Henry a hátán feküdt, karjait feje alá tolta, és ágyából figyelte a kinti éjszakát.

Csend volt.

Csak saját halk lélegzetvételei törték meg, az amúgy, nem nyomasztó némaságot.

Könnyebbnek érezte bensőjét, de nem tudta megfogalmazni az indokot. Az elmúlt hét eseményei, egyszerűen felfoghatatlanok voltak. Egy nő, aki nagy valószínűséggel, kimentette a nyomorból, egy másik nő, aki feltámadt a két év mozdulatlanságából… Még most is nehezen tudta elhinni, hogy a lány, itt fekszik tőle nem messze, csupán kétszobányira, és alszik.

Mint egy normális ember… aki él…

Állandóan előtte volt az arca. És minden érzelme, ami átsuhant, mikor beszéltek.

Azt észrevette, hogy a szabadságára nagyon harapós. Bár hogy is ne lenne az? Ha jól tudja, már tizenhárom éve élt abban az elnyomásban, amit Morgana szabott ki rá büntetésként, csak azért mert nem volt hajlandó engedelmeskedni.

De legalább erős személyiség. Nem úgy, mint ő…

Ha belegondol, hányszor cselekedhetett volna másképp… de, vagy nem volt más lehetősége, vagy bátorsága nem volt elég hozzá… Azonban legszívesebben visszaforgatna mindent. És előröl kezdené az egész életét. 

Most itt fekszik, nős emberként… igaz hogy a felesége egy másik ágyban, egy másik szobában van, de akkor is házasok. Mindketten másodszorra.

Tényleg hátborzongató, hogy mennyire hasonlít a sorsuk…

Most már csak azt kell eldöntenie, mégis hova menjenek. A lényeg, hogy minél messzebb innen. Talán lehetne vidékre. Közel a tengerhez. Legalább közelebb érezheti magát Angliához, még ha egy csatorna is választja el a szigettől…

Amíg ott élt, nem hitte volna, hogy egyszer is ilyen helyzetbe kerül, ilyen messzire a birtoktól… arra végképp nem számított, hogy hiányozni is fog neki. Egyáltalán nem az anyja és még csak nem is az apja…

Nyolc éves koráig minden rendben volt vele és a testvéreivel. Mindent együtt csináltak. Ő, Matt és Allen. Szinte elválaszthatatlanok voltak.

Aztán ő elkerült az ükapjukhoz, aki mindent kiirtott belőle, ami valaha emberi volt… Mást nem tehetett, el kellett fogadnia a szabályokat, amiket kiszabtak rá. Emberekre nem tekinthetett másként, csupán vágyaik kielégítésére szolgáló tárgyként. Csak vámpírokkal beszélhetett, úgy kellett viselkednie, mint egy erősebb faj leszármazottja. És lassan azt vette észre, hogy nem esik nehezére, sőt… Nem állt messze a személyiségétől. Élvezte!

Öt teljes évet töltött Észak-Angliában az ükapjánál. Mikor visszatért a birtokra, Matt és Allen úgy tettek, mintha az, az öt év el sem telt volna. Ugyanúgy viselkedtek vele, mint néhány évvel ezelőtt, tárt karokkal fogadták, de ő már akkorra megváltozott… kívülről-belülről.

Hideg lett, érzéketlen. Nem tudta már elviselni, hogy vannak olyanok, akik törődnek vele, akik szeretik. Utálta, hogy ő már nem képes erre, és inkább addig játszott velük, míg sikerült végleg meggyűlöltetnie magát.

Persze az anyja végtelenül büszke volt rá – bár ezen nem csodálkozott, hisz az ükapja unokája - és csak annyit mondogatott egyfolytában, hogy soha nem volt még ilyen boldog, amiért ilyen lett…

Az oldalára fordult, és megpróbált aludni… kevés sikerrel. Már régóta nem gondolt arra, hogy mi minden lenne most másképp, ha ellenáll az ükapjának, és nem engedi, hogy megváltoztassák… talán még mindig jóban lenne a testvéreivel. Az is lehet, hogy lenne egy felesége, és talán már gyerekei is. És mint elsőszülött, ő örökölte volna Bloodford grófságának címét, ami most Mattre szállt.

Dühösen fújta ki a levegőt, és a hasára fordult.

Ezen már kár bánkódni…

Régebben bármit megtett volna a címért és a vagyonért… Ez mára már valahogy elhalványult. Semmi sem érdekelte, csak az, hogy egy kis békére találjon ebben az életben.

Nekik megadatott, hogy szenvedés nélkül éljenek, neki nem. Ennyi! Rá ezt szabták ki, és mint mindig, ezt sem fogja elutasítani…

Másnap, már hajnalban fenn volt. Ezen valahol nem is csodálkozott… lassan eljut odáig, hogy egyáltalán nem fog aludni.

A Nap még nem kelt fel teljesen, csak az ég alján húzódó rózsaszínes sáv jelezte, hogy az égitest, lassan elvégzi a feladatát.

   Egy fekete nadrágot vett fel, és egy egyszerű fehér inget. Megmosakodott, majd fáradtan kisétált a szobából. Úgy érezte magát, mint akin fát vágtak az éjjel. A feje fájt, lüktetett, azt hitte, mindjárt szétrobban.

Végigment a homályos folyosón, és sokkal többször botlott bele szolgákba, mint ahogy azt megszokta. Lassan rá is ébredt, hogy még ő adta ki az utasítást, hogy kezdjék meg a pakolászást, ne az utolsó percekben keljen rohanni.

Óvatosan lement a lépcsőn és szinte megkönnyebbülten sóhajtott fel mikor talajt ért a lába. Örült, hogy nem esett hasra, a lábai nem voltak teljesen használható állapotban.

A komornyik úgy állt az étkezőasztal mellett, mint aki karót nyelt. Kifejezéstelen arccal várta, hogy utasítsák valamire.

Henry ledobta magát egy székre, fejét megtámasztotta, másik kezével a hajába túrt.

- Hozz valami kávét…

A komornyik bólintott, majd elsietett onnan.

Henry az asztalra fektette bal kezét, tenyérrel lefelé. A gyűrűről tompán verődött vissza a halvány fény. Az étkezőben amúgy is félhomály volt. A függönyök félig behúzva, semmi jele annak, hogy bárki várja már a reggelt.

Nyögve egyet lehunyta szemeit. Hátra sem fordult, mikor hallotta az ajtó csukódását.

- Hogy haladnak a pakolással? – kérdezte unottan, és tovább „babrálta” a gyűrűt. Szinte alig hallható léptekre lett figyelmes. Mielőtt megfordulhatott volna, megszólalt mellette egy női hang.

- Nem igazán tudom.

Henry felkapta a fejét, majd meglepődötten vette észre Mariet, aki lemosolygott rá. Helyet foglalt az egyik szomszédos széken, és összébb húzta magán a vékony, szatén köntöst.

- Azt hittem, még alszik… - mondta a lány fátyolos hangon.

- Én is.

Marie ismét elmosolyodott.

- Nem hittem volna, hogy ilyen korán kelő típus… Mariontól mindig azt hallottam, hogy majdnem mindig végigaludta a…

Marie észrevette, ahogy a férfi megfeszül ültében, fogait pedig összeszorítja.

- Sajnálom… ezt nem kellett volna…

- Nincs semmi gond. – motyogta Henry, majd felállt, de Marie megfogta az alkarját mindkét kezével.

- Kérem, ne menjen el! Nagyon sajnálom, tudhattam volna, hogy nem lenne szabad felhoznom a nővéremet…

Henry nyelt egyet. Lepillantott a karját szorító kezekre, majd újra a lányra. Végül lassan visszaült. Mikor lett ilyen engedelmes típus?

- Tényleg nincs semmi gond… Már régen meghalt.

- De még mindig nem tudta feldolgozni… - állapította meg Marie halkan, szorítása pedig lassan elernyedt, majd elhúzta onnan a kezét.

Henry inkább nem válaszolt semmit. Már kezdte kínosan érezni magát a csendben, de most is – mint mindig – megmentésére sietett a komornyik. Háta mögött, még két cselédlány hozta az ételeket és italokat. Szépen sorjában lepakolták őket eléjük, majd illedelmesen pukedliztek, s kisétáltak a helyiségből. Johnaton az ablak elé sétált, majd elhúzta a függönyöket.

- Vegyen nyugodtan… én nem szoktam reggelizni…

Marie meglepődött, de azért maga elé húzott egy tányért, amire egy szelet kenyeret pakolt, és a vajért nyúlt.

- És miért nem?

Henry öntött magának a kávéból, belekortyolt miközben megvonta a vállát.

- Egyszerűen nem szoktam.

- Ez úgy hangzik, mintha diétára fogta volna magát! – szélesedett ki Marie mosolya. – Pedig szerintem, nem kell… jól néz ki! – pirult el a végére.

Henry nem állta meg mosolygás nélkül. Figyelte, ahogy a lány beleharap a kenyérbe. Megrágja, majd lenyalja nyelvével ajkairól a morzsát… Őrjítő látvány volt…

A haja még kócos volt, szabadon, lágy hullámokban omlott a hátára. A vanília színű köntös, rásimult alakjára, és láttatni engedte a hálóing csipke szegélyét.

Kínjában lehajtotta a kávé maradék részét, ami megégette a torkát.

- Nekem most mennem kell.

A lány bólogatott, miközben lenyelte az utolsó falatot.

- Nekem is.

- Nem, még egyen valamit. Annyit se evett, mint egy madár.

Marie felpillantott rá. Beleegyezőleg felsóhajtott.

- Rendben, de akkor maga is eszik valamit! – ajánlotta, és már magához is vett egy másik szelet kenyeret.

- Nem elég, ha itt maradok?

Marie megrázta a fejét.

- Nem szeretem, ha evés közben néznek! Meg amúgy is nagyobb lesz az étvágyam, ha nem egyedül eszem.

Henry kénytelen volt visszaülni. Kedvtelenül válogatott a felsorakoztatott ételek között, de egyik sem volt kedvére való. Nem is volt éhes!

A francokat, ez a nő úgy rángatja, mint más a marionett-babát. Mi a búbánat történt vele, hogy így engedelmeskedik egy embernek?

Egyre jobban azt vette észre, mintha az idáig egy-egész énje, kettőre szakadt volna. Az egyik még mindig, az idáig jól megszokott hideg, elutasító, „jól nevelt vámpír” akarta átvenni felette az irányítást, a másik viszont… jól esett neki, hogy van itt valaki mellette, és törődik vele. Ez a lány úgy csöppent be az életébe, mintha a fentiek meghallották volna a kérését, hogy küldjenek valakit. És tessék-lássék, itt van.

Ránézett a lányra, aki éppen egy szőlőfürtöt szemezgetett. A beszűrődő Nap fénye, aranyba vonta kusza hajszálait.  Felpillantott munkájából, majd egy apró mosolyt küldött felé, aztán visszatért a fürthöz.

A második énje ujjongott az örömtől, az első viszont egy megvető horkantással jutalmazta a lány gesztusát. Jesszus! Tényleg az őrület határán van!

- Nem vesz semmit? – zökkentette vissza Marie hangja.

Henry megrázta a fejét.

- Tényleg nem vagyok éhes!

- Akkor legalább gyümölcsöt egyen! – nyújtott felé a tálat, amiben szőlőszemek pihentek. Henry elhúzta a száját.

Marie makacsul kivett egy szemet, majd a szájához emelte.

- A kedvemért!

Henry mélyen a lány szemeibe nézett, fogva tartotta tekintetét, miközben előrehajolt, majd szájába vette a szőlőszemet, alig érintve ajkaival a lány ujjainak végét. Marie szemei kikerekedtek, nyilván úgy gondolta, ezt az „átvételt” hogy majd a férfi kiveszi a kezeiből. Hát, rosszul gondolta.

Marie szája résnyire nyílt, pillantása lentebb siklott a férfi arcán. Mint akit megbabonáztak, úgy nézte a másik ajkait. Valahonnan olyan ismerős volt ez a helyzet… Összeráncolt szemöldökkel meredt maga elé, miközben másik kezét szájához emelte. Egy kép villant fel előtte. Ő volt ott, és egy másik férfi, akinek az arcát nem látta, de addig feszítette az állát, amíg hajlandó nem volt bekapni egy gyümölcsdarabot…

Újra Henryre nézett, mintha az elkövetett volna valami súlyos bűnt. Letette a tálat az asztalra, majd felállt. Sietős léptekkel elindult az ajtó felé, de megragadták a karját.

- Mi a baj? – kérdezte a férfi. Marie rápillantott, és megrázta a fejét.

- Nincs semmi…

Lenézett az ő karját fogva tartó kézre, majd újra fel a férfira. Henry követte a pillantását, s lassan engedte, hogy a lány karja kicsússzon ujjai közül. Marie szó nélkül megfordult, és elsietett onnan.

Henry sokáig figyelte az ajtót, ami mögött a lány eltűnt. Fejét lehajtotta, visszament a székhez, de nem ült le…

- A pokolba! – emelte meg a hangját, majd felborította a széket, és kiviharzott az étkezőből. Honnan a francból gondolta, hogy a lány talán vonzódik hozzá?