- Ez… valami hihetetlen!

Henry összefonta karjait maga előtt és úgy nézte az előtte álló lányt, aki a sziklák peremén állt, kitárt karokkal, mosolyogva. Haja szabadon lobogott a szélben, arca kipirult, ruhájába bele-belekapott a szél. Gyönyörű látvány volt.

Tegnap este érkeztek Dieppe-be, és már csak annyi erejük volt, hogy foglaltassanak maguknak szobát a helyi fogadóban. Elég kínos volt, ugyanis már csak egyetlen szabad szoba volt kiadó. A lány az ágyban aludt. Megegyeztek, hogy majd Henry is bemászhat mellé, hiszen mást nem nagyon tehettek. A fotelben ülve várta meg, míg Mariet elnyomja az álom. Azt mondta ő még egy kicsit ébren marad. Lehet, hogy a kifogás átlátszó volt, de nagyon úgy látszott, hogy a lány elhitte. Egész éjszaka ott maradt a kandalló előtt, néha oldalra sandítva, hogy lopjon magának néhány képet az alvó lányról. Álmában szétterült a haja, ami keretezte arcát. A hálóing vékony anyaga lecsúszott a válláról, amit felhúzott magához, mintha fázna. Csendben telt az idő, amíg Marie hánykolódni nem kezdett. Először csak halkan motyogott, végül dobálta a fejét. Henrynek kellett lefognia, nehogy leessen az ágyról. Úgy riadt fel, hogy a férfi a két karját szorongatja, és a nevét ismételgeti. Rettenetesen ijedt és rémült volt a tekintete, Henry nem tudta megtenni, hogy eltolja magától, mikor menedéket és vigasztalást keresve hozzá bújt. Ahogy ott tartotta karjaiban a reszkető lányt, életében először haragudott meg halott feleségére. Biztos volt benne, hogy Marie megint vele álmodott és el tudta képzelni, hogy milyen lehetett. Néha ő maga is élesen látja a képet… a holdfényben fürdő alakját… űzött tekintetét, mely csak úgy égett a gyűlölettől. Nem tudta honnan vette az ötletet, mikor ringatni kezdte a lányt. Marie egyre jobban megnyugodott, végül ismét álomba szenderült. Valami furcsát érzett magában, ahogy lepillantott az arcára. Nem tudta mi lehetett az az érzés, így inkább összeszorította állkapcsát, a lányt pedig óvatosan visszafektette az ágyra, vigyázva, nehogy felébressze. Ő maga pedig visszaült a fotelbe és onnantól kezdve rá sem pillantott egész álló éjszaka.

Az utazás három nap volt összességében. Az idő jó volt, csak az elején szemerkélt az eső. Kezdetben feszengtek a kocsiban, nem tudták hova nézzenek, hogy üljenek… mindketten kínosan érezték magukat, amiért egyetlen téma sincs, amit felhozhatnának. Végül Marie szánta rá magát, hogy oldani próbálja a feszültséget. Szegény elég rossz témával hozakodott elő: Henry családja felől kérdezett. A rövid, tömör és hideg válaszok elbátortalanították, de megsejthette, hogy csak erről nem hajlandó nyíltan beszélni a férfi, így másfelé terelte a „beszélgetést”.

Kétszer álltak meg, mielőtt elérték volna a kastélyt, ami eladásra került. A helyiek szerint az öreg grófnak senkije sincs, egy szál magában él már tíz teljes éve. A birtokot el akarja adni, hogy a pénzt majd valahova elajándékozza, ahol szükség van rá. Az épület nem volt olyan hatalmas, mint a Bloodford birtok, de kicsinek sem volt mondható. Három, gótikus stílusban épült, karcsú tornya volt, melyek az ég felé meredtek. Szürke falai hívogatók voltak a napfényben, a mellette elterülő labirintus-szerű kert egyszerre volt elbűvölő és hátborzongató. Az istállóra ráfért egy tetőcsere, de az már mellékes. A kastély egy magaslaton állt, csak egy földút vezetett fel hozzá a városból, amely egy fenyvesen és rengeteg kisebb réten futott keresztül. Előtte a nyílt tenger morajlott, félelmetes mélységben. Az éles sziklákon habzó víz mindig eszébe juttatta, milyen ostobaságokat művelt… amiért ide jutott…

Marienek viszont láthatóan tetszett. Kitárt karokkal pördült egyet a tengelyén, hogy szembe forduljon a férfival. Mosolya elragadó volt, Henry még soha nem látta őt ilyen boldognak.

- Ez a hely csodálatos! Magának mi a véleménye róla, Henry?

A férfi közelebb sétált hozzá, hogy jobban hallja a lány hangját a zúgó szélben.

- Ha magának tetszik, akkor nekem is!

Marie szemei csillogtak, hálásan mosolygott fel a férfira.

- Rögtön beleszerettem!

- Akkor még ma üzenetet küldök a grófnak…

- Magának is tetszik? Ne csak az én véleményemet helyezze előre!

- Tetszik… - nézett fel a tornyokra kételkedve. Végülis miért is ne? Legalább távol van a várostól…

Marie jóízűen felnevetett, és elfordult a tengertől. Most kékes szürke szemeivel pásztázta a férfi arcát. – Maga nem társasági ember, Henry!

- Azt hiszem, ezt eltalálta… - küldött egy halvány mosolyt a lány felé. A francba… a lánynak jókora ráérző képessége volt, és erre nem most döbbent rá. Olyan érzése volt, mintha a lelkébe látna… a bőre alá. Ezt pedig nagyon nem szerette!

Marie csak tovább mosolygott. Újra a tenger felé fordult majd a sziklák szélére sétált. Henrynek bizsergett a tenyere, hogy megragadja és visszarántsa… valami okból kifolyólag nem szerette ilyen veszélyben tudni a lányt. Csak egy erősebb széllökés, és…

- Egyszer nagyon szeretnék eljutni Angliába… - szólalt meg Marie. Henry ökölbeszorította kezeit a mondat hallatán, de nem szólt semmit. – Mindig is ez volt az álmom… van valami vonzó Angliában… - hátranézett a válla felett. – Magának nincs honvágya?

Ha tudná, hogy mennyire! De ezt akkor sem kötheti az orrára! Már így is sokkal többet tudott meg. Még nem eleget ahhoz, hogy elfusson, de eleget, hogy őt az „őrületbe” kergesse.

A válaszon töprengve sétált a lány mellé, arra az esetre, ha… nem erre még gondolnia sem szabad!

- Nincs… semmi sem köt oda…

- Ezt valahogy nem igazán tudom elhinni… - válaszolt Marie csendesen.

Vitatkozzon, vagy ne vitatkozzon?

- Nem minden az otthon, ha nem látják ott szívesen…

Marie megfordult, majd visszasétált az útra. – Ezt elhiszem, sőt… igazából megértem, hiszen… engem is inkább csak elviseltek, mint szerettek, de… ha jól tudom, vannak testvérei… a szülei is élnek… nem hiszem, hogy senki sem várja önt.

- Pedig higgye el… - mormolta maga elé a férfi és követte a nőt. Mikor mellé ért, lenézett rá, de Marie elfordította a fejét. Szó nélkül karolt belé, mikor Henry felajánlotta. A kanyargós út az erdőn futott át, ami száz méterrel arrébb a főútba torkollott, mely a városba vezetett. Az erdő túloldalán várakozott a kocsis.

A levelek zizegtek körülöttük a széltől, ami süvítve fújt az ágak között. Henry-nek kicsit ismerős volt a hely, hiszen… a Bloodford birtok mellett is hatalmas park terül el, ami belefut az erdőbe. Ugyanaz a zöld árnyalat… ha belegondol, mennyit járkált ott egyedül, kirázta a hideg. Kísértetiesen hasonlított. Már előre látta, hogy szenvedni fog itt. A lány pedig jókora lapáttal tesz rá…

Lesandított rá, s furcsa, nyomasztó érzés kerítette hatalmába, mikor meglátta a szomorkás arckifejezését. Késztetést érzett arra, hogy tegyen valamit, amitől ez megváltozhatna. Ijesztő volt, hiszen eddig magasról tett arra, mit éreznek az emberek… Egyikkel sem foglalkozott, nem figyelt a hangulatára, nem itta minden szavát… mi történik?

- Min gondolkodik? – kérdezte végül és utálta magát, hogy a végén megbicsaklott a hangja.

Marie egy röpke pillanatra felnézett rá, hogy aztán újra előre szegezze szemeit. 

- Azon… hogy kicsit furcsa ez az egész… - oldalra kapta fejét, mikor reccsent egy ág. Henry is odanézett, de nem látott semmit… érezni annál inkább.

- Micsoda? – kérdezett vissza könnyedén, mintha semmi baj nem lenne. Marie közelebb lépett hozzá, s szorosabban karolta a karját.

- Azt hittem csak én vagyok ennyire szerencsétlen, hogy… - újra reccsent egy ág.

Henry összevonta szemöldökeit és kicsit meggyorsította lépteit. Hallotta Marie ijedt levegővételeit, ahogy egyre gyorsabban kezd verni a szíve… milyen gyönyörű ritmus!

 - Hogy? – próbálta szóra bírni a nőt, de az nem szólalt meg többet. Közelebb hajolt a füléhez, amit meg is bánt, mert az illata felerősödött. – Tegyen úgy, mintha nem vett volna észre semmit…

Marie szemei kikerekedtek, de gyorsan összeszedte magát. Felületesen lélegzett ugyan, de már közel sem zihált annyira, mint az előbb.

A reccsenések egyre sűrűbbek lettek. Henry nagyon reménykedett abban, hogy nem támadják meg őket… nem azért mert félt, csupán ha eldurvulna a helyzet, nagyon könnyen elveszítheti a fejét, Marie pedig megtudja, hogy mi is ő valójában… ezt pedig nem akarta… nagyon nem!

Már feltűnt előttük a kocsi, mikor egy férfi kilépett a fák közül, s elállta az útjukat. Henry megállt és közelebb húzta magához Marie-t. Ő készségesen, hang nélkül engedelmeskedett.

A férfinak alig volt haja, ruhája koszos volt, eredeti színét már lehetetlen volt meghatározni. Kezében egy tőrt tartott. Sötét szemeiben gonosz fény gyulladt, mikor tekintete Marie-re tévedt, Henry-ben pedig forrongó düh támadt. Hogy mert ránézni az ő… az ő…

- Add ide minden pénzed és talán nem bántunk! – vakkantotta oda felsőbbrendűen.

- Hagyj minket elmenni, és örülj, hogy szerencsésen megúsztad ezt a találkozást… - válaszolt Henry csak annyira hangosan, hogy a férfi is meghallja.

A tolvaj mély hangon felnevetett, nagy hasa remegett az apró mozdulatoktól. Átvette másik kezébe a tőrt és elindult feléjük.

- Ne hősködj, ficsúr… nincs esélyed…

Henry még az előtt megfordult, hogy a másik tolvaj, aki a háta mögött közelített, ráemelhette volna a kést. Durván megragadta a karját, és megcsavarta. A férfi felkiáltott fájdalmában, a kést kiejtette a kezéből. Henry elengedte, a tolvaj pedig a földre térdelt a kezét szorongatva.

- Biztos?

Látszott a „vezéren”, hogy meglepődik, de az elhatározása nem nagyon ingott meg. Céltudatosan lépdelt előre, szemeit végig Henry-n tartva. Marie-t maga mögé tolta, a nő pedig sírással küszködve markolta a zakóját. Mikor már egy méteren belülre ért, a szája torz vigyorra húzódott.

Marie felsikoltott.

A fák közül még két ember lépett ki, és ugyanabban a pillanatban megpróbálták elhúzni tőle a nőt. Henry erősen megrántotta Marie kezét, mire ő a földre esett, de így legalább meg tudta fogni a hátulról támadót. A „vezért” is nyakon ragadta, majd hagyta, hogy szemei vörössé váljanak.

A vezér falfehér lett, száját ijedt kiáltás hagyta el, s egész testében remegni kezdett.

- Elég volt ebből a cirkuszból, rendben? – kérdezte Henry dühösen, és elégedetten nézte, ahogy a férfi gyorsan bólogatni kezd. Undorodva ellökte magától, és még mindig izzó tekintettel követte a mozdulatait, ahogy int a társainak, s szélsebesen befutnak a fák közé.

Összeszedte magát, mielőtt lenézett a nőre. Marie értetlen arccal térdelt a lábainál arra a helyre bámulva, ahol a tolvajok eltűntek. Henry letérdelt hozzá, a nő pedig azon nyomban a nyakába vetette magát.

- Köszönöm… - nyögte remegő hangon. Henry érezte, mennyire megijedt, s most az egyszer nem erőt vett magán, hogy ne tolja el magától… nem is volt olyan nehéz!

- Nem kell megköszönnie…

Marie még szorosabban ölelte, fejét a férfi vállára hajtotta. Henry az égre emelte tekintetét, majd hagyta, hogy karjai önálló életre keljenek. Egyik kezével átölelte, a másikkal pedig az arcához nyúlt, hogy eltolja magától. Megvárta, míg a szemeibe néz, aztán megszólalt.

- Minden rendben?

- Persze… - hebegte a nő elvörösödve.

- Akkor jó… Jöjjön… a kocsi már vár.

Felállt, magával húzva a lányt is. Marie lesöpörte a szoknyáját. Henry elindult, de néhány lépés után megállt s megfordult, mert a lány nem követte.

- Mi az?

- Hogy csinálta? – kérdezte Marie.

- Mit?

- Hogy üldözte el? Csak… olyan mintha meggondolták volna magukat…

Henry megvonta a vállát, Marie pedig pajkos mosollyal odasietett hozzá.

- Mondja már el!

Henry arcán egy rég nem látott vigyor terült el.

- Jó a meggyőző erőm!

- Ez csak kifogás! Úgy is kiderítem!

- Csak hajrá!