Zombi tekintetemmel erősen stírölöm a velem szemben lévő, graffitivel felújított, bőrhuzatos ülést, majd lassan felmérem a kabint. Közben gondolkodom… igen-igen, határozottan megkezdtem a reggeli egyedfejlődésem. Lassan úgy érzem, elértem a főemlős szintet, s mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a helyzetem felismerését követő kérdésfeltevésem: MI A FRANCOT KERESEK ÉN EGY VONATON?
Na jó, nyugalom. Csak végig kell gondolnom a ma reggelt. Hmm… semmi. És még mindig semmi. És még… mi a franc ez a hang? Jaaaa, az ébresztőm. Mivel már felébredtem, s mivel már egy mozgó vonaton csücsülök, nem túl sok szükségem van rá. Előkotrom a zsebemből, s kinyomom… és ekkor hirtelen minden világos lesz.

De talán kezdjük a bemutatkozással. Anna vagyok – röviden An -, 20 éves egyetemista, aki nem könnyen birkózik meg a felkeléssel 9-10 óra alvás előtt, pláne nem vizsgaidőszak környékén. Ilyenkor gyakran állok zombi üzemmódba, ami bár meglepően hangzik, haladásnak számít nálam. Így legalább már rutin feladatokat el tudok végezni – készülődés, reggelizés, közlekedés, tételhúzás (bár ez utóbbi csak egyszer fordult elő, s mentségemre szóljon, utána rögtön teljesen éber lettem). A mostani tudatlanságomat annak köszönhetem, hogy egy hete fejeztem be a vizsgáimat… az ünneplést azonban csak tegnap.
Lassan felpillantok, s látom, hogy a táskámat sem hagytam otthon. Elővigyázatosan bepakoltam tegnap még mielőtt a félévet lezáró kocsmatúrára indultam volna. És még mielőtt bárki másnapossággal vádolna, közlöm, hogy nem ittam… sokat. Inkább a többiek hazakalauzolása jelentett gondot - főleg ha én még nem tudtam merre laknak, ők meg már elfelejtették.
Szóval most a nem elégséges alvási idő miatt voltam beszámíthatatlan állapotban. A telefon csörgése viszont emlékeztetett koránt sem kellemes ébredésemre. Ugyanaz a dallam szólalt meg két órája is: TARARARATARARA-TARATARATARARA! Bármilyen régóta is ez a csengőhangom, nem tudom megszokni, s ennek köszönhetően megszólalása után egy rövid ideig teljesen eszemnél vagyok. Nos, íme a mai reggelem:

Egyik szememet rutinosan résnyire nyitottam, majd mobilom szundi gombját vettem igénybe. Miközben visszadőltem az ágyba, eszembe jutott az előbb látott kijelzőm. Valahogy nagyon természetellenes volt. Hm, mi is volt olyan fura? Vegyük sorba: ott volt az órajel – stimmt -, a leállít valamint a szundi gomb – megvolt -, és persze a pontos idő – 7 óra. HOGY MI? Melyik részeg állat állította át a telefonomat? És mikor?
Majd éles elmém megvilágosodott. July tegnap érkezett e-mailje az ok. Gondolataimban épp őt fojtogattam, míg kikászálódtam az ágyból. Hangulatomon és az ő elképzelt haláltusáján sem segített, hogy a következő pillanatban eltanyáltam az utazótáskámban, s békaként terültem el a kollégiumi szőnyegen. Azt hiszem, ekkor tértem át a takarékos zombi üzemmódomba.

July az egyik legjobb barátnőm. Még gólyatáborban találkoztunk, s azóta minden baromságban együtt veszünk részt még pár barátunk kíséretével. Kivéve ezt a nyarat. Minket elárasztottak a vizsgák, míg ő június másodikán leadta az indexét – talán csöppet sem barátságos pillantásaink miatt menekült az ország másik végébe.
Bizony: munkát vállalt a nyárra, míg mi az életben maradásért és a félévünk teljesítéséért küzdöttünk. Nem is akármilyen melót vállalt el: valami undorítóan gazdag öregúr keresztgyerekeinek lett a pesztonkája. Legalábbis eddig ezt hittem. De tegnap kaptam tőle egy enyhén szólva zavaros e-mailt. A tartalmát nem tudnám összefoglalni, pedig csillagos ötös lett az értő olvasás dolgozatom nyolcadikban. Ennyire visszafejlesztett volna az egyetem?
A lényeg, hogy találkozott valami pasival, akivel jól alakultak a dolgok, de aztán jött egy másik… ezen még nem is csodálkoztam volna, na de mi köze van az egésznek az öregúrhoz? Csak nem eltiltotta őt valamelyik kertészétől? Kaján vigyorra húzom a szám, miközben végiggondolom, hogy fogom szívni barátnőm vérét. Ez a minimum a reggel után. Na de térjünk vissza az e-mailre.
Nem sok információt sikerült szereznem, az biztos. Egy valamit azonban leszűrtem: July pocsék hangulatban van. És ha ez igaz, akkor nagy baj van. Nagyon nagy baj. Próbáltam telefonon elérni, de meg se lepődtem, hogy ez nem jött össze – alapból nem lehet elérni, nem még ha dolgozik vagy pasizik. Az utolsó vizsgám után írtam neki, hogy megkérdezzem, milyen a környezet, kikkel van összezárva. Erre mit kapok? Egy kusza e-mailt az újabb zűrös pasi-ügyeiről, ráadásul érzem, hogy titkol valamit. Legalábbis ködösít. Pontosan ezért döntöttem úgy, hogy teszek egy villámlátogatást. A többiek már mind hazautaztak, így lebeszélni sem tudott senki. Persze már nem mondhattam le az esti programomat a csoporttársaimmal, ezért most alváshiányosan, szellemileg negatív teljesítőképességgel zötykölődök egy vonaton, s várom, hogy végre ne csak képzeletemben fojtogathassam Julyt.


2

Miután megvilágosodtam, Buddhai nyugalommal próbáltam aludni még egy keveset. Beállítottam az órám, hogy érkezés előtt fél órával rázzon fel. Mellesleg nem volt rá szükségem… először egy csapat punk lepte el a fülkét, s mikor már eléggé megszoktam volna laza részegségüket, egy 60 és halál közötti bűbájos néni „mentett” meg tőlük. És igen, amikor azt írom bűbájos, nyugodtan gondoljatok a sorozatra és egészítsétek ki a boszorkánnyal.
Először csodálkoztam, hogy beül egy ilyen fiatalokkal teli, hangzavaros helyre, de könnyen megmagyaráztam magamnak azzal, hogy biztos szenilis a vén csaj és az unokáinak hiszi őket, vagy esetleg csak simán gyenge a látása és hallása. Majd mikor a kis 6 fős csapat vodkával kínálta egy laza „Igyál nyanya!” felszólítással, rájöttem, hogy nem kell félteni…sőt. A botjával úgy hadonászott, mint Joda, én meg már nem tudtam kisebbre húzni magam az ablak mellett, s komolyan fontolgattam, hogy kiugrok, mert azt kevesebb sérüléssel járna.
- Mégis mit képzelsz magadról, fiacskám? – Ordítozott az üveget tartóval, miközben egyenletes tempóban vagdosta fejéhez a járóbotját. Lassított felvételben néztem végig, ahogy a vodka kicsúszik az áldozat kezéből, s az alkohol beteríti a kabint. Mondanom se kell, hogy a 16 év körüli társaság gyorsabban tűnt el, mint én előadások után az egyetemről. Hirtelen azt vettem észre, hogy az ajtóból utánuk kiabáló néni leereszti botját, amivel eddig hadonászott, s hátrafordulva engem kezd vizslatni szúrós szemekkel. Horrorfilmek ide vagy oda, megfagyott a vér az ereimben. Lepergett előttem életem filmje, s mivel eléggé rövidnek ítéltem, elővettem a legártatlanabb nézésemet, hogy megpuhítsam a rám vadászó nyugdíjast. Ha már eldöntöttem, hogy életben maradok, gondoltam végigmérem óvatosan ellenfelem. Meglepően jól öltözött: egy világoszöld kosztüm volt rajta, amit egy boka fölé érő szoknya és egy szép kabátka alkotott, mely alól egy fehér blúz kandikált ki. A lábbelije kis és tömzsi sarkú, fekete fűzős cipő volt – tipikusan olyan, mint amilyet a filmekben a boszorkányok hordanak. Hmm, lehet, hogy kezd nyanyás ízlésem lenni, de határozottan tetszett a ruhája. És ha jól sejtem, piszkosul drágák is voltak. Egy lapra tettem fel mindent, s kis mosollyal kérdeztem meg:
- Elnézést, hova utazik hölgyem? – Felhúzta az egyik szemöldökét, majd megadóan sóhajtott. Leült és belekezdett élettörténetébe. Pont amire számítottam. S miközben arra gondoltam, hogy kibírtam ennél rosszabb előadásokat is ebben a félévben mosolyogva bólogattam, vagy komorultam el a történettől függően. Mire megszólalt a telefonom sikerült kiderítenem, hogy hogyan is került ez a valóban gazdag hölgy az én vonatomra. Lerobbant a kocsija, ő meg ott hagyta azt a sofőrrel és felpattant a legközelebbi járműre, mely a megfelelő irányba közlekedett. Hát ez az én szerencsém… Miután még maradt fél óránk, félve kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mi lesz most, hisz az életét már elmesélte a jelen pillanatig. Talán előhozakodik az unoka témával? Végül is ez bőven kitöltené a fennmaradó időmet. De vajon engedne leszállni a mondókája befejezte előtt?
- És mondja csak, mi a kedvenc könyve? Mert ugye olvas és nem olyan, mint a mai fiatalok? – Már megint felhúzta a szemöldökét és én rettegni kezdtem. Szeretek olvasni, mázlim van… de honnan szedte ezt a témát?
- Nem igazán tudnám leszűkíteni a kedvenceim körét, de ha ki kellene emelnem egyet, az Daniel Keyes Virágot Algernonnak című műve lenne. – Esküszöm egy pillanatra elismerés-félét láttam megcsillanni a szemében, bár lehet, csak a fokozott stressz miatt hallucináltam. Szerencsére ebből rögtön eszébe jutottak az unokái, s én felszabadult mosollyal hallgattam végtelen panaszáradatát.
A „társalgásunknak” a kalauz vetett véget, s előzetes kérésemnek eleget téve közölte, hogy mindjárt elérem célomat. Felpattantam, s könnyes búcsút véve Marg nénitől kaptam fel csomagom, s rohantam le a peronra.

Csöppet sem rövid reggelem után délután kettőre végre jó helyen találom magam. Büszke mosoly feszít képemen, majd hirtelen ráébredek valamire, ami el is veszi jókedvem: tökéletes tervemből kifelejtettem a főnök pontos címének, vagy legalább nevének kiderítését.