.

A nő eléért, és megemelte szürke kezét. Már majdnem hozzáért a férfi arcához, amikor Henry elkapta a fejét.

- Te… nem vagy… nem vagy… nem élsz… - nyögte rekedten, és megpróbált elhúzódni.

A nő újra elvigyorodott, amire Henry egész testében megremegett.

- Hát persze, hogy nem… hiszen megöltél! – suttogta alig hallhatóan.

Henry megrázta a fejét, majd oldalra araszolt, de a nő követte.

- Nem én öltelek meg… nem én… öltelek…

- Mégha nem is saját kezűleg… tettél róla, hogy öngyilkos legyek, Henry… a Te hibád!

- Nem! – üvöltötte az arcába, és ellökve maga elől, az ajtóhoz rohant. Feltépte az ajtót, majd kiszaladt volna a folyosóra, de megtorpant.

- Ne tagadd, Henry… Te vagy a hibás! – súgta Marion, aki előtte állt, az ajtóban. Felé lépett egyet, de Henry hátrált. Felnyögött, mikor megérezte a jéghideg kezet a hátán.

- Te vagy a hibás, Henry! – mondta egyszerre két hang. – Miattad haltam meg!

Henry térdre esett, fejét pedig térdeire hajtotta.

Benne akadt a levegő, mikor ismét érezte a kezet, de most már a nyakán. Szorosan összezárta szemeit, és egy mondatot hajtogatott magában. „Ez csak egy álom!”

- Gyere el a kriptába, Henry… gyere el…

Henry kinyitotta szemeit, majd zihálva, és gyomorgörcscsel ugyan, de a nő arcába nézett.

- Miért? – kérdezte ugyanolyan halkan, mint a nő. 

Marion elmosolyogta magát.

- Hogy megszabadulj tőlem!

Átölelte a férfi nyakát, Henry pedig felordított, ahogy eggyé vált vele.

Kinyitotta szemeit, és zihálva felkúszott az ágya fejtámlájához, és onnan kémlelte a sötétséget, ami körülötte honolt. Jobbra-balra kapkodta a fejét, de nem látott senkit.

Egyedül volt.

Reszkető kezével, hátrasimította haját, és csak most vette észre, mennyire le volt izzadva. Szinte fénylett a bőre. Többször is nyelt, mire felfogta, hogy tényleg csak álom volt. Megkönnyebbülten hunyta le szemeit, de még mindig remegett. Az adrenalin szintje tombolt, a feje majd szétrobbant, lábait egyáltalán nem érezte a zsibbadtságtól. Soha nem volt még ilyen rémálma…

Felnyitotta szemeit, mikor visszaemlékezett a végére.

„Gyere el a kriptába…”

Idiótának érezte magát. Egy őrültnek… Mégis mi a jó bánatért jött ide?

Tanácstalanul állt a vaskapu előtt. Mi lesz, ha bemegy? Vagy ami még rosszabb, mit fog látni, vagy mi fog történni? A jó életbe! Nem kellett volna eljönnie!

Jéghideg volt kint. Lélegzete felszállt, és eltűnt a sötétségben. Csak a Hold adott neki némi fényt, bár nem volt nagy szüksége rá, úgy látott éjszaka is, mintha nappal lenne. De most akkor is úgy rettegett, mintha a Towerben ülne, és várná, hogy vigyék a hóhérhoz.  

Nagy levegőt vett, és megrázta karjait. Ha csak itt áll, senkinek nem fog segíteni. Főleg nem magának. Összeszed egy jó kis betegséget, és majd útközben meghal, mert nem pihente ki magát. Ha meg nem megy be, akkor nem tudja meg, hogy miért kellett idejönnie. Bár nem mintha sok értelme lenne ennek az egésznek… Egy álom miatt jött el, az Istenért! Lehet, hogy most már tényleg megőrült!

Hangosan kifújta a levegőt, belépett a kapun, majd lenyomta a kilincset, és kitárta az ajtót.

Csend volt.

És üres.

Minden úgy volt, ahogy legutóbb hagyta. A két lefátyolozott test ott feküdt az asztalon, a falakba vájt mélyedésekben pedig a többi halott. Semmi nem mozdult.

Belépett, és a terem közepére sétált. Nem volt képes rá, hogy megnézze a felesége arcát. Ez után az álom után nem.

Mögötte becsapódott az ajtó.

Az összes szín kifutott az arcából, és egy pillanatra megmerevedett. Levegőt is, alig mert venni. Az ajtóhoz rohant, majd megpróbálta kinyitni, de az meg sem mozdult.

Mi a jó élet történik?

- Már vártam rád, vámpír!

Henry megdermedt a hangra, és abbahagyta a kilincs rángatását. Ez nem Marion hangja volt. De akkor kié? És honnan tudja, hogy ő vámpír?

Megfordult, és meghökkenve vett észre egy fehér fátyolba bújt női alakot. Apró volt. Túlságosan is alacsony. Lehetett, vagy… százötven-százötvenöt centi…

A fehér fátyolszerű ruha a földet söpörte, szinte világított a sötétben. Ahogy megpróbálta kivenni az arcát, rájött, hogy azt egy fekete fátyol takarja. Önkéntelenül is megrázkódott, ahogy halványan meglátta az alak szemeit, amik fehéren izzottak.

- Ki a franc maga? – kérdezte idegesen, és nem mozdult el az ajtótól.

A női alak megindult felé. A ruhája szárnyakként suhant mögötte, szinte olyan érzést keltve, mintha nem is a földön állna. Földöntúli volt a látvány.

- Nem is vártam kedvesebb fogadást, vámpír! – szólalt meg ismét.

- Honnan…

- Henry… születésedtől fogva ismerlek… a testvéreidet is ismerem… az apádat… az ő apját… és az ő apját is… mindegyikőtök életét végigkísértem… csak ahogy szokás ma mondani… a kulisszák mögött!

- Mit akar tőlem?

- Esélyt ajánlok… - mondta a nő, majd hátat fordítva neki, a jobb oldali kőasztalhoz lépett.

- Milyen esélyt? – morogta Henry, és még mindig nem mozdult a kijárattól.

- Esélyt… hogy új életet kezdhess… hogy tanulhass olyanról, amiről még csak nem is tudtál… hogy a szenvedésed boldogsággá alakuljon… hogy megváltozhass…

Henry cinikusan felhorkant.

- Jó tréfa volt… tényleg… de most elengedne?

- Miből gondolod, hogy viccelek, Henry? Tudom, hogy miért menekültél ide… hogy miket követtél el… hogy legszívesebben öngyilkos lennél, de nincs hozzá elég bátorságod! Henry… én jobban ismerlek, mint Te saját magadat!

A férfi érezte, hogy valami megváltozik. Hihetetlen volt ez az egész, úgy ahogy volt. De remény most felütötte benne a fejét.

- Mi van, ha elhiszem ezt a mesét… akkor mi lesz? Egy szemvillanás alatt elfelejti mindenki azt, amit tettem? Ugyan már!

- A hibáidat, neked kell kijavítanod, Henry… én csak esélyt adok rá, hogy megtehesd!

Henry rámeredt az apró alakra, aki a kőasztal előtt állt. Egyik keze az asztal szélén pihent, a fehér, izzó szemei pedig rászegeződtek.

- Miért pont én?

- Több évszázada figyelem a két fajt, Henry… de sosem gondoltam volna, hogy egy vámpír, és egy ember sorsa ennyire különbözni, és egyszerre egyezni fog a másikkal. A lány a szabadságáért harcolt, mégsem kapta meg, amit akart, mert megölték…

- Marion öngyilkos lett! – vágott közbe élesen Henry.

Néhány perces csend után, a nő ismét megszólalt.

- Ki beszélt most Marionról?

Henry meglepődött, és levette kezét a kilincsről.

- A lány a szabadságért, a vámpír a szabályokért harcolt… de egyik sem kapta meg, amit annyira akart… mindketten üldözésben éltek, mert mások voltak… bűnhődtek, hol a saját, hol mások hibái miatt, és csak szenvedtek a magánytól. Úgy érezték, senki nem érti meg őket… a lányt megölték, pedig élni szeretett volna, a vámpír pedig ki akarja ontani saját életét, de nincs hozzá elég bátorsága… Esélyt kell adni nekik, hogy megváltoztassák a sorsukat…