- Mégis ki a pokol maga, hogy így esélyeket osztogat? – kérdezte Henry, bentebb lépett.

- Nem hiszel nekem, ugye? – kérdezett vissza a „lény”.

- Nem! – jelentette ki a férfi határozottan, és megrázta a fejét.

Henry látta, ahogy a nő félrebillenti fejét, és úgy néz rá.

- Szeretnéd megváltoztatni az életedet, nem?

Henry, egy ideig csendben maradt. Most mit válaszoljon? Végtére is… itt áll az éjszaka közepén, egy kriptában, halottak között, és egy elfátyolozott nővel beszélget, aki azt állítja, hogy megváltoztathatja a sorsát. Nem olyan bolond, hogy szó nélkül elhiggye minden szavát.

- Igen… Ezért is mennék el, ha végre kiengedne…

- Henry… nem véletlenül hívtalak ide… ráadásul nem engedhetem meg, hogy kilépj innen, addig, amíg el nem végeztem a feladatom, különben nem sokáig élnél tovább. Nem szeretném, hogy meghalj…

Henryt kirázta a hideg, és mozdulatlanul bámulta az alakot.

- Nem sokáig élnék…

- Ha innen kilépsz… marad pár heted… talán néhány hónapod… de nem több, Henry. Ezt akarod?

- Maga megőrült!

- Sokan mondták már ezt nekem, mégis megváltozott a véleményük, mikor fordult a kocka az életükben… így hát nem veszem fel a sértést, bár fáj, hogy nem bízol bennem.

- Hogyan is bízhatnék magában? Idehív, ráadásul egy rémálomban küldi el a meghívót, a halott feleségemmel a főszerepben! – emelte meg a hangját.

- Ha tudtam volna, hogy másképp is eljössz, azzal próbálkoztam volna…

- Nem érdekel…

- Gyere ide! – parancsolt rá a nő, és kinyújtotta egyik hófehér kezét. A férfi keresztbefonta karjait, majd a földet kezdte el bámulni. Nem fog engedelmeskedni!

- Rég kihalt belőled a remény… - szólalt meg ismét a nő, alig hallhatóan, aztán csend lett… síri csend…

Henry nem bírta tovább, felpillantott.

Szemei elkerekedtek, mikor látta, hogy a nő a fátyol széléhez nyúl, amivel egy halott volt letakarva. Lassan felemelte, majd lehúzta róla.

- Mégis… mégis mit…

- Hat hónapot adok nektek, Henry… ha te megváltozol… ő pedig újra fényként fogja beragyogni egy férfi szívét, többé nem fogtok szenvedni…

- Micsoda? – lehelte a férfi, és közelebb lépett egyet.

A lény, mint aki nem is hallotta meg a másik kérdését, folytatta.

- Ha hat hónap elteltével, semmi sem változik… ő végleg meghal, te pedig újra folytathatod az eddigi életedet, ami nem lesz túlságosan hosszú.

- Mi a francról beszél? – emelte meg a hangját, reménykedve abban, hogy most talán válaszolni is fog a kérdésére.

A nő ráemelte tekintetét, és sokáig, csak csendben fürkészte az arcát.

- Az esélyről – mondta, és megemelte egyik kezét. Kinyújtotta ujjait, tenyerén pedig két aranygyűrű csillant meg.

Henry zavartan felnevetett, és hátrált.

- Nem… ezt már nem… - rázta a fejét, és az ajtónak simult.

- Gyere vissza!

- Maga nem normális! Azt akarja, hogy elvegyek, egy halottat? – kiáltott rá.

- Nem halott… nem az.

- Nem veszek el, még egy olyan nőt, aki öngyilkos lett! – jelentette ki.

- És még te veted meg azokat, akik a pletyka szerint ítélnek meg másokat?

Henry csendben maradt, és csak figyelte a másikat. Ez biztosan csak álom. Még biztos, hogy nem ébredt fel!

- Gyere ide Henry, és megmutatom az igazságot! Senki nem tudja mi történt igazából, csak ő – mutatott rá a lányra – és az, aki ezt tette vele!

Nem tudja miért, de több percnyi álldogálás után, elindult a kőasztal felé, ahol a nő is állt. Szemét a lány arcán tartotta, aki mozdulatlanul feküdt az asztalon. Szürke ruha volt rajta, haját szorosan hátra fogták. Meglepően hosszú szempillái voltak…

- Hajolj közelebb – mondta a nő. Henry nyelt egyet, majd úgy tett, ahogy mondták. A lény két keze közé fogta arcát, és még lentebb húzta a fejét, egészen magához. Ő megemelkedett, és egy csókot nyomott a férfi homlokára, aki előtt elhomályosult minden, és megrázkódott az ütéshez hasonló érzéstől, ami végigszáguldott testén…

… Egy szobában találta magát. A helyiség apró volt, csupán két ablak engedte be a fényt. Az ablakokkal szemben, egy ajtó volt, becsukva. Az egyik sarokban, egy kisebb fésülködő asztal állt, előtte egy karcsú szék. A másik oldalon pedig hatalmas tükör foglalta el majdnem a fél falat.

Az ajtó felé kapta a fejét, mikor az kinyílt, és egy nő sietett be rajta. Gyorsan becsukta maga után, majd hátát nekivetette. Szaporán lélegzett, arcát az egyik kezébe temette.

Hófehér, egy méter hosszú uszályos ruha volt rajta. A fehér szatén, fényesen simult alakjához, egészen derékig. Onnan pedig hatalmas anyagtengerként terebélyesedett a földig. Vállait semmi sem takarta, a ruha ujja kicsit buggyos volt, amit egy szalaggal kötöttek el. Fehér, csipkekesztyűt viselt, haját egyszerű kontyba csavarták, hátul a tarkójánál, és egy áttetsző fátyol terítette be hátát, egészen a derekáig. Semmilyen ékszert nem viselt, még sminket is alig.

Újra lenyomták a kilincset a túloldalról, a lány pedig ijedten lépett a szoba közepére. Egy férfi sétált be, majd rögtön becsukta maga után az ajtót, a kulcsot meg elfordította a zárban. Fél fejjel volt magasabb a lánynál. Haját, a mostani divat szerint, rövidre nyírta, de nem viselt bajuszt, vagy szakállt. Méretre szabott, elegáns öltönyében feszített, sehol egy ránc nem tűnt fel. Pökhendi modorát csak az, az ördögi mosoly törte meg, ami az arcán húzódott.

- Most már csak kettesben, szépségem… - szólalt meg, kicsit rekedtes hangján.

A lány csendben maradt, nem válaszolt. Hátrált, míg a falba nem ütközött.

- Mindened az enyém… csak kár, hogy te nem lehetsz… - folytatta a férfi, és lassan közelített hozzá.

- Mit akar ezzel mondani? – lehelte a lány, és már látszott rajta, hogy nem kell sok ahhoz, hogy elájuljon…

- Csak a vagyonod kellett, édesem… csak pénzre volt szükségem. Nem akarok a nyakamba egy feleséget is…

- De… én…

- Marie la Valois, miután megtartották az esküvőt, és hozzá ment egy vadidegen férfihoz, sajnálatos módon, öngyilkos lett, mert nem bírta a nyomást, és a szíve már másért dobogott… milyen tragikus… - suttogta a férfi, és közvetlen a lány elé állt.

Marie rémülten figyelte a férfit. Ajkai remegtek, alig kapott levegőt, teljesen elsápadt.

- Kérem… én… elmegyek, ha gondolja… nem fogok itt maradni… én… kérem… - nyögte elakadó hanggal, megrándult, és arcán lecsordult egy könnycsepp, mikor a férfi megérintette a nyakát. 

- Adj egy búcsúcsókot, a férjednek…

A férfi magához húzta a lány fejét, majd száját a másikéra szorította. Marie szorosan összeszorította szemeit, és hangtalanul sírt tovább.

Henry látta, ahogy a férfi hátranyúl, a zakója alá, és kihúz egy hosszúkás csövű pisztolyt. Torka kiszáradt, elöntötte a pánik. Odarohant volna hozzájuk, de tudta, hogy úgysem látnák, hallanák, és éreznék…

A férfi, a lány hasának szegezte a fegyvert, majd meghúzta a ravaszt.

Marie szemei kipattantak, arcát eltorzította a fájdalom. Henryben még a levegő is benn akadt, elhűlve nézte, ahogy a vörös folt, egyre jobban terjed szét a hófehér ruhán.

A férfi elengedte a lányt, aki élettelenül esett a földre. A másik lehajolt, majd egyik kezébe helyezte a fegyvert, mintha saját magát lőtte volna le.

Visszaegyenesedett, majd az ajtóhoz rohant.

Henry még távolról hallotta, ahogy segítségért kiált, és azt ordítja, hogy Marie kiontotta a saját életét, de már nem figyelt rá. Helyette csak a lány arcát nézte, ami még könnytől nedvesen csillogott a beszűrődő Nap sugaraiban…

Zihált, mikor „visszatért”. Értetlenül nézett körbe, mint aki nem tudja, hogyan került megint ide.

Lenézett az előtte fekvő nőre. Nem hitte el, hogy halott… úgy nézett ki, mint aki csak alszik. Olyan hihetetlen volt!

- Hol van az a férfi? – kérdezte rekedten, majd a lényre pillantott.

- Peter? Az esküvőhöz egy hétre rá, egy kártyapartin, csalás miatt párbajra hívták, és ő jött ki vesztesként. Már nem fenyegethet titeket.

- Miért beszél többes számban? Nem mi… ő és Én! 

A lény lassan megrázta a fejét, egyfajta beletörődésképpen. Figyelmét a lány felé fordította. Megfogta egyik kezét, ami élettel telt meg ott, ahol közvetlenül érintkezett a lény bőrével.

- Most, hogy már tudod, miért fekszik itt holtan… hajlandó vagy beleegyezni?

- Nem is ismerem…

- Mert Mariont ismerted, igaz?

Henry válaszra nyitotta száját, de meggondolta magát, és inkább visszakozott.

- Ez kész őrület… - motyogta maga elé.

A nő ismét felé nyújtotta azt a kezét, amikben a gyűrűk pihentek. A férfi összeszorult gyomorral nézte a két apró ékszer tompa csillogását.

Biztosan nem átverés, mert… túlságosan félelmetes volt ahhoz, hogy egy egyszerű ember, vagy vámpír, ilyet megtegyen. Megmutatta egy nő emlékét, álmot küldött rá a halott feleségével… és életet tud lehelni egy testbe…

Ha elfogadja, kap egy esélyt, az újrakezdésre. Ha nem, hat, vagy hét hónap múlva meghal, ahogy a lány is. Észszerű, hogy az első verzió az, ami jobban hangzik. De mi van, ha elfogadja, és az egészből, ismét csak vesztesként jön ki? Ha nem tudja úgy „feléleszteni” a lányt, hogy az ismét örömét lelje mindenben? Ha ő maga, továbbra is, ugyanilyen marad, mint most? Nem egyszerű megváltozni… főleg nem huszonhat évesen… és főleg nem hat hónap alatt.

Mit veszíthet?

Most sem a legboldogabb vámpír a világon… soha nem is volt az. Tehát már csak jobbra fordulhat ez az egész, nem? Ha viszont téved… akkor megkíméli magát több száz évnyi szenvedéstől, ami még rá várna, vagy kevesebb… Csak jól jöhet ki ebből…

- Mi lesz, ha felismerik? Elvégre, mindenki úgy tudja, meghalt… - kérdezte végül Henry, és kivette az egyik gyűrűt a másik kezéből, és forgatni kezdte ujjai között.

- Azt hiszem, ideje lenne, visszatérned oda, ahonnan jöttél… - mondta lágy hangon a lény.

- Azt majd eldöntöm én… innen mindenesetre, elmegyek…

- Elmentek! – helyesbítette a nő.

Henry elhúzta a száját, majd szemeit ráemelte a nőre.

- Mi lesz, ha ő is… ha miattam… szóval…

- Ne feledd, hogy őt is kirekesztette a társadalom, csak azért mert más volt! A saját családja is, Henry!

A férfi lassan bólintott.

Több perces csend után, ami Henrynek óráknak tűnt, a nő a lány szíve fölé helyezte kezét.

Henry hátrált, mikor a lány, hirtelen hátradobta a fejét, majd kitátott száján át, hatalmas levegőt vett. Szemei továbbra is csukva maradtak, de kezei ökölbe szorultak, és minden végtagja, egyenként mozdult meg. Halk nyögés hagyta el száját, megremegett, majd feje oldalra bicsaklott.

Henry még levegőt is elfelejtett venni, és csak nézte az arcát, ami ismét mozdulatlan lett, de már sokkal több élet volt benne. Arca halvány rózsaszín lett, szempillái meg-megrebbentek néha, de nem nyitotta fel. Orrcimpái megmozdultak, akárhányszor levegőt vett, ajkai résnyire nyitva voltak. Halk szuszogása megtörte a terem fullasztó csendjét.

- Nincs még teljesen eszméleténél… és nem változott sem rajta, sem benne, semmi, amióta meglőtték. Olyan, mintha csak kómában lett volna…

Henry csak szótlanul nézte tovább a lányt, és nem jutott eszébe semmi. De hát az Istenért! Épp most nézett végig egy nőt, aki feltámasztott egy halottat!

- Nem fog emlékezni arra a férfira, aki ezt tette vele. Sem arra, hogy két éve mi történt. De azon kívül minden másra! Te pedig nem mondhatod el neki!

Henry csak bólogatott, és közelebb ment, hogy bebizonyosodjon, tényleg igaz, amit lát.

A nő, felé nyújtotta a másik gyűrűt is. Ő csak elvette, és már szinte öntudatlan mozdulatokkal, felhúzta az egyik gyűrűt a saját ujjára, a másikat pedig az egyik kezébe fogta, a másikba pedig a lány jobb kezét.

Hitetlenül megrázta a fejét, ahogy megérezte a vér áramlását a lány csuklójában. Kellemesen meleg bőre, tűzként égette az ő jéghideg ujjait. Végül nyelt egyet, és felhúzta a lány vékony ujjára is a másik gyűrűt.

- Szent Szövetség… - szólalt meg a nő. – melyet senki nem téphet el. Vigyázni fogsz rá, óvni fogod a bajtól, és az érdekeit a sajátod elé helyezed…

- Ígérem… - mondta halkan Henry, még mindig kezében tartva a lányét.

- Becsülni fogod, nem zárkózol el előle… szeretni fogod a bajban.

Henry felnézett rá.

- Talán.

A férfi nagy meglepetésére, a nő elkuncogta magát.

- Valahogy nem is számítottam másra tőled!

- Észre fogják venni, hogy eltűnt a test…

- Azt csak bízd rám… most menj… vidd el innen, minél messzebbre… és… a többi már csak rajtatok múlik.

Henry lenézett a lányra. Mikor ismét megemelte fejét, összeráncolt szemöldökkel fordult meg.

A lény nem volt sehol. 

Az ajtó, sarkig nyitva volt, az ég pedig már világosodott.

Lassan felkel a Nap. Vissza kell térnie a házba, mielőtt még kivilágosodik. Nem jönne ki jól a dologból, ha meglátnák a lánnyal a karjaiban, akiről köztudott, hogy két éve halott…

Sóhajtva egyet, a lány térdei, és háta alá nyúlt, majd mellkasához szorította, és megemelte. Meglepődött, hogy mennyire könnyű, szinte meg sem érezte a súlyát. Még mindig megremegett, ahogy hallgatta a lány légzését, és érezte magán, a másik szívének dobogását…

Mibe ment bele?