Kétségbeesésemet csupán hasam korgása múlja felül. De nézzük mindennek a jó oldalát: ennek köszönhetően végre összekaparom magam, s elindulok. Körbenézve feltűnik, hogy egy nem túl nagy városba kerültem. Na jó, egészen kicsi. Ez valahogy bizalommal tölt el. Viszont a mögötte elterülő erdő kevésbé. Miért önti el a tudatom ilyenkor vérfarkasok, vámpírok vagy egyszerűen csak embereket marcangoló vadak képe? Talán túl sok ilyen stílusú történetet olvasok és nézek mostanában. Míg ezen merengek, észreveszek egy fogadót is… hmm, A szárnyas csótányhoz. Határozottan tetszik, s úgy döntök, megpróbálkozom az ebéddel. Ha nem lesz benne csótány, elfogadom. Bár amilyen éhes vagyok, talán még egy-két ízeltlábú is elfér. Persze csak amíg nem eszik meg a részem. Végül is kollégista lennék, vagy mi a szösz.
Belépve az ajtón, rögtön felkeltem a figyelmet. A fogadó ezen része egy kocsma, s ezért a bent lévő négy szempár azonnal rám tapad. Ha már ilyen érdekes vagyok, én is végigmérek mindenkit, majd az egyetlen tiszta tekintetű egyénhez fordulok, a pultoshoz. Elindulok a negyvenes éveiben járó, megtermett vörös hajú ürgéhez és megszólítom:
- Jó napot! Szeretnék ebédelni.
- Hát, az most nem fog összejönni, mert Betsy beteg és nincs, aki főzzön. De kér valamit inni? – Vigyorogva teszi fel a kérdést, miközben bennem egy világ dől össze. Már éppen rákezdenék, hogy talán van egy-két csótány a pult alatt, ha jobban megnézi, mikor eszembe jut valami hasznosabb.
- Esetleg tudna nekem segíteni? A barátnőmhöz jöttem látogatóba, de elhagytam a címét. Itt dolgozik nevelőnőként, de sajnos nem emlékszem pontosan a család nevére sem. – A várost elnézve nem lesz nagy választék munkáltatókból, úgyhogy ha szerencsém van még ez a bambán vigyorgó alak is ismerni fogja July öregurát.
- Hát, itt csak egy házat tudok, ahol nevelőnőt alkalmazhatnak- bingóóó -, méghozzá a Farrol villában. – Ez lesz az! Vigyoromat csupán elgondolkozó tekintete miatt vakarom le magamról.
- És hol találom meg ezt a villát? – Tuti, hogy lesz valami bökkenő.
- Hát az erdőben. – Remek, sejthettem volna. Miközben vöröske elkezd egy poharat törölgetni a kötényével sóhajtok egyet.
- És hogyan juthatnék oda? – Azt hiszem, látja kétségbeesésemet, mert kedvesen rám mosolyog.
- Este hatkor jön Frank, a postás. Ő elviheti a járgányán. Ha gondolja, várja meg. Biztos szívesen elfuvarozza. – Na most miért vigyorog ilyen bambán? Bár ha ez a Frank előbb kocsmázik, s utána akar engem elvinni az erdőbe, lehet, hogy ideje lenne pánikolnom. Nagy tapasztalata lehet vöröskének az arcról olvasásban, mert rögtön nyugtatni kezd.
- Ne féljen, rendes ember. – Hát nem túl bizalomgerjesztő ez a bárgyú vigyor. De végül is valamiért bízom benne. – Amíg vár, üljön le. Ismerkedjen meg a fiúkkal, még van egy pár órája. Mit is mondott, mit kér inni? – Bár mindketten tudjuk, hogy nem mondtam semmit, megmondom neki óhajom. Egy korsó sörrel a kezemben indulok meg vele a „fiúk” felé. Kicsit ironikus így hívnom őket, mert minimum 50 évesek. Szépen bemutatkoznak és hellyel kínálnak. Még nem is olyan részegek, mint ahogy gondoltam. Bob – a pultos- is letelepszik mellénk és pókerezni kezdünk. Bár Bill, Joe és Jack egyre nehezebben birkózik meg a lapok megtartásával, nagyon élvezem a játékot. Sok dolog kiderül róluk, s még ennél is többet mesélnek nekem a városról. Valahogy nem akarnak beszélni Farrolékról, csupán húzzák a szájukat - ugyan lehet, hogy ezt az elfogyasztott alkohol utóhatása miatt teszik -, s mindenképpen igyekeznek meggyőzni, hogy maradjak a fogadóban. Én ráállnék, ha nem July miatt jöttem volna ide.

Mikor este hatkor egy fiatal, körülbelül velem egyidős srác toppan be, nem sok figyelmet fordítok rá. Éppen második korsó söröm végét gurítanám le, mikor Bob örömmel kiált fel:
- Frank! Na végre! – Nagy önkontrollomnak köszönhetően nem köpöm italom sugárban a velem szemben már egyébként is vészes állapotban lévő Jackre. Valahogy egy lecsúszott ötvenes éveiben járó fazonra gondoltam, aki jobban közelít korban a fiúkhoz, mint hozzám. Na de tévedni emberi dolog… mint repülni gyalog. – Gyere beljebb! Ez itt An. Most érkezett és Farrolék villájához kell eljutnia a barátnőjéhez. – Azt hiszem itt az ideje leállítanom Bobot, mert látom, hogy mindjárt leadja élettörténetem azon részét, amit póker közben megismert.
- Szia! An vagyok. – Felé nyújtom kezem és kedvesen rámosolygok. Végül is szükségem van rá, ha el akarok jutni Julyhoz. És mellesleg egy kb. 186 cm magas, bőrkabátos, sportos testalkatú, barna hajú és szemű, jóképű srácra nem esik olyan nagy nehezemre mosolyogni. Bár lehet, hogy ez lassan már inkább vigyor…
- Szia! Frank. – Elfogadja kezem, s ő is megereszt egy mosolyt. Hűűű, nem is rossz.
- Ha nem lenne túl nagy gond, el tudnál vinni a villához?
- Persze, semmi gond. – Feladat kipipálva. Remélem hamar odaérünk, mert a két korsó sör már így is rossz hatással volt üres gyomromra. Amíg vált pár szót Bobbal én felnyalábolom a táskám és ma már másodszor konstatálom, hogy baromi nehéz. Hirtelen egy homályos kép villan fel előttem, s rájövök az okára is: zombi módban újra bepakoltam reggel, így dupla annyi holmim van, mint tegnap. Mivel szemem sarkából látom, hogy Frank és Bob egymás kezét rázzák, nem kezdem el fejemet a falba vágni… pedig nagy a kísértés. A végén még ugrik az ingyen fuvarom, így igyekszem nem elmegyógyintézetből szalasztottnak mutatkozni.
Elköszönünk a fiúktól, s a postással nyomomban lépek ki az ajtón. Keresem az általam elképzelt furgont, de sehol semmi. Kérdően nézek fel Frankre, mire ő szélesen elvigyorodik.
- Ott áll a motorom. – Mutat egy elég tetszetős kétkerekűre. Kicsit meglepett, de ha jobban belegondolok, nem is rossz ajánlat. - Fel tudod venni a táskát a hátadra? – Érdeklően néz az utazótáskámra, s már talán egy másik alternatívát vetne fel, de bólogatásom megállítja.
- Persze! – Leguggolva megrövidítem a vállpántot, s féloldalasan feldobom vállamra. Nem mutatom, hogy mennyire szenvedek, de már elkezdtem imádkozni, hogy kibírjam a célig. A motorra felülve fejembe nyom valami bukósisakféleséget és elmosolyodik. Talán még aranyosnak is tartanám, ha nem rajtam nevetne magában. Biztató lehetek a mázsás táskával, és „dögös” fejfedővel. Hajam baloldalon egy copfban összefogva lóg előre, ami talán egy kicsit emberibbé teszi külsőm. De ezt a kicsi pozitív tulajdonságomat is hatástalanítják a szemem alatti táskák és a balga tekintetem. Azt hiszem, én megpukkadnék a röhögéstől az ő helyében.
Nem kérdezi, hogy indulhatunk-e, bár szerintem a nevetést próbálja visszafojtani. Jól van, jól van, empatikus leszek és megértem. De ha leszállok és kinevet, legközelebb beköpöm Marg néninek, az száz. Elvigyorodok a mai mozgalmas nap emlékére, s miközben átkarolom Franket lehunyom a szemem, s szellemi éberségemet zombi szintre süllyesztve élvezem a szelet.

4

Mielőtt még elaludnék a motoron, lelassulunk és megállunk. Jobb ez így. A végén még dobtam volna egy hátast és az biztos jobban fájt volna, mint kialvatlanságom. Kinyitom a szemem, bár ez komoly erőt igényel, majd leszállok a motorról. Nagy nehezen leműtöm a „tökfedőmet” is, s visszaszolgáltatom. Mosolyogva nézte végig szenvedésem, de nem segített volna. Na jó, tuti, hogy bemártom Marg néni előtt legközelebb. Megköszönöm a fuvart, ő pedig biccent egyet és már el is hajt. Hmm, nem egy szószátyár srác, az biztos. De egész helyes. Vigyorogva fordulok el a távolodó alakjától, s ma már sokadszorra változik arcom egyik pillanatról a másikra. Most konkrétan az államat próbálom felkaparni a földről, de nem nagyon megy. A mai nap és a Szárnyas csótány után ez már sok nekem. Egy „L”- alakú épület hosszabbik oldalával szemezek már egy ideje. Gyönyörű ház. A színe sárgás halványbarna, s a cserepek mediterrán stílusban hullámoznak a tetőn– a falhoz és téglához hasonlító színekben. A pláne az egészben az, hogy míg a velem szemben lévő oldal két-, addig a rá merőleges oldal háromszintes, s a másik „szárny” mögött egy óriási erkély van, ami kilátszik innen az oszlopokra felfuttatott rózsákkal együtt. Hirtelen elönt a reggeli haragom és újra barátnőm fojtogatása lebeg szemem előtt – egy ilyen helyen nyaral és még valami baja van… neki vége. Gonosz és ideges vigyorral arcomon veszem kezembe táskám és már ott tartok gondolatban, hogy ajtót nyit. Vigyorom csak még szélesebb lesz, ahogy a következő képzeletbeli jelenetre koncentrálok: barátnőm képébe dobom mázsás táskám, mire ő eltanyál és én szépen áttrappolok rajta.
Szép terveimmel és halk, de annál ördögibb kacajjal csöngetek. Nyílik az ajtó és még épp időben állítom meg hajító mozdulatom. Nem ő nyit ajtót. Logikusan gondolhattam volna erre is, de ma én és a logika teljesen elhatárolódtunk egymástól. Egy vén pingvinnel szemezek már egy ideje teljesen ledermedve. Na jó, tennem kell valamit. Ám mielőtt még összeszedhetném gondolataimat, megszólal fensőbbséges hangján:
- Segíthetek valamiben? – Felhúzza a szemöldökét, és megvetően végigmér. Á, de ismerős ez a pillantás. A vonat jut eszembe, s egyszerűen elönt a düh a pingvin iránt. Ha Marg néni ellen nem tudtam mit tenni, majd kamatostul visszaadom a kölcsönt ennek az ürgének. Már majdnem lendítem a karom, hogy öltözékét egy monoklival színesítsem, mikor józanabbik felem megszólal. Pontosabban fogalmazva a gyomrom. És nem is igazán szólal, inkább korog. De azt jó hangosan. Már rá sem merek nézni a csókára, mert érzem, hogy most könyvelt el magában… egy csöves, aki kaját akar kunyerálni. Lehajtott fejjel sóhajtok egyet, majd közlöm vele, hogy July Stonet keresem, mire ő kiáll az ajtóból és beenged.
Beljebb lépek, majd becsukja mögöttem az ajtót és elsiet. Ledobom a táskám, mert az adrenalin kiürülésével együtt minden erő távozott szervezetemből. Lehunyt szemekkel támaszkodom hátammal az ajtó melletti falnak. Lépteket hallok és mintha July dühös veszekedését is észlelném. Erőt veszek magamon és kinyitom a szemem. Egyre nehezebb. Egyszer csak beúszik elém barátnőm csodálkozó arca. Kicsit élénkít rajtam, így elmosolyodom. De a mai nap tanulsága alapján nem tart sokáig örömöm. Észreveszem, hogy szeme kisírt. Na azért ennyit nem veszekedett a kis pingvinnel, ez biztos.
- An? Te vagy az? – Hűha, tényleg pocsékul festhetek, ha már ő sem ismer meg.
- Igen, én. De nem kérek semmilyen kritikát a külsőmmel kapcsolatban. Miattad átverekedtem magam a fél országon, egy csapat punkon, egy vén boszorkányon egy rakat csótányon és egy pingvinen. – Szemei akkorára nyílnak, hogy félő, lassan kiesnek helyükről… de ez nem akadályoz meg, hogy lendületesen folytassam mondókám. – És ahogy elnézem, szükséged is van rám, szóval adj valami ehetőt, egy ágyat és ígérem, holnap mindent megbeszélünk.